„Nem lehet félerővel oktatni”

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Ötven évvel ezelőtt, 1958-ban léptem át először az akkori tisztképző iskola kapuját, az Üllői úton. Mégpedig sorkatonai szolgálatom után. Mindenképpen tanulni szerettem volna, s úgy alakult, hogy munkám mellett a Budapesti Műszaki Egyetemen, okleveles villamosmérnöki szakképzettséget szereztem. A diplomaosztó után –ágazati szakképzettségem alapján – két választásom volt: vagy a posta, vagy pedig a néphadsereg. Én az utóbbit választottam. 1964-ben már tanárként oktattam az Egyesített Tiszti Iskolán. A seregben akkor rendszerben lévő és perspektivikus híradó eszközök megismerésének elektronikai alapozását végeztem.

– Aztán egy idő után mégis otthagyta a katedrát.

– Igen, mivel úgy alakult, hogy az akkori főiskola-parancsnok döntött: a képzés szervezésének megtervezésében mérnök embereket kíván foglalkoztatni, legyenek azok akár katonák, akár civilek. Én is a jelöltjei között voltam. Így aztán, bár a főiskola keretén belül maradtam, 1973-ban új munkakörbe kerültem, ahol oktatás-szervezéssel, döntés-előkészítéssel kezdtem el foglalkozni.

– Az első néhány évben még nem, hiszen „szakmaszeretetből", a munkám mellett visszajártam oktatni. Szerettem tanítani, az ismereteket átadni a fiataloknak. Ám egy idő után a kettőt már nem tudtam maximális odafigyeléssel együtt végezni, így egyre kevesebb órát vállaltam, majd végül teljesen felhagytam az oktatással. Azóta csak a szervezéssel foglalkozom.

– Nem hiányzik a katedra?

– Dehogyis nem! De a katedrai életnek van egy sajátossága. Nevezetesen: a leadott anyaggal tökéletesen tisztában kell lenni, nem szabad hiányosságot megengedni a saját tudásodban, mert az blamálhat a hallgatók előtt is. Emellett pedig, ha a hallgatósággal emberi viszonyba akarsz kerülni, akkor mindenkor ismerni kell azokat az időszerű társadalmi történéseket és kulturális eseményeket, amely érdekli a fiatalokat, közös témát ad a hallgatókkal való találkozásokhoz. Ez nagyon időigényes dolog, ami önmagában egy teljes embert kíván, azaz nem lehet valami más mellett félerővel oktatni. Én ezt saját tapasztalatomból tudom.

– A mai katonai vezetők között vannak olyanok, akik egykoron remegő lábakkal álltak Bényei tanár úr ajtaja előtt, a vizsgára várva?

– Ma már azok is nyugdíjasok, akiket egykoron tanítottam, tehát már nem igazán találnék egykori tanítványt a mai vezetők között. Persze azért vannak olyanok, akikre szívesen emlékszem vissza. Egyikük dr. Koczka Ferenc ezredes, aki innen az egyetem híradó tanszékéről ment nyugdíjba a közelmúltban, mint tanszékvezető. Aztán ott van dr. Fekete László, aki ugyancsak tanszékvezetőként a mai napig is itt tanít az egyetemen. Azt azonban kétlem, hogy bárki valaha is remegő lábakkal állt volna előttem. Egyrészt, mert nem voltam keményszívű tanár, illetve hozzám valami miatt mindig felkészülve érkeztek a hallgatók. Azaz nem kellett sokszor buktatnom.

– Gondolom, ma már ön is nyugdíjasként végzi a munkáját.

– Természetesen, hiszen engem is utolért a korom. 1993-ban vonultam nyugdíjba, ám úgy alakult, hogy az évtizedek során felhalmozódott gyakorlatomra és tudásokra szüksége volt az egyetemnek, illetve a jogelőd főiskolának. Így hát visszahívtak, én pedig igent mondtam. Pillanatnyilag a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem dékáni hivatalban dolgozom, mint főelőadó.

– Ötven év tapasztalatával van rálátása a katonai felsőoktatás helyzetére. Miként ítéli meg a magyar tisztképzést?

– A magyar felsőoktatásban a katonai felsőoktatás mindig is egy különleges szerepet töltött és tölt be jelenleg is. Talán éppen azért, mert a katonai felsőoktatás már több évtizede alkalmaz azokhoz hasonló elveket, amelyeket most, a többciklusú képzésre való áttérés honosított meg felsőoktatásban.
A Magyar Honvédség – korábban a Néphadsereg – vezetése rendre megmondta, hogy mit is vár el egy a katonai felsőoktatásban kibocsátott, frissen felavatott tiszttől. A követelményekben lényegében mindenkor körvonalazódtak – a ma használt fogalmi kultúrával – azok a kompetenciák, amiket a leendő tiszteknél,
a képzés során ki kellett alakítani.

– Fél évszázada, nap, mint nap bejár a főiskolára, illetve most már az egy kampuszos egyetemre, a Hungária Körúti objektumba. Mi változott ez idő alatt?

– Maga a világ változott meg! Hiszen folyamatosan változtak a követelmények és az igények a magyar tiszttel szemben. Például 1960-ban, vagy éppen 1970-ben a kiképzésnek teljesen más fogalmi értelmezése volt, mint most. Az akkori tiszt teljesen más feladatokat látott el, mint a mai. Mások voltak a nemzetközi együttműködésből adódó feladatok is, hiszen a világpolitika is más volt. Egy dolog azonban nem változott, a „megrendelő" a Honvédelmi Minisztérium mindig megfogalmazta, hogy a feladataihoz milyen tiszteket vár. Ez így volt évtizedekkel ezelőtt és így van ez lényegében ma is.

– Az a lendület megvan még, ami ötven évvel ezelőtt, az első munkanapján behozta a főiskolára?

– Megvan, de átalakult. Mára már egy kicsit más lett. De ez teljesen természetes szerintem, hiszen az ember folyamatosan változik az élete során.

– Egyszer azonban mindent be kell fejezni. Hogyan tervezi: meddig még?

–Jelenleg közvetlen előttem van két nagy munka, amelynek rám eső részét mindenképpen szeretném befejezni. Az egyik az egyetem akkreditációjából adódó feladat részfeladatok elvégzése. Persze én csak egy kis apró csavar vagyok a nagy gépezetben, de a feladataimat mindig is a tőlem telhető legalaposabban végeztem el, s ez így lesz most is. A Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság rendszeresen nyolcévenként értékeli a felsőoktatási intézmények képzési és tudományos kutatási tevékenységét. Az egyetemünkön erre az értékelésre a jövő évben kerül sor. Napjainkban és a közeljövőben az intézmény önértékelése folyik, amelyben a szervezeteknek sok feladata van. Természetesen bízom egyetemünk akkreditációjának sikerében.

– És a másik nagy munka?

– Ez pedig az úgynevezett kapacitás-akkreditáció, ami azt jelenti, hogy időnként meghatározásra kerül az egyes felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók maximális létszáma. Intézményünk esetében az egy telephelyes működésre való áttérés miatt most időszerű, amikor is be kell mutatni, hogy a tervezett hallgatói
létszámhoz a képzési feltételek biztosítottak.

– Mi történik akkor, amikor ezekkel a munkákkal végzett?

– Ez még nem körvonalazódott de alternatívaként mondhatom, hogy van egy nagyon szép kertem egy jól lakható házzal a Hármas-határhegy oldalán, ahol mindig van mit tenni. Ezzel együtt van három unokám, akik a nagyapa szempontjából, a legszebb korban vannak, 10-15 év közöttiek. Õk rendszeresen elfoglalnak. Biztos vagyok benne, hogy egy napot sem fogok unatkozni.