A szovjet katonai vezetés ellenezte az afgán bevonulást

Több mint harminc éve, 1979. december 25-én vonult be a szovjet hadsereg Afganisztánba. Milyen nemzetközi események indokolták a háború megindítását?

A Moszkva és Kabul közötti kölcsönös jóindulat politikája viszonylag hosszú időre tekint vissza. Sőt, a bevonulás előtti időszakban Afganisztánnal gyakran hangzott el az a szovjet értékelés, ami Finnország, illetve India politikájával rokonítja a Szovjetunió politikáját. Afganisztánt úgy emlegetik, mint a különböző társadalmi rendszerű országok hatékony együttműködésének, kölcsönös bizalmának egy példája. Ez az 1978-as fordulat előtt is jellemző volt. Vagyis nem kellett hozzá az 1978-as afgán forradalom, nem kellettek hozzá a marxizáló csoportok, hogy alapvetően kölcsönös humánummal tekintsen egymásra a két ország. Az események 1978. áprilisát követően gyorsulnak fel. Ekkor ugyanis a marxizáló – főként katonatisztekből és értelmiségiekből álló – politikai erők vezetésével kitör a forradalom. Ennek az évnek a tavaszától egésze 1979. végéig egymást érik az új kabuli vezetés részéről azok a kérések, hogy a Szovjetunió katonai eszközökkel is segítse a rendszer stabilizálását. Ez különösen 1979. elejétől vált szinte mindennapossá. Moszkva egyébként a fordulatot követően anyagilag, valamint civil és katonai tanácsadókkal gyorsan segédkezet nyújtott az új rendszernek. Alig néhány hónappal a forradalom után mintegy hétszáz katonai és polgári tanácsadó tevékenykedett az országban. Közvetlenül a bevonulás előtt, 1979 végére ez a létszám már több mint ötezer főre duzzadt.

Egy úgy-ahogy működő baráti rendszer megsegítése talán mégsem lett volna elegendő indok a katonai akcióhoz.

A katonai bevonulás lehetősége komolyan először 1979 márciusban vetődött fel, közvetlen kiváltó oka pedig az volt, hogy Nyugat-Afganisztánban, Herat városában jelentős lázadás tört ki az új rendszerrel szemben. Ekkortól válik egyre intenzívebbé a Mohamed Taraki-féle kabuli vezetés azon kérése, hogy immár ne csak tanácsadókkal, de tényleges katonai erővel is támogassa a rezsimet Moszkva. Beszédes adat, hogy 1979. márciusában három egymást követő nap is ülésezett az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága, hogy tárgyalja az afgán kérdést. Ez az a pillanat, amikor Moszkva ilyen magas, sőt a legmagasabb szinten kezdett el foglalkozni Afganisztánnal. hangsúlyoznám: nem függetlenül a herati eseményektől. A háromnapos megbeszélés összehívását szélesebb geopolitikai események is indokolták. 1979. elején ugyanis Iránban iszlám forradalom tört ki, míg Pakisztánban Ziaul Hak tábornok puccsot hajtott végre. Az Afganisztán két közvetlen szomszédjában lejátszódó politikai fordulatot Moszkvában úgy értékelték, hogy Iránban s Pakisztánban megerősödtek az iszlám fundamentalista erők. Érdekes, hogy a háromnapos megbeszélés első napján az a nézet uralkodott a Politikai Bizottságban, hogy semmiképpen sem szabad feladni Afganisztánt, s politikai veszteség lenne, ha elbukna az országban lezajlott fordulat. A második, illetve a harmadik napon viszont azok a józanabb álláspontok kerekednek felül, melyek szerint egy katonai beavatkozás nagymértékben megterhelné az orosz-amerikai kapcsolatokat. Nem mellékesen nyárra várták a SALT 2 szerződés aláírását, s attól féltek, hogy a tárgyalássorozat, ami egyáltalán nem volt egyszerű, dugába dől. nem csupán a beavatkozás politikai kockázatait érzékelte a politikai elit. Fontos tényező, hogy a katonai vezetés mindvégig ellenezte a bevonulást. Katonai oldalról egyetlen egy szereplő, Dmitrij Usztyinov marsall, a honvédelmi miniszter támogatta a beavatkozást. Õ azonban sok tekintetben nem volt katonának tekinthető. Rajta kívül a teljes katonai vezérkar bizalmatlan volt egy ilyen akció eredményességével kapcsolatban. A három napos ülés végül is azzal az elvi döntéssel zárult, hogy nem lehet szó katonai beavatkozásról Afganisztánban. ugyanakkor jellemzően 1979 márciusától decemberéig huszonegy alkalommal kért az afgán vezetés katonai segítséget Moszkvától. Ezt a szovjetek azonban folyamatosan elhárították.

Ha ez így volt, akkor miért és mikor változott meg a szovjet politikai vezetés álláspontja?

1979 végére, november-decemberben változott meg az általános vélemény. Ebben részben egy belső konfliktus játszott szerepet, amely megosztotta az új afgán vezetést. A törésvonal Mohamed Taraki és Hafizulláh Amin között húzódott és a vége az lett, hogy az előbbit menesztették a hatalomból, majd ősszel meg is gyilkolták. Hafizulláh Amin foglalta el Taraki helyét. Vele kapcsolatban viszont nem csak a türelmetlensége és felesleges politikai radikalizmusa aggasztotta Moszkvát, hanem az is, hogy információik szerint az új vezető kapcsolatot keresett az amerikaiakkal is. Ez pillanatokon belül bizalmatlanná tette Moszkvát, hiszen nem tudták, hogy mi a kapcsolatfelvétel tartalma és célja. 1979 novemberében hozta meg a PB azt a döntését, ami szerint valószínűleg nincs más útja a rendezésnek, mint a katonai megoldás. A végső verdikt azonban csak decemberben született meg. Érdekes módon azon a napon, amikor a NATO a Pershing rakéták európai telepítéséről döntött. Valószínűleg a délelőtti NATO-döntés adta a végső lökést ahhoz, hogy délután a PB kimondja: Afganisztánt meg kell támadni.

Milyen volt a döntés, illetve az azt követő bevonulás nemzetközi fogadtatása?

Rendkívül elítélő. Olyan országok is ellenezték Moszkva lépését, melyek hagyományosan a Szovjetunió szövetségesének számítottak. Szíria, Algéria, Líbia, a Palesztin Felszabadítási Szövetség is tiltakozásának, rosszallásának adott hangot. Kínával is továbbterhelte a katonai akció az amúgy is igen bonyolult kapcsolatrendszert. Később az afgán kivonulás az egyik feltétele volt annak, hogy elindulhasson az a folyamat, ami a szovjet-kínai, majd később az orosz-kínai viszony konszolidációjához vezetett. Az USA gabonaembargótól kezdve, a közelgő 1980-as moszkvai olimpia bojkottjáig nagyon sok módon értésre adta, hogy elfogadhatatlan számára a szovjet akció. Az amerikaiakat egyébként az aggasztotta, hogy annak a száz- százhúszezres szovjet kontingensnek, amely a közel tíz évig tartó háború alatt Afganisztánban folyamatosan állomásozott a kétharmadát az ország déli részére vezényelték, vagyis a Perzsa-öbölhöz viszonylag közel. Az USA feltételezése, de ma már akár azt is mondhatjuk, hogy a fóbiája az volt: az afganisztáni hadműveletek nem a regionális pozíció megszerzését és megerősítését szolgálják, hanem a Perzsa-öböl feletti kontroll kiszélesítésére irányultak.

Helyesek azok feltételezések, amelyek két szakaszra, 1979-től 1985-ig, illetve a háború legvéresebb szakaszától kezdve a kivonulásig osztják az afganisztáni háborút?

Kevésbé ismert tények, de a szovjetek nagyon gyorsan rájöttek arra, hogy súlyos hibát követtek el a bevonulással. A katonai akcióval ugyanis semmit sem tudtak elérni. Sem Afganisztán helyzetét nem tudták stabilizálni, sem pedig egy olyan rezsimet nem tudtak felépíteni, ami ezt az elvárt stabilitást fent tudta volna tartani, illetve a Moszkva iránti lojalitását is biztosítani tudta volna az országnak. Már Leonyid Brezsnyev regnálásának utolsó periódusában megindultak a tapogatózások, hogy miként lehetne kivonulni az országból. Nem csak az Egyesült Államok finanszírozta ugyanis az afgán ellenállást, hanem Pakisztán és Irán is. Sőt az öböl-menti olajállamokból, főként Szaúd-Arábiából is áramlott a pénz Afganisztánba a nyolcvanas évek elején. Ennek megfelelően az Egyesült Államokkal, de Pakisztánnal és Iránnal is kereste Moszkva egy lehetséges kompromisszum kialakítását, de ezek egészen Mihail Gorbacsov hatalomra jutásáig rendre kudarcot vallottak. Egyébként Mihail Gorbacsov annak ellenére is meglehetősen későn tűzte napirendre a kivonulás kérdését, hogy már a kezdetektől meg volt arról győződve, hogy minél hamarabb el kell hagyni Afganisztánt. Ugyanis a folyamatosan ott állomásozó száz-százhúszezres szovjet hadsereg, illetve a hozzákapcsolódó afgán rezsim együttesen is csak az országnak legfeljebb a harmadát tudta kontrollálni. Éjszaka még ennek is csak a töredékét. Mindez azt is jelentette, hogy egyre inkább láthatóvá vált a bevonulás értelmetlensége. Mihail Gorbacsov 1986 novemberében vitte Afganisztán ügyét a PB elé. Ekkor már kellő erőt érzett magában, s kellő szövetségesi kört maga mellett, hogy bejelentse: másfél-két év alatt ki kell vonulni Afganisztánból. 1989 februárjában bejelenti a kivonulás tényét, májusban megkezdik a szovjet csapatok kivonását. A műveletet 1990 februárjában fejezték be.

Politikai hiba volt, hogy nem tudta a szovjet vezetés az afgán politikai elit támogatását megnyerni az akcióhoz?

Részben igen. Ugyanakkor a rezsim sok tekintetben bábkormány volt. A fő probléma inkább az volt, hogy a társdalom támogatását nem sikerült megnyerni az akcióhoz, s ebben a tekintetben akad egy érdekes paradaxon. Amikor bevonultak a szovjet csapatatok, akkor meggyilkolták Hafizulláh Amint. Máig nem lehet tudni, hogy ez része volt az eredeti forgatókönyvnek, vagy pedig csak egyszerűen ki akarták vonni a politikai forgalomból, s erre végül nem volt más megoldás, mint hogy egy KGB akció keretei között likvidálják őt az Elnöki Palotában. Helyére a Prágából hazahívott nagykövet Babrak Karmal került, aki a marxista csoport mérsékeltebb szárnyához tartozott. Babrak Karmal Aminhoz és Tarakihoz képest a helyi viszonyokkal jobban számoló, türelmesebb politikát folytatott. Mecseteket épített, a televízióba egyházi műsorokat engedett be, s az afgán társadalomhoz, szokásokhoz jobban illeszkedő vezetést alakított ki. Ez egyfelől ugyan segíthette volna a konszolidációt, de az országban tartózkodó száz-százhúszezer szovjet katona kiélezte az ellentéteket. Bizonyos értelemben ez a két hatás ki is oltotta egymást.

A politikai hibák mellett voltak-e markáns katonai tévedések a szovjet vezetés részéről?

Nem vagyok katonai szakértő, így inkább csak azt mondanám, hogy téves az a feltételezés, amit időnként a szovjet sajtóban, akár a minőségi újságokban is olvasni lehetett, hogy az Afganisztánban elszenvedett vereség jelentős mértékben járult volna hozzá a Szovjetunió felbomlásához. Azt gondolom, hogy sem a majdnem tíz évig tartó intervenció alatt viselt anyagi terhek, sem pedig a személyi veszteségek nem indokolják ezt. A háború alatt összesen valamivel több, mint 14 ezer fő lelte halálát Afganisztánban. Ebben már benne vannak a szigorúan vett katonai veszteségek, valamint a KGB, illetve a szovjet belügyi erők kötelékében szolgálatot teljesítők. Ez azt jelenti, hogy havonta durván 100-120 főre tehető a Szovjetunió vesztesége. Oroszország a két csecsen háború azon időszakában, amikor a nagy katonai műveletek zajlottak, átlagban több mint 200 főnyi veszteséget szenvedett el havonta. Természetesen katonai-politikai céljait nem tudta a Szovjetunió elérni, s ebben az értelemben vereséget szenvedett Afganisztánban. Ám ez nem volt olyan súlyú, ami – ha nincs politikai döntés a kivonulásról – önmagában kiszorította volna a Szovjetuniót Afganisztánból. A Szovjetunió még akár egy további évtizedig is fenntarthatta volna afganisztáni jelenlétét, de ennek értelmetlensége és feleslegessége világos volt Moszkva számára. Mindezek értelmében vereség, de nem megrendítő vereség volt az afganisztáni kaland.

Annak ellenére, hogy maga a vereség nem volt megrendítő a Szovjetunió számára, bizonyosan voltak bel- és külpolitikai vonzatai. Melyek voltak ezek?

Afgán szempontból mit hozott a győzelem? Mennyiben erősítette meg a nemzetet?

Ebben az időben nagyon megosztott volt az ország a szovjet erőkkel szembeni ellenállás szempontjából is. Hét-nyolc csoport szerveződött pakisztáni táborokban, pakisztáni logisztikai háttérrel. És legalább ugyannyi iráni oldalon. Ráadásul ezek sok tekintetben egymással is rivalizáltak. Ebben az értelemben nehéz az országot egy egységes, modern politikai közösségként elképzelni. Természetesen nem kevés külföldi közreműködéssel sikerült ezeket az ellentéteket elcsitítani, és egy többé-kevésbé összehangolt fellépést kialakítani. Az ország helyzetét ráadásul etnikai törésvonalak is nehezítették. Nyilvánvaló, hogy egyfajta sikerként, önbizalmat adó eseményként élték meg a győzelmet. Egyébként egy olyan érdekes helyzet alakult ki Afganisztánban a kivonulás utáni periódusban, ami Moszkvát is meglepte. Babrak Karmal helyére Mohamed Nadzsibullah került, aki korábban az afgán belbiztonsági erőknek volt a vezetője. Általános meglepetésre 1989-től kezdve egészen 1992. áprilisáig tartotta magát, annak ellenére, hogy már nem voltak bent az országban az oroszok. Később a Szovjetunió összeomlása után önállóvá váló Oroszország vezetése, a Borisz Jelcin vezetett rezsim elsők között állapodott meg az Egyesült Államokkal arról, hogy kölcsönösen hátralépnek az afganisztáni csoportok pénzügyi támogatásától. Ezt követően szűnt meg Moszkva a Nadzsibullah-rendszer hadianyaggal való ellátása és pénzelése. Amíg Moszkva támogatta a Nadzsibullah-rezsimet úgy-ahogy, de fent tudott maradni a rendszer. A források elapadása után azonban összeomlott. Ebben az időszakban ugyanis a mudzsahedek legfőbb támogatója már nem Amerika, hanem Szaúd-Arábia és Pakisztán volt. Az Egyesült Államok ugyanis hiába lépett hátrébb, a finanszírozása nem szűnt meg ezeknek a csoportoknak, s kialakult egy aszimmetrikus helyzet.

Bár más indokok alapján, de harminc évvel később ugyancsak háború zajlik Afganisztánban. Az amerikaiak tanultak az oroszok hibáiból, vagy a katonai misszió számukra is nyílt seb, fájó vereség lesz?

Annak ellenére, hogy az amerikaiak tovább bővítik kontingensüket, az látható, hogy az utóbbi egy évben megszaporodtak a nyugati elemzőközpontoknak azon tanulmányai, amelyek a kivonulás feltételrendszerét taglalják. Ezekben éppen a szovjet kivonulás tanulságait veszik górcső alá. Azt gondolom, hogy nagyon különleges terepen és nagyon különleges politikai és társadalmi feltételrendszer közepette próbálták stabilizálni ezt a jobb sorsra érdemes belső-ázsiai országot. Eleinte nagyon ambíciózus tervekkel, államépítéssel, demokráciatelepítéssel. Azonban most már jó ideje csak a stabilitás, a kiszámíthatóság, és ezzel összefüggésben a biztonság megteremtése van napirenden. Arra a paradoxonra szeretném felhívni a figyelmet, hogy önmagában egy jelentős külföldi haderő jelenléte provokatív lehet. Arra mozgósíthat jelentős csoportokat, hogy fellépjenek ellenük, és erőszakos akciókat hajtsanak végre. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kivonulás után magától stabilitás alakulna ki. Nagyon könnyen egy újabb káoszba sodródhatna Afganisztán, amire egyébként már volt példa, 1996-tól kezdve, a Talibán megjelenésével ugyanis egy egészen borzalmas rendszer jött létre. Azt gondolom azonban, hogy egy idő után be kell látni: azok az erőforrások és eszközök, amivel a nyugati világ rendelkezik, azok bizonyos típusú feladatok megoldására alkalmatlanok.

Ha igaza lesz azoknak a hangoknak, melyek a kivonulás mellett kardoskodnak, annak milyen következményei lehetnek Afganisztánra, illetve a térségre?

A szavaiból úgy tűnik, hogy a katonai rendezés rendkívül nehéz, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy a nemzetközi közösség számára is egyre terhesebb. A politikai rendezésnek milyen realitása vannak?

A politikai rendezés általában ott eredményes, ahol hadra fogható politikai közösség van. Tehát csak ott, ahol van olyan elit, akivel meg lehet állapodni, s akivel, ha megállapodtam, feltételezhető róla, hogy be is tartja a megállapodást. Emellett kellő erőforrásokkal rendelkezik annak érdekében, hogy azokat is rá tudja kényszeríteni ennek a megállapodásnak a végrehajtására, akik esetleg engedetlenek ezzel szemben. Ebben a tekintetben nem vagyok optimista, hiszen egyfajta deficit érzékelhető. Nem látom azokat a belső erőket, amelyek ezt a megállapodás-képességet hordoznák.