Két évig tartott a lengyel szükségállapot

Akkor még úgy döntöttek, hogy a katonaság bevetésével nem lehet
megoldani a konfliktust, azonban Wojciech Jaruzelski tábornok
parancsára 1981. december 13-án tankok és katonai őrjáratok lepték el
az utcákat.

1978-1979 fordulóján kemény, hideg és havas tél köszöntött be Lengyelországban. Az intenzív havazás miatt megbénult a közlekedés, elfogyott a szén, akadozott az áramszolgáltatás, a hatalom még az alapvető élelmiszereket is csak akadozva tudta biztosítani az emberek számára. Ugyanez ismétlődött meg a következő télen is. A lengyel gazdaság gyakorlatilag összeomlott.

Sztrájkok és a nagy ugrás

Edward Gierek mindenképpen el akarta kerülni az 1970-es véres eseményeket. Növelte az életszínvonalat, két évre befagyasztotta az élelmiszerek árait, fejlesztette a közlekedési hálózatot, megépült a „gierkowa", egy kétszer kétsávos autópálya, megkezdődött a gdanski kőolaj-finomító és a katowicei kohó építése. A nagy ugrás egészen 1974-ig tartott. Ekkorra már látható volt, hogy a GDP 30 százalékát adó beruházások pazarlóak és ésszerűtlenek. Az életszínvonal növekedése mögött nem volt valódi teljesítmény. Egyéb feszítő bajok is voltak a társadalomban, amiről a sikerpropagandát sulykoló vezetés nem beszélt: 1965-höz képest megnégyszereződött az alkoholisták száma, s kétmillióan vártak lakásra, az infláció elszabadult, a rossz termés miatt élelmiszerhiány alakult ki.

Séta az „egészségösvényen"

1975-re látható volt, hogy „stabilizálni kell az élelmiszerpiacot", vagyis árat kell emelni. Ez azonban nem volt összeegyeztethető a sikerpropagandával, így azt halogatta a vezetés. 1976-ban azonban már nem lehetett tovább várni. A tervek szerint a hús 69, a tej és a szalonna 50, míg a cukor ára 100 százalékkal nőtt volna. Szigorú titoktartással kezdték meg az előkészületeket. A várható tiltakozáshullám miatt a belügyminisztériumban külön stáb állt fel, az akció a Nyári Gyakorlat ’76 fedőnevet kapta, igaz Edward Gierek megtiltotta a parancsnokoknak, hogy fegyvert használjanak. Az 1970-esnél szélesebb körű megmozdulás bontakozott ki, a főváros mellett Radomban és Ursusban. Előbbit hermetikusan körbezárták a rendőri erők.

Hamu és gyémánt

Váratlan következménye is lett a megtorlásnak. Értelmiségi körök jogi és anyagi segítséget nyújtottak a bajbajutottaknak. Megalakult a Munkásvédő Bizottság, a KOR. A szervezetet a lengyel ellenzék prominens képviselői alapították meg, szóvivője pedig a Hamu és gyémánt című könyv szerzője Jerzy Andrzejewski lett. A mozgalommal szerte Európában szolidárisak voltak, gyűjtéseket rendeztek a számára. Támogatói között voltak például Jean-Paul Sartre, Eugéne Ionesco, Günter Grass. Tíz hónap alatt közel 950 meghurcolt családnak 3,2 millió zlotyit osztott szét a szervezet, melynek negyvennyolc tagját rendőri megfigyelés alá helyezték. A KOR időközben Társadalmi Önvédelmi Bizottsággá alakult át, s 1977-ben Lech Walesa bábáskodása mellett megalakult a Szabad Szakszervezetek

A tovább romló gazdasági helyzetben csak idő kérdése volt, hogy mikor tör felszínre az elégedetlenség. A lengyel pártvezetés helyzetét az is nehezítette, hogy 1978-ban pápává választották Karol Wojtyla krakkói érseket. 1980-ban hatalmas sztrájkok törtek ki az országban, és megalakult a Szolidaritás Szakszervezet, melynek hamarosan tízmilliót is meghaladó tagsága lett. Az állandósuló sztrájkok után augusztusban a kommunista vezetés és a szakszervezet átfogó megállapodást kötött Szczecinben, Gdanskban és Jastrzebiében. A munkások azt gondolták: új fejezet kezdődik Lengyelország történetében, s az emberek az őket érintő társadalmi kérdésekbe is beleszólhatnak majd. A hatalom azonban már régóta megtorlásra készült.

Megelőzni a szovjet intervenciót

A szükségállapot bevezetése először 1980. augusztusában merült fel, ám akkor még úgy vélték a hatalom gyakorlói, hogy a konfliktus túl kiterjedt hozzá. Azonban a Lato ’80, vagyis a Nyár ’80 hadművelet előkészítése a háttérben folytatódott. Októberben az NDK lezárta a lengyelek előtt a határait, ugyanígy döntött Csehszlovákia is. A szovjet hírügynökség bejelentette, hogy a szovjet csapatok közös hadgyakorlatra készülnek a lengyelekkel, de egyébként is komoly erőt vontak össze a határokon. A legpuhább álláspontot egyébként Kádár János képviselte. Szerinte elsősorban politikai eszközökkel kellett volna megoldani a válságot, az „adminisztratív eszközök", vagyis a katonaság bevetését csak a kommunista rendszer összeomlása indokolná.

1981-re befejeződtek a tervezési munkálatok, s megkezdődött a közös szovjet-lengyel, Szojuz ’81 hadgyakorlat. Március 19-én a Szolidaritás három aktivistájának megverése kapcsán kitört a bydgoszczi válság, ami már közvetlen konfliktussal fenyegetett. Mivel a hatalom és a szakszervezet megegyezett, a Szolidaritás lefújta az általános sztrájkot. Ugyanakkor Moszkva nyomására a hatalom megvonta a bizalmat a gyengekezűnek tartott Stanislaw Kaniától, s a központi bizottság első titkára Wojciech Jaruzelski lett, aki az általános nézőpont szerint inkább hajlott az erőszakos megoldásra. A szükségállapot bevezetése a végső stádiumba ért, amit a tábornok egy esetleges szovjet intervenció megelőzésével indokolt.

Államcsíny és megtorlás

129 üzemet helyeztek katonai felügyelet alá, ahova 8000 komisszárt vezényeltek. Ezekben a gyárakban halálbüntetés járt a munkabeszüntetésért. Mindezek ellenére tiltakozásul sztrájkok törtek ki, ám ezek viszonylag hamar befejeződtek: részben az ellenpropaganda miatt, részben pedig azért, mert a Szolidaritás vezetői ekkor már börtönben ültek. Lech Walesa például 11 hónapig volt teljes elzártságban. Ugyanakkor az ellenállás egyre nőtt, alternatív hírhálót hoztak létre az aktivisták, röplapokat adtak ki. Bár a katonaság rendszeresen rohamozta tüntetőket, és használt fegyvert a tiltakozók ellen, az ellenállásukat nehéz volt megtörni. A gdanski, katowicei és wroclawi összecsapásokban legalább öt ember halt meg.

A legtovább a föld alatt sztrájkoló bányászok tartottak ki. A Szolidaritás kérésére az ő lelki gondozójuk az a Jerzy Popieluszko volt, akit 1984-ben fogtak perbe államellenes tevékenység miatt. A papot Bygdoszcz-ban tartott utolsó miséje után az állambiztonság emberei elrabolták és brutálisan meggyilkolták. Ám a bányászok is megtörtek, amikor a Wujek bányában a lengyel rohamrendőrség tüzet nyitott. Összesen kilencen haltak meg. Azoknak az áldozatoknak a számát, akik a hadiállapot miatt közvetve haltak meg több százra teszik. Az utolsó sztrájk december 28-án fejeződött be, majd megkezdődött a tisztogatás. A szakszervezet tagjait, és azokat a híveit, akik nem gyakoroltak önkritikát, elbocsátották. Év végéig több ezer embert internáltak, ítéltek el. A Szolidaritás illegalitásba kényszerült.

Minden alapot nélkülöző üldöztetés?

A hadiállapot közel két évig tartott, hiszen a lengyel munkások továbbra is tiltakoztak. 1982. júniusában például 66 városban robbantak ki tiltakozások, melyeken több tízezren vettek részt. Lubinban a karhatalom emberei lelőttek három embert. 1982. június 16-án II. János Pál pápa lengyelországi látogatásakor ismét kifejezte a hatalommal szembeni ellenállását a lengyel társadalom. A szükségállapotot végül 1983. július 22-én szüntették meg. Ezzel egy időben korlátozott amnesztiát is hirdettek. A közel két év alatt tízezer embert internáltak, ezret ítéltek el, számosan emigrációba kényszerültek. Több tízezren pedig a munkájukat veszítették el. Ráadásul a hadiállapot a gazdasági válságot is elmélyítette: 1982. februárjában 30 százalékkal csökkentek a reálkeresetek.

A 84 éves kommunista vezető elleni per két évig húzódott: az csak 2008-ban kezdődött meg. A bíróság tanúként akarja meghallgatni Margaret Thatcher volt brit miniszterelnököt, és Helmut Schmitt egykori német kancellárt. A vádhatóság meghallgatná Mihail Gorbacsov, szovjet ex-főtitkárt, bár ő akkoriban még nem volt a Szovjetunió vezetője. A peresztrojka atyja azonban visszautasított az együttműködést, azzal az indoklással, hogy a per csupán egy „minden alapot nélkülöző üldöztetés". Egy felmérés szerint egyébként a lengyelek fele egyetért Wojciech Jaruzelski azon érvelésével, hogy a tábornok a szükségállapot bevezetésével a kisebbik rosszat választotta. A Nemzeti Emlékezet Intézetének alelnöke, Lukasz Kaminski egy cikkében arra figyelmeztetett, hogy a szükségállapot bevezetése megosztja a lengyeleket és még 25 évnek kell eltelnie, míg ez megváltozik.