István király szentté avatása – 1083. augusztus 20.

István szentté avatásáról egyedül Hartvik
püspök legendája őrzött meg tudósítást.
Eszerint László király háromnapi böjtöt hirdetett.
„Három napon át bajlódtak [István]
szent testének kiemelésével, azt a helyéről elmozdítani
semmi módon nem volt lehetséges. Az
idő tájt ugyanis a bűnök odáig vezettek, hogy az
említett László király és fivére, Salamon között
súlyos nézeteltérés támadt, amely miatt Salamont
elfogták és börtönbe zárták. Amint tehát a holttest
kiemelésével hasztalan próbálkoztak, egy Karitas
nevezetű asszonyszemély, aki a bökénysomlyói
Szent Üdvözítő-templom melletti zárda lakója
volt, s akinek életét az akkori közvélemény igen
jelesnek tartotta, égi kinyilatkoztatásban részesülvén
tudtára adta a királynak, hogy fáradozásuk
hiábavaló; a szent király földi maradványait át
nem szállíthatják addig, amíg Salamont a börtön
rabságából ki nem eresztik, s a szabadság kegyelmét
meg nem kapja. Kiengedték azért amazt a
börtönből, és ismételten háromnapos böjtöt tartottak.
Amikor a harmadik napon odaléptek, hogy a
szent maradványokat elvigyék, a sír fölé helyezett
hatalmas sziklát oly játszi könnyedséggel tudták
eltávolítani onnét, mintha nem is lett volna súlya
azelőtt. A harmadnapi vecsernye végeztével azután
valamennyien várva várták az isteni irgalom
jótéteményeit a szent férfiú érdemeiért, és Krisztus
nyomban meg is látogatta népét: a szent hajlékot
teljes terjedelmében elárasztották a mennyből küldött
csodajelek."

A betegek gyógyulásán kívül az is az égi
jelek közé tartozott, hogy amikor „eltávolították
a padlózatból kiemelkedő márványtáblát,
és miután lejutottak a sírboltba, felnyitásakor
olyan édes illatáradat borított el minden körötte
állót, hogy úgy érezték, az Úr paradicsoma
gyönyörűségeinek kellős közepébe csöppentek".

Az 1083. augusztus 20-án történt ünnepi
aktuson a csontokat „patyolat tiszta lenvászonba
szedegették", de a király jobbján
viselt gyűrűt nem találták. Ezt követően
Merkur, a székesfehérvári egyház kincstárának
őre egy fehér ruhába öltözött ifjútól
összehajtogatott kendőt kapott megőrzésre,
amely István kezét tartalmazta teljes épségben
a gyűrűvel együtt. Egy XII. századi oklevél
szerint viszont Merkur már 1083 előtt
ellopta a karereklyét, amelyet a mai közvélekedés
a Budapesten őrzött Szent Jobbal tart
azonosnak. A Szent Jobb testtől való különválásának
valós története sohasem lesz egyértelműen
tisztázható, mint ahogy semmi remény
nincs arra sem, hogy István földi maradványait
az utóbb feldúlt székesfehérvári
királysírok egymásra hányt csontjaiból valaha
is biztonsággal el lehessen különíteni.

István szélesebb körű tisztelete – amely
immár nem korlátozódott a dinasztia néhány
tagjára – 1083-mal kezdődött. Az 1038-
ban meghalt király 45 év múltán lépett át
a halhatatlanságba. Ezt a 45 évet Hartvik
püspök is számon tartotta, és igen világosan
magyarázta: „Bár a föld súlya nehezedett rá, és
a porba térni kényszerült […], talán maradt rajta
valamennyi a rárakódott földi
porból […], hisz enélkül az
uralkodók – mondhatni hatalmi
jogukból eredően – alig-alig,
vagy egyáltalán nem képesek
jelen életüket végigélni". Ezt
a port „az isteni ítélet tüzének
kellett róla leégetnie". Az 1083.
évi kanonizáció ezt a „megtisztítást"
elvégezte. Ettől
kezdve István – illetve most
már Szent István – a földi
élet porától megszabadulva
légies magasságokba
emelkedett, megnemesült
alakja, anyagtól elszakadt
eszméje a szó valóságos
és képletes értelmében az
egekig szárnyalt.

Külön könyvet igényelne
annak bemutatása, hogy
ennek az útnak milyen
stációi voltak, mint ahogy
az is, hogy mikor, milyen
irányzatok sajátították
ki, foglalták le maguknak
Szent Istvánt. Itt legyen
elég csak annyi: a középkorban
ő vált minden jog
kútfejévé, tőle eredeztettek
minden szabadságot, a
koronázási
jelvények legtöbbjét az ő személyéhez
kapcsolták. Ereklyéi a legnagyobb
becsben tartott kegytárgyak. Egyházi tiszteletét
augusztus 20-ai dátummal már az 1092.
évi szabolcsi zsinat előírta, állami ünneppé
I. Ferenc császár nyilvánította, ma pedig e
nap legfőbb nemzeti ünnepünk. Szent István
neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal
és egyszersmind a magyarok európaiságával.
Az ő nevének szinonimája a szentkirály,
ő volt falvak százaiban a templomcím,
a település névadója. Ő az örök hivatkozási
alap, minden cselekedet viszonyítási pontja,
ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező,
a keresztény hitet terjesztő
uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar
államférfiú.

(Idézet Kristó Gyula: Szent István király
(Vince Kiadó, Budapest, 2001)
című könyvéből)