Kijárás kizárólag golyóálló mellényben
Szöveg: Révész Renáta | 2007. november 2. 9:18Afganisztánban sosem volt béke, az ország egész történelmét háborúk és törékeny békés időszakok váltakozása jellemezte. A tálibok 2001-es megdöntése óta azonban elkezdődött egy folyamat, mely talán megtöri az átkot. A honvedelem.hu tudósítója Afganisztánban járt, ahol személyesen győződhetett meg arról, milyen óriási ez a feladat.
Egy afganisztáni utazás az átlagember számára több veszélyt is
rejt, még akkor is, ha – mint jómagam – katonai delegáció tagjaként érkezik.
Csupán a térségbe utazáshoz 8 különböző oltást kell beszerezni, ellenszert
szedni kolera és malária ellen. Miközben az ember karjába az oltóintézet egyik
orvosa sorban egymás után döfködi az injekcióstűt, óhatatlanul eszembe jut,
hogy az ott élő gyermekek többsége még egy egyszerű bárányhimlő ellen sem kap
oltást.
Miután megérkeztünk Mazar-e Sharif katonai repülőterére, az
első figyelemfelhívó plakát, amit megpillantok a katonai kantinnál, az emberre
halálos veszélyt jelentő pókok, skorpiók, kígyók képét ábrázolja. Õket
lehetőleg el kell kerülni, de megnyugtatnak a vendéglátóink: esténként elég
hideg van, a legtöbbjük elpusztult az éjszakai fagyokban, már két hét is
eltelt, mióta nem láttak mérgeskígyót.
katonai bázist (vagyis, hogy átrepüljünk harci helikopterrel a magyar bázisra),
fel kell vennünk a golyóálló mellényt és a repeszálló sisakot. Ezek „mindössze"
válla, dereka körülbelül 10 perc múlva sajogni, 15 perc múlva leszakadni kezd.
A repülőút alig több mint háromnegyed óra, mindez földi járművel három órába is beletelne. Ahogy átrepülünk a kietlen, kopár tájon,
lenyűgöző kép tárul elénk: van lehetőség nézelődni, ugyanis a 40 perces utat
egy olyan harci helikopterrel tesszük meg, melynek hátulsó része teljesen
nyitva van, egy hevederrel biztosított katona ül a szélén lábát a mélybe
lógatva, és gépfegyverrel pásztázza a látszólag néptelen tájat, hátha lentről
megpróbálnak lelőni minket. Szerencsére nem próbálnak meg, úgyhogy marad a táj
lélegzetelállító szépsége. A legcsodálatosabb az afgán vidékben, hogy milyen
hirtelen, látszólag a semmiből nő ki egy hegy, vagy éppen több száz méter
mélyen nyílik meg a föld, és tátong alattunk egy szakadék. A hegyek falában itt-ott még barlangokat is látni, ahol feltehetően emberek élnek, kis ösvény vezet
a természet adta lakhelyükhöz. Persze azonnal átfut az ember fejében a
gondolat, amit a híradókból már jól tudhat: ilyenekben élnek a terroristák is.
Mindenütt veszélyes
Az északi tartományban, Baghlanban azonban nem jellemző a
terroristák jelenléte. Bár ez viszonylag biztonságos – pontosabban nem
kiemelten veszélyes – tartománynak számít, azért mindannyian tudjuk:
Afganisztánban nincs 100 százalékosan biztonságos hely, mindenhol jelen vannak
az ellenállók, illetve a szervezett bűnözés résztvevői, akik egyáltalán nem
szívlelik a katonák jelenlétét.
Nehéz elképzelni, hogy valaha tartós béke lehet egy olyan
országban, melynek egyik felében most is zajlik a véres háború, a merényletek mindenhol
mindennaposak. Ott, ahol az európai jobban teszi, ha nagyon meggondolja, hová
megy, mit mond, mit tesz. Főként, ha nő, hiszen az ő személyét, öltözködését,
viselkedését még inkább kuriózumnak veszik a helyiek. Az ő esetükben az
a felvilágosult családfő, aki megengedi a feleségének – vagy feleségeinek -,
hogy ne takarja el teljesen az arcát, és esetleg a lánygyermeke is megtanulhat
olvasni. Ám az már elképzelhetetlen lenne, hogy kendő nélkül, farmerban járjon,
és kísérő nélkül beszélgethessen idegen férfiakkal. Ezt legfeljebb egy európai
nő teheti meg, ám ő is inkább csak akkor, ha legalább tucatnyi katona veszi
körül.
Keringenek történetek olyan nyugati emberekről, akik
kalandvágyból Afganisztánba érkeztek egy kis túrázásra, ám jónéhányuk sosem
érkezett haza élve. Baghlanban például egyszer egy német házaspár sátorozott a
hegyekben, de mindkettejüket kifosztották és megölték. Vannak, akiket elrabolnak,
hiszen országuk – még ha hivatalosan ezt nem is ismerik be – legtöbb esetben jó
pénzért megváltja őket.
tagjaként az ember viszonylag biztonságban lehet, mégis érzi: sosem lehet
teljesen veszélytelen itt lenni. Olyan helyen semmiképpen, ahol golyóálló mellény nélkül
még egy helyi iskolába sem sétálhat be, és ahol a konvojt vezető páncélozott
autó tetejéről golyószóróval pásztázza a terepet a kísérők sora. Ám pusztán
azért, mert nehéz elképzelni, azért még lelketlenség lenne hátat fordítani, és
hagyni, hogy egy ország népe szenvedje meg a világ tehetetlenségét, és a
kegyetlen tálib uralom kínzásait – ahogy azt évekig kénytelen volt eltűrni.
Furcsa világ, nehéz elmondani, nehéz leírni, milyen érzés saját szemmel látni
egy ennyire szegény vidéket, ahol szinte csak a szenvedés jellemzi az életet, a
gyerekek hada viszont állandóan mosolyog, integet, mintha ünnep lenne, ha
idegent láthat. Holott lehet, hogy az a gyerek jövő héten eltöri a lábát,
kezét, és nincs orvos, kórház a közelben, hogy enyhítsenek a szenvedésén, vagy
esélyt adjanak neki a felépülésre. Vagy megbetegszik, és orvosi segítség nélkül
talán hamarosan meg is hal. És ez nem drámai túlzás, hanem az elkeserítő
valóság: egyes becslések szerint a gyerekek csaknem fele nem éli meg a 14
életévét, 25 százalékuk pedig még öt éves kora előtt meghal. Kiugróan magas a
csecsemőhalálozás, illetve a szülés közben elhunyt asszonyok száma. Õk a
terrorizmus, a szétvert, vagy sohasem volt gazdaság, a szervezett bűnözés
közvetett, csendes áldozatai.
Rajtuk, vagyis éppen a civileken próbál segíteni a Magyar
Honvédség, amikor PRT-t vagyis egy újjáépítési csoportot tart fenn a térségben.
Az ott szolgáló katonák – immár a harmadik váltás – nagyon is komolyan veszik
azt a feladatot, amiért ide érkeztek. Elég csak néhány mondatot váltani velük,
és az alig két hónapja szolgáló katonákból csak úgy ömlik a szó, az élmények,
sorolják, hogy mit értek el eddig és mit terveznek a jövőben. Minden percüket
azzal töltik, hogy abban a hat hónapban minél több helybélinek segítsenek, még
akkor is, ha néha úgy érzik csepp a tengerben, amit tenni tudnak. Persze tény,
hogy az illetmény is jóval magasabb a misszióban szolgálók esetében, mint az
itthoni fizetés, de aki azt hiszi, hogy csupán a pénz motiválta a kint dolgozó
lányokat, fiúkat, férfiakat és nőket, az téved.
Kihívás
“Ez egy kihívás, kaland, vissza nem térő élmények sora.
Itt mindenki maga jelentkezett, senkit nem kényszerítettek, hogy itt legyen.
Igazán csak itt tapasztaltuk meg, hová is jöttünk, a feladat nem kevés, és néha
tényleg elkeserítő szembesülni vele, hogy nem tudunk mindent megoldani, hiszen
annyi a kérés, annyi a szükség. De mindenki igyekszik az egyéni sikereire
koncentrálni, az viszont nagyon felemelő", mondja az egyik katonalány, mikor
sötétedés után kissé lelassul a tábor élete.
hazatérnek a gondolatok a családhoz, ezeket a pillanatokat nehezebb elviselni.
De még négy hónap hátra van a következő váltásig, addig legfeljebb csak az
egyszeri hazautazást lehet tervezgetni. Ráadásul a közelmúltban több támadás is
érte a katonákat. Erről a parancsnokuk, Rózsa Tibor ezredes a delegáció
délutáni érkezésekor számol be a látogatóknak. Hiába igyekeznek jelenlétükkel a
civil lakosságon segíteni, mégis vannak olyanok akik nem örülnek a katonáknak.
Õk a tálibok követői, akik vallási befolyásukon keresztül igyekeznek
ellehetetleníteni a katonák helyzetét. Követőiket ellenük uszítják, és sajnos
akad, akiket sikerrel. Az elmúlt hónapban többször próbáltak robbantani a
magyar katonák mellett a táboron kívül, de szerencsére komolyabb sérülés nem
történt. Ott jártunkkor béke volt, az eseményeket sem nagyon hozták szóba a
katonák. Legalábbis nem egymás előtt.
“Tudod, mikor mész az úton, és a következő bukkanót
látva várod ahogy zökken az autó… és ehelyett hatalmas robbanás, szállnak a
repeszek… a egy nagyon furcsa érzés", vág bele egyikük minden előzmény
nélkül, mikor a többiek éppen hallótávolságon kívül állnak. Kiderül, az előttem
álló fiatalember is érintettje az egyik esetnek. Hirtelen meglepetésemben
ösztönösen azt kérdezem, hogy az otthoniak mit szóltak hozzá.
“Természetesen nem mondtam el! Így is halálra aggódják
magukat. Szerencsére a sajtóban nem jelenhet meg a nevünk, így nem tudják, hogy
én is ott voltam az egyik támadásnál. Nem kell, hogy még jobban aggódjanak! “,
szögezi le határozottan, és ezzel be is fejeződik a beszélgetés, mert odaérünk
a többiekhez.
A táborban az események ellenére
nagyon jó, és családias a hangulat. A delegáció tagjait – legyen az éppen
miniszter, újságíró, vagy éppen egy szakértő – örömmel, közvetlenül, egyszóval
szeretettel várják. Mintha hazavárnának minket. Sőt, egyikük éppen azt mondja: “Ez a tábor egy kis
Magyarország. Hiába vagy Afganisztánban, ha itt bejössz a kapun, és magyar
vagy, akkor itthon is érzed magad",n magyarázza egyikük, mikor a
közvetlenségüket, az hangulatot dícsérem. Persze valóban nem mindegy, kívül vagy éppen belül
vagyunk azon a kapun. Mert mikor elhagyjuk a tábort, azonnal megváltozik az
addig spontán viccelődő, kedélyeskedő hangulat. Mindenki pontosan tudja a
helyét, a dolgát, ezúttal még a miniszterek, a tábornokok is úgy tesznek, ahogy
nekik mondják. A profizmus, az összeszokottság és a feladatok pontos ismerete
jellemzi a katonák viselkedését.
A delegáció néhány tagja már
többször járt Afganisztánban, de a vendégek többsége most először. Hazafelé jövet
mindannyian egyetértünk abban: egy életre szóló élménnyel gazdagodtunk, de
igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a világnak egy másik szegletére
születtünk.
