Már a ’10-es években elkezdődött a magyar katonai repülés

A magyar légierő idén ünnepli fennállásának 70. évfordulóját. Ugyanakkor valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom: a magyar katonai repülés nem 1938-ban kezdődött. Mikor állt fel ez első, úgymond magyar légierő?

A sajátos történelmi viszonyaink mellett nehéz meghatározni, hogy mikor állt fel a magyar légierő, ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia haderejében az 1910-es évek legelején jöttek létre az un. „Légjáró csapatok". Az egyik leglényegesebb ebben a kérdésben talán az, hogy Petróczy István százados 1910. július 22-én kilencedik, vagy tizedikként szerezte meg a tábori pilóta jogosítványt. Az már csak magyar sajátosság, hogy 13-ként tartják számon. Oka, hogy anyanyelvén, vagyis magyarul kellett a licencét kiállítani. Mindettől függetlenül ő volt az első magyar tábori pilóta Tehát ezekben az időkben még csak az osztrák légjáró csapatok jöttek létre, s ezeknek voltak magyar pilótái. Sőt. Nem csak hogy szerepet kaptak, de az első világháború első tíz ászpilótája között több magyar is volt. Nagyjából innen lehet gyökereztetni a magyar katonai repülést. Ekkor azonban még közös légierőről beszélhetünk.

A Magyar Királyi Honvédségnek nem volt légiereje, osztrák-magyar légjáró csapatok voltak, ezért az eszközök a Monarchia tulajdonát képezték.

Mennyire voltak fejlettek ezek a repülőgépek?

Az eredmények azt mutatják, hogy voltak kiváló osztrák és magyar pilóták. Azonban ekkor olyan rohamos a fejlődés, hogy a nagyhatalmak repülőfegyverzete gyorsabb mértékben javult technikai szempontból. Harci szempontból azonban a pilótáink ezt némiképp ellensúlyozni tudták. Elsősorban az olasz hadszíntéren értek el kiváló eredményeket.

Ugyanakkor elveszítettük az I. világháborút. Úgy tudom, hogy a trianoni békeszerződésben azt is vállaltuk, hogy felszámoljuk a magyar katonai repülést.

Igen. Az első világháború után a katonai és a haditengerészeti légierőt is megsemmisítették. Nem lennénk magyarok azonban, ha mindennek nem találtuk volna meg az ellenszerét. Találtam olyan iratot, amely szerint 1918. augusztusában a magyar Honvédelmi Minisztériumban elkészítettek egy komoly tanulmányt arról, hogy a majdan megkötendő fegyverszünetet hogyan tudja az ország kijátszani. Ezek szerint az 1921-es döntéseket mi nagyon felkészülten vártuk. Éppen emiatt több éven keresztül egy macska-egér játék zajlott az Antant és köztünk. Magyarország létrehozott olyan repülő-alakulatokat, melyeket a polgári repülés keretei között üzemeltett. Ez annyit jelentett, hogy különféle támogatások ellenében a polgári repülőgép-forgalom köteles volt alkalmazni bizonyos számú katonai pilótát, valamint technikát és felszerelést tárolni. Erre azonban a fegyverzetellenőrök rájöttek, s nekünk új dolgokat kellett kitalálnunk. Ennek ellenére a leszerelést ellenőrző hatalmak nagyon barbár munkát végeztek, messze túllépve a hatáskörüket. Lényegében szinte teljesen megsemmisítették, de legalábbis nagyon visszavetették a gyorsan fejlődő hazai repülőgépipart. Azt, ami az 1910-es években Budapesten, Aszódon és másutt jelentős fejlődésnek indult. Légcsavarokat fűrészeltek szét, s egyéb barbár munkát végeztek. Hangsúlyoznám: mindezt a trianoni előírásokon túlmenően.

Ilyen körülmények között milyen kiút volt?

Létrehozták a Petróczy István ezredes vezette XI. (légiforgalmi) szakosztályt a Kereskedelemügyi Minisztérium keretében, amelyből majd rövidesen kinőtt a Légügyi Hivatal, lényegében a rejtett Légierő-parancsnokság. Ez kimondottan katonai légi szervezet volt. Egészen 1938-ig töltötte be ezt a szerepét. Egészen addig, amíg a Bledi Egyezménnyel nem sikerült lerázni a trianoni diktátumot.

Mindez azt is jelenti, hogy a két világháború között gyakorlatilag nulláról kellett újra kezdeni a katonai repülést?

Ez talán túlzás. Azért nem kellett nulláról építkezni, mert megvoltak a szakemberek. Ilyen volt például a már említett Petróczy István százados, aki az 1910-es években hosszú ideig a bécsújhelyi pilótaképző iskola parancsnoka is volt. Ráadásul a Légügyi Hivatal első vezetője is ő volt. Ugyancsak meg lehet említeni Háry László századost, aki szintén első világháborús veterán pilóta volt. Õ eleinte az úgynevezett Háry Cirkusszal érdekes légi bemutatókat szervezett. Idővel, az

Mit ért ez alatt?

1944. júniusában, amikor sok száz, időnként több ezres amerikai kötelékek érkeztek a magyar légtérbe, velük szemben a veszprémi 101. honi vadászosztály (népszerű nevén a „Pumások") 8, 16 repülőgéppel vették fel a küzdelmet. A huszonnégy gépből álló kötelék már igen ritka volt akkoriban. Szeptember után pedig szintén elvétve 36 magyar vadászgép vette fel a harcot az amerikaiakkal. Mindezek ellenére júniusban 45 amerikai gépet lőttek le magyar pilóták, akiknek a vesztesége ezzel szemben 10 repülő volt. Júliusban 38 repülőgép volt az amerikai veszteség, négy magyar gép ellenében. Augusztusban szintén négy magyar gépet lőttek le az amerikaiak, akik vesztesége ezzel szemben 16 repülőgép volt. Mindezt hétköznapi ésszel nehéz felfogni.

Ha jól értem ezeket a harci sikereket annak ellenére érték el a magyar pilóták, hogy technikai hátrányban voltak. Azaz finesszel, tehetséggel pótolták a fölényt.

Igen. Ezeknek a pilótáknak ugyanis a döntő többsége ugyanis már a harmincas évek elejétől minden gyakorlaton, 1938-1939-ben a visszacsatoláskor pedig minden felriasztáskor, azaz minden mozgósításkor ott volt. Szobránc és Ungvár térségében 1939 márciusában pedig már átestek a tűzkeresztségen a szlovák légierő ellenében, amikor saját veszteség nélkül nyolc ellenséges gépet lőttek le. Vagyis kezdetben nagyon tapasztalt pilótákkal vettük fel a harcot, később pedig jöttek a vagány fiatalok.

A hétköznapi ember úgy gondolja: nem csak bátrak és tehetségek, de lovagiasak is voltak a pilóták. Hiszen jóformán test-test elleni küzdelem zajlott, mint egy lovagi tornán.

Ebből a szempontból az első világháború légi csatái csodálatra méltóak. Akkor, ha az egyik fél észrevette, hogy az ellenfelének elfogyott a lőszere, intett neki, hogy szabadon elrepülhet. Ez a gesztus a németeknél, franciáknál, és nálunk magyaroknál is megvolt. A II. világháborúban azonban eldurvult a légi hadviselés is. Kezdetben még fellelhető volt némi lovagiasság. Említettem az 1939-es szobránc-ungvári légi ütközetet, ahol az 1. magyar vadászrepülő-század csapott össze a friss szlovák légierő vadászaival és bombázóival. Ezt követően a magyar katonai szaksajtóban egy fájdalmasan szép cikk jelent meg az egyik lelőtt szlovák pilóta temetéséről, amelyben lovagias bajtársként emlékeztek meg a pilótáról. Olyan volt,

Mi volt az oka, hogy az első világháborúban még ezt az értékrendet képviselték?

Azt gondolom a régi virtus: elismerem a másik győzelmét, haditetteit, ő pedig az enyémeket. Ha rosszindulatú lennénk, akkor talán azt is mondhatnám, hogy ezzel magam is jobb színben tűnhetek fel. De inkább tényleg a lovagi tornák hangulatát idézte az egész. Említettem a 30-as évek légi hadviseléssel kapcsolatos vitáit. Akkor az egyik, már idős altábornagy, Hellebronth Gusztáv egy cikkében kikelt a Douhet-elmélet azon passzusai ellen, hogy elsősorban a hátország háborús ellenállását kell tömeges terrorbombázással megtörni. Ennek következtében – legalábbis Douhet szerint – a lakosság kényszerítette volna saját kormányát fegyverszünet megkötésére. Az altábornagy éppen ez ellen kelt ki. Szerinte ugyanis nem megengedhető a védtelen civilek elpusztítása, a katonának katonával kell felvennie a küzdelmet, szemtől-szemben. Ez volt a magyar katonai szaksajtó utolsó, a lovagiasságot hangsúlyozó megnyilvánulása.

A hitleri Németország ugyanakkor jól megtanulta a leckét. Elég, ha az angliai csatára gondolok.

Nézze. Mindenütt voltak hívei és ellenzői egyaránt a Douhet-elméletnek. Ha konkrétan az angliai csatát vesszük: Göring, mint birodalmi légi marsall magát, és a haderőnemét akarta előtérbe helyezni. Ugyanakkor a II. világháború ezen ütközete is bebizonyította, hogy egyedül nem megy. Azoknak lett igazuk, akik sok mindent átvettek az elméletből, de elvetették a légierő minden más fegyver-, és haderőnem rovására történő fejlesztését.

Nem lehet, hogy az volt az oka a Douhet-elmélet térnyerésének, hogy egy új fegyvernemről volt szó, ami ellen a kezdetekben gyakorlatilag nem volt ellenszer?

Ez durva leegyszerűsítése lenne a helyzetnek, ami azonban ennél sokkal bonyolultabb. Olaszország az első világháború győztes, ám „kisemmizett" győztes hatalma volt. Viszonylag fejlett ipara volt, ám a 25 alapvető hadászati nyersanyagból csak néggyel rendelkezett az ország. Magunk elé képzelve az olasz csizmát, könnyen belátható, hogy a több, mint 3000 kilométer hosszan húzódó tengerpart igen nehezen védhető egy támadás esetén. A szárazföldi csapatok előtt pedig északra a szinte meghódíthatatlan Alpok tornyosult, amit legkönnyebben a légierő tud leküzdeni. Az sem mellékes, hogy egy 1000 repülőgépből álló légiflottát, ami 100 repülőszázadot tartalmaz egy katonai középhatalom is könnyen ki tud állítani. Persze a 3. dimenzió is érvényes: a légierő viszonylag gyorsan a támadó csapatok háta mögé tud kerülni, ahol a terrorbombázással könnyedén megtörheti a hátország ellenállását.

Eddig jóformán csak a technikáról és a hadviselésről beszélgettünk. Milyen volt a honi pilóták oktatása?

Kezdetben, mint minden más, a katonai repüléssel összefüggő dolgot, rejtve csinálták. Volt szerencsém megismerkedni az 1970-es években Németh János repülő vezérkari ezredessel. Szerintem ő az egyik legérdekesebb személyisége a magyar katonai repülésnek. Még őrnagyként vett részt a Romániai elleni 1940. tavaszi-nyári készülődésben, mint az ideiglenes repülődandár vezérkari főnöke. Ugyanebben a minőségében szolgát a Jugoszlávia elleni 1941-es mozgósításkor is.

A kezdeti sikerek után azonban jött az újabb vesztes világháború. Innentől miként zajlott tovább a magyar légierő kálváriája?

Erről Szabó József vezérőrnagy, a Magyar Néphadsereg egykori repülőfőnöke hosszabban tud mesélni. Magam csak annyit mondanék, hogy a háború után 6-8-10 évig ugyan egyre csökkenő létszámban, de támaszkodott az új vezetés a magyar királyi légierő pilótáira. Közülük néhányan az akadémián is oktattak, sőt tanszékvezetők is voltak. Egyeseket azonban koholt, koncepciós perekben ítéltek el, sőt, ki is végeztek.