Koreai háború: 3 millió áldozat

Mint számos konfliktus a II. világháború után, a két Korea háborúskodása is visszavezethető a nagyhatalmak osztozkodására. 1945. nyarán a potsdami konferencián ugyanis arról állapodtak meg, hogy egy bizonyos szélességi körtől északra a szovjetek, míg délre az amerikaiak fogadják Japán kapitulációját. A döntés nemhogy ellentétes volt a korábban lezajlott kairói konferencián hozott megállapodásokkal, de a koreaiak képviselőit mind erről, mind pedig a későbbi – őket érintő – tárgyalásokról kizárták.

A megosztott országban megosztott politikai rendszerek jöttek létre: északon – afféle szovjet mintára –

A választásokat követően először júliusban megalakult a Koreai Köztársaság (KK), míg augusztusban kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (KNDK). Az ENSZ egyébként csak az előbbit ismerte el. A helyzetet azonban az sem könnyítette meg, hogy a KK frissen megválasztott elnöke, Syngman Rhee kiutasította az országból az ismert baloldaliakat, akik aztán a hegyekbe menekülve gerillaháborúra készültek az USA támogatását élvező kabinet ellen. Mindeközben Mao Ce-Tung és Joszip Sztálin a Koreai- félsziget feletti ellenőrzés miatt küzdött egymással. A kommunista Észak-Korea végül mind Peking, mind pedig Moszkva támogatását élvezte. A KNDK és KK között szinte mindennaposak voltak a határsértések, a kisebb nagyobb fegyveres konfliktusok. Mivel a hidegháború e szakaszában az USA minden kommunistát Moszkva ügynökének tekintett, ezért a félszigeten zajló eseményeket a Szovjetunió (SZU) hegemón törekvéseivel azonosították. 1949-ben aztán az USA kivonult Dél-Koreából.

Politikai döntés, katonai segítség

Az USA mindeközben a kínai misszióit is felszámolta, igaz a CIA egy operatív tisztje, Douglas McKiernan önként vállalta, hogy az országban maradva tovább kémkedik. Később egy csapat helyi zsoldos segítségével megszökött az országból, hogy a hatalmas hegyeken át egy hónapig tartó utazás során Lhászába menjen. Itt értesítette az amerikai hatóságokat, hogy az észak-koreai invázió a küszöbön áll.

A két ország fegyveres erejének mennyisége és minősége az észak-koreaiak javára billent. A „haza felszabadításáért" indított háború kezdeti szakaszában 231 ezer katona állt Kim Ir Szen rendelkezésére, akik jelentős légi (110 bombázó, 35 felderítő repülőgép, 150 vadászgép), tüzérségi és páncélos (274 T-34-es tank) támogatást élveztek. A hátországban természetesen még jelentős számú emberi és eszköz-utánpótlás állt a hadvezetés részére Ezzel szemben a dél-koreai hadsereg jóval szerényebb volt: alig 100 ezer főből állt, amelyből csak 70 ezer katona volt harcoló alakulatoknál. A KK hadserege nem rendelkezett tankokkal, légiereje pedig csupán néhány bár fejlett, de mégis csak kiképző gépből állt. Nem véletlen, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa először elítélte az északiak támadását, majd június 27-én már a KK katonai megsegítése mellett döntött. A vétójoggal rendelkező Szovjetunió január óta bojkottálta a BT üléseit.

Henry Truman elnök még aznap döntött az Észak-Koreának nyújtandó légi és haditengerészeti támogatásról, vagyis a katonai beavatkozásról. A Szovjetunió a kezdetektől fogva vitatta az ENSZ BT határozatának legitimitását. Egyrészt mert a döntés az amerikai titkosszolgálatok értesülésén alapult, másrészt Észak-Koreát, mint a BT ideiglenes tagját nem hívták meg a tárgyalásokra.

A Szovjetunió képviselője arra is hivatkozott, hogy a kezdeti határvillongások nem nevezhetőek háborús helyzetnek. A kommunista nagyhatalom külügyminisztere később július 4-én pedig már azzal vádolta az USA-t, hogy az fegyveresen beavatkozott a két ország ügyeibe, megsegítve Dél-Koreát.

Az amerikai elnök – aki nem értett egyet tanácsadóival abban, hogy elegendő légicsapást mérni az északi erőkre – Douglas MacArthur tábornokot bízta meg a az amerikai erők vezetésével. A háború három éve alatt egyébként mintegy 480 ezer katona szolgált Koreában. Az amerikai csapatok először július 5-én vettek részt szárazföldi erővel is a harcokban.

Gyors diadal, véres küzdelem

Az osani ütközetben 540 gyalogos amerikai katona vette fel a harcot az 5000 gyalogosból és 36 tankból álló észak-koreai erővel. Azonban hiába küzdöttek hősiesen három órán át, és lőttek ki négy tankot is, a visszavonulás mellett volt kénytelen dönteni a parancsnokuk. Ez azonban meglehetősen szervezetlen volt, s a legtöbb veszteséget is ennek során szenvedték el az amerikaiak. A mérleg amerikai részről hatvan halott, 21 sebesült és 82 hadifogoly volt, akik közül később számosat kivégeztek. A koreaiak vesztesége 42 halott és 85 sebesült volt.

Az ENSZ égisze alatt meginduló első támadó hadművelet szeptember 15-én kezdődött, amikor is Inchonnál kétéltűek bevetésével partra szálltak az amerikai csapatok. A hadműveletek két napig tartottak. Öt nappal az invázió kezdete előtt napalmmal bombázták a térséget az amerikai csapatok. A kanadaiak pedig három hadihajóról lőtték a partszakaszt. A gyengén védett kikötőben számos polgári áldozata is volt a partraszállás előkészítésének. Az akciót egyébként egy veterán tiszt, Arthur Dewey Struble vezette, aki a kétéltű hadviselés szakértőjeként – egyebek mellett – részt vett a normandiai csatában is. A deszant három szakaszból állt. A „zöld part" műveletben az amerikaiak hatszoros túlerőben voltak, s a sziget teljes déli részét minimális, 14 fős veszteséggel foglalták el. Hasonlóan alacsony veszteségekkel zajlott le a „kék part", illetve a „vörös part" művelet. Az akcióban összesen mintegy 40 ezer amerikai gyalogos, valamint hét romboló vett részt. A teljes veszteség alig haladta meg a 220 főt.

Elesik Phenjan, Szöult visszaveszik

Inchon elfoglalása után az amerikai hadsereg kiépített egy hídfőállást, s megkezdte a katonaság és az eszközök

Amennyire könnyen ment Inchon és Kimpon bevétele, Szöulért legalább annyira megszenvedtek a csapatok. A harcok szeptember 19-én kezdődtek meg Szöul körül. Az észak-koreaiak délen összpontosították erőiket.

Szeptember 27-én egy titkos ENSZ BT határozat született arról, hogy az ENSZ alakulatok átléphetik a 38. szélességi fokot, amennyiben az nem fenyeget azzal, hogy Moszkva, vagy Peking katonailag beavatkozik a polgárháborúba. Az amerikai védelmi miniszter három nappal később egy rövid üzenetet küldött Douglas MacArthur tábornok mely szerint: amennyiben ha stratégiailag és taktikailag nem akadályozza a korábbi műveleteket, akkor a 38. szélességi foktól északra folytassák a háborút. Az amerikai hadsereg október 1-én a demarkációs vonalon túlra űzte az északi erőket, majd ezt követően a dél-koreai fegyveres erők átlépték a határt. ENSZ parancsra az amerikai hadsereg október 7-én követte a délieket. A viszonylag gyors előrenyomulás következtében a dél-koreai hadsereg és az USA 8. hadserege október 19-én elfoglalta Észak-Korea fővárosát Phenjant. Az északi hadifoglyok száma ekkora 135 ezer főre nőtt. A várost azonban csak rövid ideig tudták megtartani.

Hárommillió áldozat

Októberben egyre gyakrabban találkoztak a dél-koreai és az amerikai hadsereg katonái kínai önkéntesekkel az

Miután az amerikai csapatok megpróbáltak átkelni a Kína határához igen csak közel fekvő Jalu folyón a kommunista állam 300 ezer fős reguláris hadseregével hadba lépett az USA ellen, Észak-Korea megsegítésének érdekében. A háború döntő fordulatot vett. A nagy hidegben az amerikai csapatok egyre elkeseredettebb harcokat vívtak, melyek közül az egyik legvéresebb a Csoszin víztározónál alakult ki. 1950. decemberében a kínai és észak-koreai csapatok visszafoglalták Phenjant.

A váltakozó sikerrel folyó harcok után aztán a 38. szélességi foknál végleg megmerevedtek az arcvonalak. India javaslatára béketárgyalások kezdődtek, ám a harcok még 1953-ig folytatódtak. A hidegháború legvéresebb konfliktusa 54 ezer amerikai és mintegy egymillió kínai, és 2,5 millió koreai veszítette életét.

Fotó: Archív