Heribaldnak csak a pofonok nem tetszettek

A honfoglalás után a magyar seregek hadjáratokat vezettek szerte Európában. A 900-as évek krónikái szerint legalább negyvenhét akcióra került sor 862 és 970 között. Ezek zöme, harmincnyolc nyugatra, míg a fennmaradó kilenc délre irányult. A magyar seregek sajátos harcmodort alakítottak ki, melyet rettegtek az ellenfelek. Talán nem véletlen, hogy egyes uralkodók szívesen alkalmaztak magyar zsoldosokat seregeikben. Ennek köszönhetően kiismerhetővé vált a magyar taktika, és ez végső soron a kalandozások korának végét jelentette.

Újszerű harcmodor és fegyverzet

Mivel a magyarok hadjáratairól jóformán csak nyugati szerzők művei maradtak fent, nehéz árnyalt képet alkotni azok miértjéről. A fennmaradt krónikák szerint a hadjáratok célja csupán zsákmányszerzés volt, akadtak azonban olyan szerzők is, akik úgy jellemezték a kalandozásokat, hogy azok csupán a pusztítást szolgálták. Ez már csak azért is tűnhet túlzónak, mert a kor hadviseléséhez szervesen hozzátartozott a meghódítani kívánt terület feldúlása. A hátország megsemmisítését, felégetését más seregek is alkalmazták az ellenség ellenállásának megtörésére. Ugyanakkor a puszta zsákmányszerzésnek némiképpen ellentmond, hogy a kalandozásokban a magyar seregeknek csak egy kisebb része vett részt: egy-egy hadjáratra körülbelül ötezer fő indult, akik akár ezer kilométert is lovagoltak, mire elértek a kiszemelt területre. Az 1921-ben született Vajay Szabolcs a korral foglalkozó kutatásaiban arra is rámutatott, hogy a hadjáratokra gyakran valamely szövetség keretében került sor, és az is előfordult, hogy a tegnapi szövetséges ellenséggé lett. Szintén ellentmond a zsákmányszerzés elméletének, hogy a korabeli harcok során legyőzöttek javait szinte minden sereg zsákmánynak tekintette. A 19. századi történetírók már árnyaltabban fogalmaztak.

A magyar harcmodor jelentősen elütött a megszokott nyugat-európai taktikától és stratégiától. A fegyverzet közül főként a reflexíjat szokás kiemelni, amivel a nyugati csapatok nemigen tudtak mit kezdeni, hiszen az ő fegyverzetük főként lándzsákból, illetve különféle vágó- és szúróeszközökből állt. A reflexíjjal a magyarok mintegy 450 méterre voltak képesek ellőni. Egy-egy lovas percenként 12 lövést tudott leadni. Könnyen kiszámolható, hogy egy 1500 fős, nem is túl nagy létszámú csapat percenkénti 18 ezer nyílvesszeje mekkora pusztítást tudott véghezvinni az ellenség soraiban. A leírások szerint a magyarok fegyverzete lándzsával és szablyával egészült ki.

A korabeli krónikák és későbbi kutatások szerint egy-egy lovas 25-30 nyílvesszőt tartott magánál. Távoli hadjáratok esetén a felszerelés 40-45 kilogrammot nyomott, melyben jelentős súlyt tett ki a főként kölesből, szárított húsból, tejporból(!) és sóból álló élelmiszer. Azonban nemcsak fegyverzetük miatt tudtak az ellenség fölé kerekedni: a siker okai közé tartozott az is, hogy a nyugati katonák páncélruhájával szemben a magyarok csupán egy sisakot és bőrvértet viseltek, ami sokkal mozgékonyabbá tette őket. A kalandozó magyarok lovai is alkalmasabbak voltak a hirtelen, rajtaütésszerű támadásokra, mivel főként egy kistermetű, ám igen szívós fajtát, a tarpánt lovagolták. Egy-egy katona három hátas- és három málháslóval vonult harcba. A sikerek másik oka a korábban soha nem alkalmazott harcmodor volt.

A történetírók körében szokás megemlíteni, hogy a hadjáratokat nagy taktikai érzékkel gyakran uralkodóváltás, lázadás, felkelés idejére időztették. Ezt a jó felderítés tette lehetővé. Ebből kétfélét szokás megemlíteni. Az egyik arra irányult, hogy milyenek a megtámadni kívánt terület belső viszonyai. Ez kiterjedt a várható reakciókra, a hadsereg méretére, a katonai felkészültség fokára, a földrajzi környezetre. A szűkebb értelemben vett felderítés pedig kifejezetten az aktuális katonai akcióra vonatkozott. E körbe az átkelők és utak használhatóságának, állapotának, a szemben álló sereg számának és felszereltségének, valamint a menekülő útvonalak biztosításának felmérése tartozott. A jó felderítés után kerülhetett sor a csatára, és a magyar csapatok e téren hozták a legnagyobb újdonságot. A korabeli ütközetek általában abból álltak, hogy a két ellenség egymásra rontott, és közelharcban eldöntötték a csata végkimenetelét. A magyar harcmodor viszont azon alapult, hogy minél kevesebb áldozattal minél nagyobb sikert érjenek el. Éppen emiatt került előtérbe az íjjal folytatott távolsági hadviselés. A nyílzápor után következhetett a színlelt megfutamodás, ami az ellenség hadrendjének megbontását szolgálta. Maszúdi a 934-es bizánci hadjárat kapcsán a következőképpen írta mindezt le: a két szárny felől középre vonuló nyilas egységek folyamatos nyílzáport zúdítottak az ellenfélre, amely miatt megbomlott annak hadrendje, ezt pedig lovasroham követte. Persze hiába a jó fegyverzet, a kiemelkedő taktika, ha járvány tizedeli a csapatot. Flodoard arról emlékezett meg, hogy 924-ben az egyik magyar sereget szinte teljesen elpusztította egy kór.

Vidám cimborák

A kalandozások 899-ben kezdődtek. Ekkor kérte fel Arnulf császár riválisa, I. Berengár itáliai király ellen a magyarokat. A magyar seregek által használt útvonalat (Pannónia déli pereméről indulva a Száva-Dráva vonalán értek Itáliába) később Strata Hungarorumnak (Magyarok Útja) nevezték el a kortársak. Ezt számos hadjárat követte, melyet zömében győztesen vívtak meg a kalandozó magyarok. 926. május 1-jén pedig eljutottak Szent Gallen kolostoráig. Az apátság Svájc észak-keleti részén, 700 méteres magasságban fekszik a Bodeni-tó, illetve az Alpok között. Az apátságot 720-ban alapította Szent Ottmár, aki az első apátja lett. Az alapítás dátuma a névadó Szent Gallus halálának századik évfordulójára esett. Az ír Szent Gál a hagyományok szerint egyike volt a tizenkét apostol tanítványának. A korabeli leírások szerint 925-ben Szent Wiborada látott egy látomást, melyben megjósolta az apátság feldúlását. Miután beszámolt álmáról, a szerzetesek javarésze felpakolta az apátság kincseit, és elmenekült. A bencés apáca azonban a városban maradt, ahol a támadó magyarok keze által vértanúhalált halt: a zárkájában térdepelve, imára kulcsolt kézzel, egy fejszével széthasított koponyával találtak rá. Õ volt egyébként az első nő, akit szentté avatott a Vatikán. Volt még valaki, aki nem tartott a menekülő szerzetesekkel, a félkegyelműnek tartott Heribald szerzetes.

Engelbert apát sokáig hitetlenkedett Szent Wiborada látomásában, így majdnem késve indult útjára. Emiatt számos kincs – így például Szent Ottmár cibóriuma (ostyatartó kelyhe) – is az apátságban maradt. Miután a főpap a szerzetesek élén elmenekült a kolostorból, Heribald nem ment velük: nem akart futni, miután még nem kapta meg azt az évi bőrmennyiséget, amiből sarut készíthetett volna. A krónikák szerint nagy nyugalommal szemlélte a magyarok dúlását, és együgyű feleteket adott a harcosok kérdéseire. A magyarok, miután felfegyverkezve berontottak, mindent feldúltak. Az apátság központi helyén álló Szent Gál kőoltárhoz nem nyúltak hozzá, hiszen korábban többször csalódtak: az ilyen ereklyetartók leggyakrabban a szentek számukra értéktelen hamvait és csontjait rejtették. A csalódottság miatt kezdték el faggatni Heribaldot arról, hová rejtették társai a kincseket. A szerzetes a kincseskamrához vezette őket, ott azonban csak értéktelen, aranyozott gyertyatartókat találtak. A magyarok emiatt azt hitték, hogy Heribald rászedte őket, ám amikor szembesültek vele, hogy félkegyelmű, már csak nevettek válaszain. A fosztogatás során egy katona akkor halt szörnyet, amikor felmászott a haranglábra és leesett onnan, egy másik pedig a keleti homlokzatról akart levizelni, ám lezuhant és meghalt. Heribald a borospincébe is elvezette a magyarokat, akik közül az egyik szét akarta vágni a hordót, ám ezt a szerzetes szelíd szóval megakadályozta. A két színültig telt boroshordó az apát visszatértéig megmaradt.

A visszaérkező papság, élén Engelbert apáttal kifaggatta a magyarokról a túlélő és félkegyelmű Heribaldot. A szerzetes arra a kérdésre, hogy miként tetszettek neki Szent Gallen ellenségei, ezt válaszolta: a lehető legjobban. „Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire én azelőtt a mi hajthatatlan pincemesterünket alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen adtak nekem, ha kértem". Igaz, azt is hozzátette: a pofonok nem szolgáltak örömére.