Kétszer diadalmaskodott a török Rigómezőn

A XIV. század elején belviszályok sújtották a Bizánci Birodalmat. Ezt használta ki az Oszmán Birodalom, melynek csapatai először 1351-ben léptek Európa földjére. A törököknek nem egyszerűen a területszerzés volt a céljuk: sokkal inkább behódoltatásra törekedtek, s ha egy ország közigazgatási értelemben meggyengült, akkor gyakorlatilag területileg is a Birodalomhoz csatolták azt. Hódításaikat megkönnyítette, hogy a viszálykodások során gyakran kért egyik, vagy másik fél a török hadseregtől támogatást céljai eléréséhez. Ez tette lehetővé például, hogy Bulgáriába is behatolhassanak a hadak. I. Murád hadserege hódításai során elfoglalta Drinápoly, majd 1371-ben Maricánál súlyos vereséget mért a bolgár és szerb csapatokra. Nem sokkal később már Havasalföld térségében portyázott a török had, ahol Nagy Lajos magyar király csapataival ütközött meg. Az általa vezetett magyar sereg 1377-ben jelentős győzelmet aratott a törökök felett. Ezt követően közel tíz évig viszonylagos béke honolt a térségben, ám a területen élő nemzetiségek közötti ellentétek nem hagytak alább. A törökök malmára hajtotta a vizet az is, hogy ebben az időszakban a balkáni népeknek nem volt egységes országa: számos kisebb fejedelemség terült el akár Bosznia, akár pedig Macedónia területén.

Ezek egyenként nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megállítsák a török előrenyomulást, ugyanakkor nem voltak hajlandók segítséget sem elfogadni. Így például a magyar kezet is visszautasították, hiszen ellenkező esetben hűbéri esküt kellett volna tenniük a magyar királynak. Ilyen előzmények után újult ki a háborúskodás, mely kezdetben váltakozó sikerrel folyt.

Miközben még mindig erősen tartja magát az a nézet, hogy a szerb csapatok mintegy negyvenezer főből állak, ez nehezen képzelhető el, az utánpótlás biztosításának korabeli nehézségei okán ugyanis szinte emberfeletti feladat lett volna ilyen létszámú erő összetrombitálása. Sokkal valószínűbb, hogy a keresztény had létszáma 12-20 ezer fő körül alakult.

A török mindezt nem nézhette tétlenül, és ellentámadást indított. Miközben a nehézlovasság a csata kezdetén jelentős előnyt biztosított a szerbek számára, a török könnyűlovasság támadásakor ez hátrányba fordult. A Bajazid vezette török ellentámadásnak sikerült visszatolnia a szerb csapatokat, hogy aztán a nap folyamán a gyalogságra is komoly csapást tudjanak mérni. Ennek megakadályozására a Vlatko Vukovics irányította balszárny indított támadást a török fő erő ellen. A küzdelmet azonban a legenda szerint egy árulás döntötte el: a jobbszárnyat vezető Vuk Brankovics kiegyezett I. Murád szultánnal, hogy legfőbb hűbérúrként ő irányíthassa Szerbiát. Manapság a történészek inkább arra hajlanak, hogy Vuk Brankovics azért hagyta el a csatateret, mert látta a csata hiábavalóságát, és az értelmetlen halál helyett inkább az emberei életét mentette. Elmenekülése után a török erők elfogták Lázárt, és kivégezték. Bajazid a sikeres roham után a villám becenevet kapta. Nemcsak a szerb fővezér veszett azonban oda: június 29-én tizenkét nemesből álló szerb csapat áttörte a szultán védelmét, s a feljegyzések szerint egy bizonyos Milos Obilics megölte I. Murádot. Õ volt az egyetlen szultán, aki csatatéren hunyt el. A harc annak ellenére a törökök teljes győzelmével ért véget, hogy jóformán mind az oszmán, mind a szerb sereg teljesen felőrlődött, és mindkét fél elveszítette első számú parancsnokát.

Közel hatvan évvel később újra megütköztek a török és keresztény csapatok Rigómezőnél. Utóbbiakat ezúttal Hunyadi János vezette, míg az oszmán erők élén II. Murád állt.

A harcmezőn a török erőket II. Murád vezette. A szárnyakat egyrészt fia és későbbi utódja, Mehmet,

A visszavonulás során a janicsárok a nemesség döntő részét lemészárolták. Hunyadi János elmenekült, ám később a szerbek elfogták. A csata a törökök győzelmével ért véget: Rigómezőn 17 ezer keresztény és mintegy 34 ezer török katona hevert holtan. A temetetlen holtak miatt kitörő pestis miatt évekre lakhatatlanná vált a környék.