Hogyan kutatták fel az aradi vértanúk sírhelyeit?

Az aradi vértanúkat az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után, 1849. október 6-án végezték ki. Azóta a forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának gyásznapjaként emlékezünk erre a napra. A megtorlás célja a lázadó magyar katonai és politikai vezetés felszámolása volt, így csökkentve az esélyét egy újabb hasonló eseménysorozatnak.

A honvédtisztekkel párhuzamosan gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult. A vizsgálat során a vádlottak nem részesültek méltányos eljárásban. A törvényszék 1849. szeptember 26-án valamennyi honvédtisztet kötél általi halálra ítélte. Négy fő ügyében az ítéletet golyó általi halálra „enyhítették”.

Hajnalban elsőként Lázár Vilmos ezredest, valamint Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornokokat vezették a vársánc tövéhez, ahol tizenkét katona hajtotta végre a „kegyelemből” kapott, golyó általi kivégzésüket. A többieket, vagyis lovag Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornokokat a vártól távolabb eső, az előző napokban összetákolt bitófákra akasztották fel. A mártírokat egytől egyik kivégzésük helyén földelték el.

A többi hét mártír maradványai még hosszú évtizedekig hóhérjaik által megásott sírjaikban maradtak: Schweidel és Lázár a vársánc tövében, Aulich, Knezić, Nagysándor, Poeltenberg és Török tábornokok pedig valahol Arad város egy közterén.

A friss sírokat a katonák parancsukat teljesítve a földdé tette egyenlővé, a Bach-korszakban pedig tilos volt a vértanúk sírját vagy akár az emléküket ápolni. Csupán az osztrák-magyar kiegyezést, vagyis1867-et követően kezdődhetett meg az aradi vértanúk nyughelyeinek felkutatása. A kezdeti kutatások során a kutatóknak sikerült is megismerniük annak a hat tábornoknak a nyughelyét, akiknek holttesteit titokban elszállították, a többi sírt azonban nem tudták beazonosítani.

Az őröket lefizetve titokban több tábornok holttestét is elszállították első temetési helyükről. Így történt ez a golyó által halálra ítéltek közül Kiss Ernővel és Dessewffy Arisztiddel, a kötél által kivégzettek közül pedig Damjanichcsal, Láhnerrel, Leiningen-Westerburggal és Vécseyvel.

Kiss Ernő holttestét a családja menekítette az aradi ótemetőbe, onnan hat héttel később Katalinfalvára, végül 16 év múlva Elemérre, a családi sírboltba temették át, ahol ma is nyugszik. Dessewffy földi maradványait a kivégzés után egy évvel rokonai szállították el titokban Margonyára, ahol azóta is örök álmát alussza.

Damjanich János sógora, Csemovits Péter további négy vértanú holttestét vitette el kivégzésük helyéről. Közülük Vécseyt felesége temettette újra az aradi temetőben, majd egy év elteltével a családi sírboltba szállították, ahol 1916-ig pihenhetett, ugyanis ekkor az aradi Kultúrpalotába vitették. Damjanich és Láhner maradványait Mácsára vitették, és az uradalmi parkban eltemették. Leiningent előbb Monyorón, majd 1876-ban Borosjenőn temették el. 1974-ben Damjanichot, Láhnert és Leiningent áttemették, azóta újra Aradon pihennek.

Arad szabad királyi város vezetősége 1910-ben kutatóbizottságot állított fel, és folytatta a sírok utáni keresést. Két évvel később a kutatóbizottság az aradi vár VI. kapujánál rálelt Lázár Vilmos és Schweidel József csontjaira. (Ugyanitt Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid egykor kiürített sírjait is megtalálták.)

Az exhumálást 1913. október 20-23-án hajtották végre. A csontokat az aradi Kultúrpalota kriptájában helyezték el, ahová 1916-ban gróf Vécsey Károly hamvait is átszállították.

A továbbra is ismeretlen helyen nyugvó öt tábornok hollétének kérdésében az Arad városát 1932-ben kétszer is elöntő árvíz hozott változást. A gátak megerősítésére kiküldött munkások egyikének ásója 1932. május 9-én egy koponyára, majd egy egész csontvázra akadt.

A csontleletek megtalálását követően megkezdődött a feltárás. Egymástól 3-3 lépésnyire találták meg a sírokat, bennük bitófamaradványokkal és emberi csontokkal.

A kutatók az egykori feljegyzésekből megállapították, hogy a kivégzett tábornokokat milyen sorrendben temették el a vesztőhelyen.

Ezek szerint az első Poeltenberg volt, őt követte Török, Láhner, Knezić, Nagysándor, Leiningen-Westerburg, Aulich, Damjanich, végül Vécsey.

Ezt az elképzelést alátámasztotta az, hogy 1849-ben Damjanich és Vécsey holttesteit valóban elszállították (sírgödreikben csak az akasztófák maradtak ott), de Aulichét otthagyták.

Az ásatást 1932 augusztusában félbe kellett szakítani. Aulich, Nagysándor és Knezić mártírtábomokok földi maradványai az aradi Steiner-kriptába kerültek, ahol Vécsey is nyugodott, mielőtt átszállították a Kultúrpalotába. 1933. szeptember 14-én folytatódhatott az ásatás, és már másnap megtalálták Poeltenberg Ernő és Török Ignác sírjait.

Az antropológiai vizsgálatok végérvényesen igazolták, hogy a feltárásokkal mind a tizenhárom, 1849. október 6-án, Aradon kivégzett vértanú földi maradványainak ismertté vált a helye. Török Ignác és Poeltenberg maradványait szintén az aradi temetőben található Gertenyesi Steiner Ferencné földbirtokosnő kriptájában helyezték el. A Steiner-kripta vértanú sírjait csak 1956. szeptember 5-én nyitották fel, és az itt nyugvó öt tábornok maradványait az aradi múzeumba szállították át.

1974. október 6-án, a kivégzés 125. évfordulóján a múzeumban lévő öt tábornok csontjait, a három, Kultúrpalotában őrzött vértanú maradványait, valamint az exhumált Láhner, Leiningen-Westerburg és Damjanich hamvait az 1884-ben a kivégzés vélt helyén felállított obeliszk alatt kialakított kriptában helyezték el. Így Dessewffy vezérőrnagy és Kiss altábornagy kivételével az aradi vértanúk mára már egy helyen nyugszanak.