A változásoktól a NATO- tagságig

Magyarország tíz éve tagja a NATO-nak, a csatlakozási folyamat azonban kilenc évvel korábban, 1990-ben kezdődött. Ön szinte a kezdetektől fogva résztvevője volt ennek a folyamatnak. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

Saját, személyes visszaemlékezésemet néhány évvel korábbról kezdeném, hiszen én 1985 és 1990 között Olaszországban szolgáltam, mint katonai attasé. Vagyis ezt a munkát még a Varsói Szerződés és a NATO igen komoly szembenállása során kezdtem meg. Ez az öt év már csak azért is érdekes volt számomra, mivel saját élményeimen keresztül mutatta meg nekem, hogy mennyire változik a világ és mennyire változik az országok egymással való kapcsolatrendszere. 1988-1989 volt az az időszak, amikor már itthon is meglehetősen komolya változások történtek, s ezek a változások – ha lassabban is de – külföldön is visszatükröződtek. És ezt az ember külföldön a saját bőrén is érezte. Az egészet tetézte, hogy amikor 1990-ben elindultam hazafelé, akkor már érződött: más hangvételű beszélgetések kezdődtek Magyarország és az európai országok között. Az eddigi udvarias, ám hűvös kapcsolatokat felváltotta az együttműködés, vagy legalábbis annak kezdeti megnyilvánulásai. És nemcsak hazánk, hanem a NATO részéről is.

Valószínűleg az, hogy ebben az időszakban a Balkánon már meglehetősen komoly problémák okoztak feszültséget és egyértelmű volt, hogy ezt a problémát egyik ország sem lesz képes egyedül megoldani. Már akkoriban világos volt, hogy egy igen széles nemzetközi együttműködésre lesz szükség, hogy valamilyen formában enyhíteni lehessen az ott élő emberek szenvedésén és segíteni tudjuk a Balkán elkerülhetetlen átalakulását.

Változott valami, miután hazatért Magyarországra?

Jelentős változás történt az életemben, hiszen amikor hazatértem addigi munkahelyemről, bekerültem az akkor Für Lajos által irányított a Honvédelmi Minisztériumba. Nemzetközi főosztályvezetőként az volt a feladatom, hogy megpróbáljam újraépíteni, újraszervezni a nemzetközi kapcsolatokat. A munka rendkívül összetett volt, hiszen egyrészt a környező országokkal kellett újfajta kapcsolatokat kiépíteni, másrészt pedig a nyugati államokkal kellett, az addigihoz képest sokkal aktívabb és teljesen más jellegű kapcsolatokat létrehozni.

Ha jól sejtem, minderre nem sok ideje maradt, hiszen hamarosan újabb beosztásba került.

Valóban, életem és katonai pályafutásom következő fontos állomása az volt, amikor Für Lajos miniszter úr javaslatára Göncz Árpád köztársasági elnök követi rangot adományozott, s Jeszenszky Géza külügyminiszter kinevezett Brüsszelbe, azzal a feladattal, hogy a belgiumi magyar nagykövetségen, a nagykövet mellett, próbáljam a NATO felé a katonai kapcsolatainkat valamilyen formában előkészíteni. Vagyis létrehozni azt az alapot, amire a későbbiekben építeni lehetett. A kinevezésem 1993. március 1-jével történt, s mindez már csak azért is érdekes, mert abban az időben többször is feltették azt a kérdést, hogy mit keres ebben a beosztásban egy hírszerző tiszt, aki ráadásul az elmúlt rendszerben is hírszerző volt? Természetesen ennek rendkívül egyszerű oka van, még ha a laikus emberek ezt elsőre nem is igazán értik meg.

Mi volt ez az ok?

Nem titok, hogy mi, magyar hírszerzők korábban meglehetősen sokat és kifejezetten aktívan dolgoztunk a NATO-val szemben, hiszen abban az időszakban információkra volt szüksége az ország politikai vezetésének és a magyar haderőnek is. Kezdetben az ellenfelet-ellenséget kellett tanulmányoznunk, majd a változások eljövetelével már azt a katonai szövetséget, amely felé elindultunk, amelyhez csatlakozni kívántunk. Ezekben az időkben a hírszerzőnek azokat az információkat kellett összegyűjtenie, amelyekből kiderült, hogy a szövetségben mit várnak el Magyarországtól, mi az a követelményrendszer, amelyet Magyarországnak teljesítenie kell ahhoz, hogy partnerként tudjon szerepelni a szövetségben.

Mindezt hogyan lehetett megvalósítani?

Természetesen nem volt egyszerű feladat, hiszen a NATO ebben az időben még bizonyos fenntartással kezelt bennünket. Így nekünk, civil diplomataként – mivel katonaként akkoriban nem lehettünk akkreditálva a szövetségnél – az volt a feladatunk, hogy részt vegyünk a különböző NATO-bizottságok munkájában, s tanulmányozzuk a szabály-, és követelményrendszereket. Értsük meg ezeket a szabályzókat, amelyeknek a későbbiekben nekünk is meg kell majd felelnünk. Szerencsére sikerült megoldanunk a feladatot, ebben az is segített, hogy egy nagyon jó csapat jött össze akkor Brüsszelben. Közvetlen kollégám Simonyi András volt, aki később NATO-ban, majd az Egyesült Államokban képviselte nagykövetként hazánkat. Õ a politikai ügyekért volt felelős, én pedig a katonai kérdésekre koncentráltam.

Mennyi időt töltött el Brüsszelben?

Két évig voltam ebben a beosztásban. Így, utólag visszagondolva a munka rendkívül érdekes volt, ugyanakkor természetesen végtelenül nehéz is. Hiszen idehaza szükség volt minden információra, legfőképpen azért, hogy tudjuk: hogyan ítél meg bennünket a NATO? S ennek ismeretében olyan úton induljunk el, amelyen pozitív vélemény alakulhat ki rólunk a szövetségben. Szóval hazaérkezésem után belecsöppentem a kormányváltásba. Az új kormány, az új katonai vezetés új embert akart a Katonai Felderítő Hivatal élére. Bekerültem a jelöltek közé, majd 1995-ben kineveztek a hírszerző szervezet főigazgatójának.

Gondolom, az új beosztásban nagyobb rálátása lett a NATO-ra.

Természetesen. Ebben a pozíciómban már – katonai nyelven fogalmazva – „első vonalból" tapasztaltam meg, hogy mit is jelent a NATO-val való együttműködés. Egyébként ekkor már tagjai voltunk a PfP-nek, vagyis a békepartnerségi szervezetnek. Ez azt jelenti, hogy részt vettünk különféle gyakorlatokon és képzéseken is. Paradox módon a balkáni válság elmélyülése egyre inkább ráirányította a figyelmet arra, hogy mit kell tennünk, így segített az együttműködésben a NATO és Magyarország között. A szövetség felismerte, hogy mi, akik már több mint ezer évet eltöltöttünk ebben a térségben, talán egy kicsit jobban ismerjük a helybeli viszonyokat mint ők. Így gyakran kikérték a véleményünket a délszláv háború ideje alatt. Ez alatt az időszak alatt tanultuk meg, hogy hogyan kell és miként lehet együttműködni a NATO-val, s rájöttünk arra, hogy az észak-atlanti szövetségnek is szüksége van arra a tudásra, amit a magyarországi szakemberek tudnak biztosítani. Egyébként mi már ekkor megfigyelőként részt vettünk a NATO hírszerzéssel foglalkozó bizottságainak ülésein. És sokat tudtunk tenni a délszláv válság kezelése területén. Én úgy gondolom – bár lehet, hogy ez egy kicsit túlzás – ez is hozzájárult ahhoz, hogy a NATO elfogadta jelentkezésünket és teljes jogú tagja lettünk a szövetségnek.

1996. január 29-én Magyarország hivatalosan is bejelentette, hogy csatlakozni kíván a NATO-hoz. A csatlakozásig azonban ekkor még mindig három év volt hátra. E a három év egy eléggé intenzív időszak volt a Magyar Honvédség életében. Hogyan érződött ez az ön munkájában?

Ez az időszak nem hozott számunkra plusz munkát, hiszen a Katonai Felderítő Hivatal már korábban is nagyon szoros munkakapcsolatban volt mind a NATO egészével, mind pedig a szövetség tagállamaival. Vagyis ez az időszak a mi munkánkban olyan nagy változást nem jelentett. Ellenben a hadsereg más területén természetesen óriási változások következtek be. Például a NATO egyre több magyar katonát fogadott azzal a céllal, hogy felkészítsék arra, hogy mit várnak majd el a szövetségben a Magyar Honvédségtől a csatlakozás után. Ez az időszak rendkívül intenzív volt a magyar haderő életében, hiszen ekkor kellett megismernünk azt a rengeteg szabályt, amit a NATO évtizedek alatt kialakított magának. És ezeket a szabályokat nekünk adoptálni kellett a saját rendszerünkbe. Természetesen mindez borzasztó sok munkát igényelt. Már csak az anyagok lefordítása is, hiszen annak idején nem volt annyi tisztünk és katonánk, aki beszélte az angol nyelvet. Mára ez már szerencsére megváltozott.

Ön a katonai felderítő hivatal vezetőjeként élte meg azt az időszakot, amikor tizenkét nappal a NATO csatlakozásunk után, március 24-én megindult a Szerbia elleni légi háború. Nem kell ahhoz katonának lenni, hogy az ember tudja: egy ilyen horderejű hadművelet megtervezése több hónapot vesz igénybe. Vagyis jó néhány hónappal korábban már tervezték a NATO stratégái ezt a támadást. Kértek tőlünk, még mint tag aspiránsoktól, felderítési információkat, amelyek segítették a hadműveleti tervezést?

Mint már említettem, a NATO tagságunkat messze megelőzte az az együttműködés, amelyet a Katonai Felderítő Hivatal és a szövetség tagországainak felderítő szervezetei végeztek. Így hát teljesen természetes, hogy a mi információinkat is kérték a Szerbia elleni légicsapások megtervezésekor. Persze részleteket mi sem tudtunk, például azt sem sejtettük, hogy pontosan mikor kezdődik meg a támadás. A saját véleményem egyébként az, hogy a magyar katonai felderítés rendkívül fontos feladatot látott el ebben az időszakban.

Meddig állt ön a KFH élén?

2001-ben menten nyugdíjba, amikor is elértem a felső korhatárt, az 57. életévemet. Korábbi helyettesem, Morber Ferenc tábornok lett a hivatal vezetője.

Vagyis a csatlakozás és a nyugállományba vonulása között eltelt két év. Ebben az időszakban milyen együttműködés volt a NATO és az ön által vezetett katonai szervezet között?

Én azt mondom – és talán ez nem túlbecsülése az akkor végzett munkának –, hogy sikerült mind a NATO-val, mint szervezettel, mind pedig a tagországokkal rendkívül szoros munkakapcsolatot kiépíteni. És ez nagyon fontos eredmény volt. Tudni kell, hogy a NATO-nak nincsen önálló hírszerző szervezete. A tagországok képességeinek összeadódásából alakul ki az egész szervezet képessége.

Mivel tölti az idejét a nyugállományba vonulás óta?

Ahogy fogalmazni szoktam, „főállású" nyugdíjas vagyok. Persze, ez nem azt jelenti, hogy semmit sem csinálok, mivel természetesen ezt nem engedhetem meg magamnak. Ma az egyik, budapesti főiskolán oktatok. Tantárgyaim egy része kötődik egykori szakmámhoz, vagyis a hírszerzéshez.

Fotó: A szerző és archív