Kadhafi rendszere biztosan megbukott

Líbia: a dzsamáhirijja vége? címmel rendeztek háttérbeszélgetést a Magyar Külügyi Intézetben a Líbiában kialakult helyzetről Csejtei István nyugalmazott nagykövet, Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének adjunktusa,
N. Rózsa Erzsébet, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa, illetve
Tüske László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Arab Tanszékének adjunktusa részvételével.

Változások politikai reformok nélkül

Csicsmann László emlékeztetett: Moamer el-Kadhafi 1987-ben gazdasági reformokat hirdetett, melyet akkoriban csak „zöld peresztrojkaként" emlegetett a világ, ám ezeket az izoláció és a nemzetközi szankciók miatt végül nem sikerült végigvinnie. Csupán 2003-ban történtek jelentős változások a gazdaságban, miután a nyugati világ rehabilitálta a líbiai vezetőt: megindult a privatizáció, Líbia csatlakozott a WTO-hoz, és megindult a külföldi tőke beáramlása is. „Ennek ellenére, vagy épp emiatt a lakosság életkörülményei romlani kezdtek, emelkedtek a benzin- és élelmiszerárak. Olyan értelemben vett szegénységről tömegesen nem beszélhetünk Líbiában, mint például Egyiptomban, de lakhatási és munkanélküliségi gondok igenis vannak az országban", mondta Csicsmann László, aki hozzátette, hogy az ország fő gazdasági partnere mindenképpen az Európai Unió. Ennek ellenére erős az afrikai szál is, hiszen nemzetközi elszigeteltsége idején, a ’90-es években Kadhafi sikeresen dolgozott itteni kapcsolatain.

„A gazdasági reformokat nem követték politikaiak", tért át a Corvinus Egyetem adjunktusa a politikai szegmensre. „Líbiában nincsenek pártok, ellenzék vagy civil társadalom. Az ellenzéket a külföldi emigránsok adják, illetve a radikális iszlamisták, akik közül Kadhafi sokakat kivégeztetett a ’90-es években." Mint Csicsmann László elmondta, Líbiában időről időre sor kerül tömegtüntetésekre, megmozdulásokra, ám Kadhafi ügyes lavírozásaival eddig mindig meg tudta osztani a különböző erőket. Ez a diktátor egyik legfőbb ereje, hiszen a törzsek közötti egyensúlyozással és a külső fenyegetettség érzetének folyamatos fenntartásával tudott ilyen sokáig hatalmon maradni. Emellett a kormányokban és a hadseregben végrehajtott állandó személycserékkel annak is elejét tudta venni, hogy bárki is komoly riválisává váljon a politikai játéktérben. „Egyiptommal és Tunéziával ellentétben Kadhafi tényleg nem tud miről lemondani, hiszen nincs hivatalos titulusa, a forradalom vezetőjeként áll Líbia élén", mondta Csicsmann László. „Komoly gondot jelent, hogy az országban nem létezik szervezett bürokratikus struktúra, egy olyan rendszer, ami minden probléma nélkül tovább tudná működtetni a dolgokat. A hadsereg szervezetlen, nagyjából 10-12 ezer tagja hű Kadhafihoz."

Mint a szakértő rávilágított, Kadhafi az utóbbi hetekben is a szokásos oszd meg és uralkodj-módszerrel kívánt lavírozni, ám óriási a különbség az elmúlt évekhez képest: ezúttal ugyanis az forrasztotta egységbe Líbia különböző érdekcsoportjait, hogy mindannyian a diktátor távozását követelik.

Eltérések Tunéziához és Egyiptomhoz képest

„A jelenlegi politikai válság talán egyfajta átmenet kezdete a patrimoniális berendezkedésből a jogállamiság felé", vélekedett Tüske László. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Arab Tanszékének adjunktusa szerint a líbiai események eltérnek az elmúlt időszak többi országában történtektől, éppen azért, mert maga az ország is sajátos modellt képvisel a térségben. Itt szó sincs arról, mint Tunéziában vagy Egyiptomban, azaz hogy a nép egyre hangosabb követelésére önként távozna a hatalomból a patrimoniális vezető: éppen ellenkezőleg, a rezsim felvette a harcot a tiltakozókkal.

N. Rózsa Erzsébet előadásában emlékeztetett: Kadhafi nevéhez köthető az utolsó arab nacionalista katonai hatalomátvétel, és a diktátor annak idején a szó jó és rossz értelmében egyaránt az arab világ egyfajta „fenegyerekének" számított. Komoly sikerei közé tartozott az Afrikai Unió létrehozatala, mely azóta is létezik és működik, pedig előzetesen szinte senki sem hitt benne. „Az iszlámmal sajátos és erősen hullámzó viszonyt ápolt", emelte ki a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa. N. Rózsa Erzsébet szerint az is jellemző, hogy a diktátor az utóbbi napokban felbujtóként többször is az al-Kaidát tette felelőssé a líbiai zavargásokért és összecsapásokért, miközben mindenki tudja, milyen kapcsolatokat ápolt Kadhafi a különböző terrorista szervezetekkel az elmúlt évtizedekben. „Elképzelhető, hogy a Szahel-övezetből beszivárogtak különböző csoportok Líbiába, de ez biztosan nem bír perdöntő jelentőséggel az események szempontjából", tette hozzá.

Senki sem akar külföldi katonai beavatkozást

Ami az esetleges külföldi beavatkozást illeti, mind hangsúlyozták: a Bengáziban berendezkedett új ellenzéki vezetés határozottan elutasítana minden hasonló cselekedetet, ráadásul az iraki háború miatt bármilyen katonai fellépés rendkívül rossz visszhangra találna az arab világban. „Ha nem történik beavatkozás, az nem impotenciát jelent, hiszen a Pentagon nem nyithat egy harmadik frontot is", mutatott rá Csejtei István. Csicsmann László szerint ugyanakkor kérdés, hogy a sokak által támogatott repüléstilalom nem jelentene-e már önmagában is katonai beavatkozást, hiszen ez a szó szoros értelmében véve a líbiai légierő teljes megsemmisítésével járna.

Csejtei István kiemelte: komoly eredmény, hogy Kadhafi ellen egyhangú határozat született az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hiszen az ilyesmi nagyon ritka, ám Oroszország és Kína álláspontja ennek ellenére is inkább tartózkodónak nevezhető a líbiai válságot illetően. „Moszkva és Peking érdeke egyaránt az, hogy a saját befolyási övezetét erősítse tovább Afrikában. Ez egyébként mindkettejük esetében igen előrehaladott állapotban van."