…és a Hold válaszolt!
Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2011. február 6. 11:21Hatvanöt évvel ezelőtt, 1946-ban éppen február hatodikán mérte meg először Bay Zoltán fizikus professzor és csapata rádiótechnikai eszközzel a Hold Földtől való távolságát. E óriási jelentőségű tudományos esemény tiszteletére február 6. a Magyar Honvédségben a rádiótechnikai fegyvernem napja. Írásunkban röviden áttekintjük a sikeres kísérlethez vezető utat.
Hadi Műszaki Tanács javaslatára úgy döntött a Honvédelmi Minisztérium, hogy
mikrohullámú kísérleteket kell végezni, kettős céllal. Egyfelől le kell
fektetni a mikrohullámú hírközlés alapjait, másfelől pedig mikrohullám
segítségével kell meghatározni az ellenséges repülőgépek helyzetét.
Ekkortájt a
németek már birtokában voltak az ehhez szükséges tudásnak, ám hadititokként
kezelték azt és még szövetségeseiknek sem árulták el. Bay Zoltán és társai viszont a hozzájuk érkező
folyóiratokból tudtak arról, hogy a repülőgépek felderítésére a tengerentúlon
terveznek egy „radio locator" nevű eszközt. (A tervre akkor 118 millió dollárt
irányoztak elő.)
De térjünk vissza hazánkba és az akkori HM-be, ahol az
illetékesek úgy döntöttek: teljes titoktartás mellett kötelezik az Egyesült
Izzó Kutatólaboratóriumát a mikrohullámú kísérletek elvégzésére. Így jött létre
az úgynevezett Bay-csoport, amely tíz akadémikus-kutatóból és körülbelül
harminc elektronikus műszerészből állt. A csoportba bekerült még a műegyetemi
Atomfizika Tanszék két tanársegéde, Papp György és Simonyi Károly (Charles
Simonyi apja). A Bay-csoport nem támaszkodhatott semmiféle előzményre, mert
ugye a németek szemük fényeként őrizték a radarral kapcsolatos titkaikat.
„ Meg fogjuk lokátorozni a Holdat!"
olyan radar üzembe helyezésére került sor, amely több mint hatvan kilométeres
távolságból is észlelni tudta az ellenséges repülőgépeket. Bay ezután
munkatársai elé állva a következőket mondta: „Meg fogjuk lokátorozni a
Holdat!".
Az új kihívás nem csak a kutatókat csigázta fel: a honvédség is
engedélyezte a fejlesztéseket. Újabb szűk két esztendő elteltével sikerült is
véghezvinni ezt a bravúros kísérletet és csupán pár héten múlt, hogy ma nem úgy
emlegetjük a csoport kutatóit, mint, akiknek először sikerült végrehajtani ezt.
Noha a csapatot voltaképpen a háború hozta össze, a harcok állandóan hátráltatták
a kísérleteket. Sőt, a háború végén sem javult a helyzet: a szovjet
beleértve a radarkísérletekhez kifejlesztett eszközöket is. Bay Zoltán azonban
kitartott és a kísérleteket végül 1946. február hatodikán koronázta siker. A
Bay-csoport technikája még a Holdat pár héttel korábban „megradarozó"
amerikai kutatók számára is újdonságnak számított.
egyáltalán a mikrohullámú jelek a világűrbe és milyen mértékben veri vissza a
Hold a jeleket. Az is kérdéses volt, hogy miként terjednek ezek a jelek a
térben és tudják-e észlelni őket majd a Földön? A tudósok persze elméletben
minden kérdésre tudták a választ éppen csak a gyakorlati megvalósítás volt
kérdéses. Úgy gondolták, hogy egy méter hullámhosszú jelek már akadálytalanul
és veszteségmentesen áthaladhatnak a Föld ionoszféráján. Mivel a földi felület
visszaverő-képessége nagyjából tíz százalékos nagyságrendnek felel meg, a Hold
esetén is ilyen értéket feltételeztek, elméletük szerint pedig a térben
egyenletesen fog szétszóródni a visszavert jel. A visszaérkező jelek észlelése
azonban már komolyabb problémát okozott. Ne feledjük, hogy a Hold földi
léptékben mérve rendkívül messze, több mint 380 000 kilométerre kering
tőlünk. Nem egyszerű áthidalni ezt a távolságot, ugyanis a jelek erőssége a
távolsággal arányosan csökken. Az észlelés során keletkező jel/zaj arányt ezek
alapján 1/10-re becsülték, ami túl alacsony érték volt. Bay Zoltánnak ekkor
zseniális ötlete támadt: összegezni kell a fogott jeleket, mégpedig a jelek
küldésének folyamatos ismétlésével. A mikrohullámú jeleknek 2,5 másodpercre van
szükségük ahhoz, hogy megtegyék a Föld – Hold – Föld távolságot. Ez alapján a
kutatók ötven perces üzemidővel számoltak, amely alatt folyamatosan kell
küldeni és raktározni a visszaérkező jeleket.
A megfelelő eszköz kifejlesztése Budincsevics Andor és
munkatársa, Várbíró Emil nevéhez fűződik, akik egy úgynevezett hidrogén
coulométert terveztek a jelek tárolására. Ezzel sikerült harmincszorosára
növelni jel/zaj arányt. Eleinte egy három méteres parabolaantennát használtak
és fél méteres hullámhosszú jelekkel próbálkoztak, eredménytelenül. A háborús
viszontagságok és az antenna szovjet elkobzása megakadályozta a további
kísérleteket is. 1945-ben, amikor sikerült újraindítani a csoport munkáját, már
egy honvédségtől beszerzett felderítő radarral próbálkoztak.
Azzal is volt probléma: ennek a hullámhossza 2,5 méteres volt, ezért meg kellett növelni az
antenna felületét. A konkrét Hold-radar kísérletek mellett vakpróbákat is
kellett végezni, hogy legyen viszonyítási alap a sima zaj és a hasznos
információ elkülönítéséhez.
Végül 1946. február 6-án a jeleket összegző
coulométerben négy százalékkal haladta meg a jelszint a pusztán csak a zaj érzékelésére
felállított eszközben mért értéket. Ezt Bayék már olyan magas értéknek
könyvelték el, hogy sikeresnek nyilvánították a kísérletet. A Hold
jelvisszaverő képességét helyben becsülték meg, mégpedig a kapott eredmények
alapján. Bay egyedinek számító találmányát, a jelösszegzés módszerét napjainkig
alkalmazzák a rádiócsillagászatban.
Fotó: Archív
