I. világháború – alig akad baranyai falu hősi emlékmű nélkül

Nagy Háború – formálódott lassan az elnevezés az 1910-es évek közepére. Nagy Háború, amelyre az Osztrák-Magyar Monarchia és benne Magyarország egyáltalán nem volt felkészülve, sőt! A szakirodalom szerint Ausztria-Magyarország számára egy világháború teljességgel vállalhatatlannak minősült. 1913-ban Franciaországban egy aktívan szolgáló katonára 65, Németországban 98, a Monarchiában 128 lakos jutott. 1914-ben a hadbavonultak száma Franciaországban a lakosság 8 százaléka, Németországban 5,5 százaléka, Ausztria-Magyarországon 2,75 százaléka volt. Ha pedig a hadikiadásokat vetjük össze, még siralmasabb a kép – legalábbis az a kép, amely már előrevetíti a háború kimenetelét: a dunai birodalom III. Napóleon idejétől 1910-ig folyamatosan csökkentette a haderőre szánt kiadásokat; a háború kezdetekor a résztvevő nemzetek ebbéli adatait összevetve, megint csak sereghajtók voltunk.

A lojalitás az, ami leginkább jellemezte a magyar honvédséget, illetve szimbolizálta a Monarchia egységét, ám ez ütőképességben – mint villámgyorsan kiderült – vajmi keveset hozott a „konyhára”. Csillogó-villogó, színes egyenruhájú huszárok, elégtelen lőszerjavadalmazás, kevés géppuska, kevés korszerű kézifegyver, korszerűtlen tüzérség, hatalmas lelkesedés.

A kép már csak azért is több mint érdekes, mert ezidőtájt a legkorszerűbb haditechnikai találmányok jó része a Monarchia mérnökeinek agyából pattant ki – csak épp, nem alkalmazták őket, avagy kevés pénzt szántak a gyártókapacitás kiépítésére.

És mindezek ellenére számos sikert értek el a Monarchia csapatai az első világháború frontjain. Elég csak a limanovai csatára vagy éppen a caporettói áttörésre gondolni...

A száz évvel ezelőtti harcok mementója, hogy ma a Baranya-megye szinte összes településén fellelhető I. világháborús emlékmű. Csekélyke lélekszámú falvakban is él az emlékezet. Van, ahol féltucat név; van, ahol hosszú-hosszú lista áll az apró sírkerttel körülvett oszlopokon.

A Dél-Dunántúl kiemelt áldozatokat hozott a Nagy Háborúban, lévén legközelebb a szerbiai harcterekhez. Az említett kiemelt áldozatot pedig igen rövid idő alatt produkálta az első világégés: már a háború első hat hetében óriási volt a Monarchia vesztesége.

És a kiképzett katonákból álló veszteséget soha többé nem tudta pótolni az osztrák-magyar haderő, még úgy sem, hogy 1917-ben felülvizsgálták a háború kezdetekor még alkalmatlannak minősülő férfiak esetleges alkalmasságát.

Volt hát kiket gyászolni a baranyai falvakban, már a háború kezdetét követő hetekben. A hősi emlékművek állítását azonban megelőzte az árvákról illetve a hadiözvegyekről való gondoskodás szükségessége. Ebben a korabeli jegyzőségek mellett az egyházaknak jutott a főszerep. Az első időkben még nem jelentett akadályt a szükség, hisz Magyarország az „Aranykorból” zuhant a háborúba – volt még miből gondoskodni a rászorulókon. Később azonban szinte kivéreztette hazánkat a világégés, így a szervezett törődésben egyre nagyobb szerepet kapott a személyes önzetlenség, az önfeláldozó adakozás.

A hátországban élőket megkímélte a csatazaj, az első világháború nem rombolt bombázógépekkel magyar városokat, ipari létesítményeket. Ellenséges csapatok sem szántották keresztül-kasul az országot. A tábori posta, az újságok, meg a nagyvárosok mozijainak némafilm-híradói hozták el a háborút az itthon maradottak számára.

A tábori posta pedig egyre több esetben gyászhírt hozott Szerbiából vagy az olasz frontról a dél-baranyai falvakba is. Egyre több lett az árva és az özvegy. Ez a háború más volt, mint a korábbiak. Nem kardokkal meg elöltöltős ágyúkkal csaptak össze „maroknyi” csapatok – ezrek közé csapódtak srapnelek, százakat kaszáltak le percek alatt a géppuskák.

A Nagy Háború hősi halottainak emléket állító falvak pedig nem csak hozzátartozóikra emlékeznek, hanem a Dráván átívelő vasúti hidakra, a hihetetlenül sokrétű és pezsgő gazdaságra, a bőséges aratásokra, szüretekre – vagyis az „Aranykorra”, amelynek egy csapásra véget vetett a Nagy Háború, no meg Trianon.

(Felvételeink a Szigetvár közelében található Hobol községben készültek.)