Újra alkalmazni kell az amerikai hidegháborús stratégiát

George Friedman, a Stratfor alapító-elnöke elemzésében először is az orosz fél szemszögéből vázolja fel az ukrajnai eseményeket. A Moszkva szerint amerikai segítséggel hatalomra került ideiglenes kijevi vezetés nyugati orientációja tükrében az orosz elnöknek két választása maradt: vagy elfogadja a végbement változásokat vagy valamilyen módon „kárpótolja magát" a veszteségért. Előbbit a szerző szinte kizártnak tartja, mivel az megrendítené az orosz állam tekintélyét, amelynek helyreállításán Vlagyimir Putyin évek óta munkálkodik belföldön és a volt Szovjetunió területén egyaránt. Friedman szerint így arra kell felkészülni, hogy Moszkva cselekedni fog, mégpedig ott, ahol gyors diplomáciai és politikai győzelemre számíthat a Nyugat ellen.

A szakember a fenyegetett területek közé sorolta az Oroszország perifériáján található balti államokat (Észtország, Lettország és Litvánia), Moldovát és a kaukázusi térséget. Moszkva ezen az Észtországtól Azerbajdzsánig terjedő vonalon igyekszik majd fejleszteni a kétoldalú kapcsolatokat, miközben a kijevi kormány ellehetetlenítésén is fáradozni fog, hogy legalább Ukrajna semlegességét biztosítani tudja. A szomszédos ország keleti, oroszbarát területeinek a Krímhez hasonló invázióját Friedman nem sorolta a befolyásvesztés ellensúlyozásaként adandó válaszlépések közé, részben azért, mert egy ilyen fejlemény Kijevből és a nemzetközi közösségből a mostaninál sokkal határozottabb – előre nem megjósolható szankciókkal kísért – ellenállást váltana ki.

A Stratfor elemzője az említett orosz tervet és a történelmi tapasztalatokat figyelembe véve vizsgálja meg, hogy az utóbbi időben Európára egyre kevesebbet figyelő és inkább Ázsia felé forduló Washington milyen irányvonalat követhet Moszkvával szemben. Megjegyezte: ha az Egyesült Államok nem cselekedne, azzal azt az érzést keltené az Oroszország peremén sorakozó és tőle energetikailag erősen függő államokban, hogy jobb híján alkalmazkodniuk kell Moszkvához, utat engedve így az orosz befolyás növekedésének.

A szakember emlékeztetett az utóbbi két évtized amerikai stratégiájára a külföldi konfliktuskezelés terén. Washington 1989 és 2008 között katonai erejének közvetlen és korai alkalmazásának elvét követte Panamában, Szomáliában, Koszovóban, Afganisztánban és Irakban egyaránt. Ez a stratégia élesen különbözik az 1914 és 1989 között megszokott amerikai gyakorlattól, amely a fokozatosság jegyében csak a politikai, gazdasági és katonai segítségnyújtás eredménytelensége után, a legvégső esetben vetette be hadseregét a mindenkori szövetségesek támogatására és a vezető szerepre törő ellenség visszaszorítására.

A hidegháború évei alatt az amerikai katonai intervenció veszélye a szovjetek által közvetlenül fenyegetett országok szövetségével kiegészülve alkalmas volt a Szovjetunió megfékezésére.

Az elemző csoport vezetője úgy látja, az ukrán fejlemények nyomán egy hasonló hatalmi egyensúlyi stratégia van kialakulóban, amelynek célja a Szovjetuniónál sokkal gyengébb Orosz Föderáció vezető szerepének korlátozása minimális amerikai kockázatvállalással. Eltérést igazából csak a „fékentartás" politikáját lehetővé tevő szövetségi rendszerben lehet majd tapasztalni, amely a NATO alapját képező, hidegháborús nyugati blokktól keletre lévő országokat – az egykori Szovjetunió tagköztársaságait és csatlósait – foglalja magában.

Washington közvetlen ukrajnai katonai beavatkozását Friedman nem tartja lehetségesnek, mivel ahhoz nemcsak a megfelelő kapacitás hiányzik, hanem egy ilyen műveletet támogató erős szövetség is. A szakértő szerint az eredetileg a Szovjetunió ellen létrehozott és azóta keleti irányba jócskán kitolt NATO a tagállamok eltérő érdekei és veszélyérzete, valamint a tömörülés csökkenő pénzügyi forrásai miatt alkalmatlan arra, hogy egységes elrettentő erőt képviseljen Oroszországgal szemben. Ezért van szükség új szövetségi struktúrára, amelynek három fő felfegyverezendő bástyája – a Putyin által kiszemelt országok védelmének biztosítása érdekében – a Baltikummal határos Lengyelország, a Moldovával szomszédos Románia és a kaukázusi térségben hatalmas stratégiai jelentőséggel bíró Azerbajdzsán lenne.

Utóbbival kapcsolatban Friedman kiemelte: a régióban középtávon egyedül a Kaszpi-tengeri ország nyújthat alternatívát az orosz energiára, így az onnan Európa szívébe tartó gázvezetékek gyors fejlesztése ugyanannyira fontos, mint Baku katonai támogatása. A síita többségű ország ráadásul a közeli Dagesztán és Csecsenföld destabilizálódása esetén kulcsfontosságú lehetne a dzsihadisták megfékezésében és az újdonsült szövetség fekete-tengeri pozícióját is erősítené a szomszédos Grúzia támogatásán keresztül. Az Iránnal is határos Azerbajdzsán nem utolsósorban a perzsa állam és Nyugat közötti kapcsolatokhoz is hidat jelentene.

Friedman végezetül megjegyezte: az Egyesült Államok a világ vezető gazdasági erejeként és globális tengeri hatalomként nem maradhat ki az ukrán válsággal kapcsolatos ügyekből és persze nem dőlhet hátra azután, hogy 20 ember ellen szankciókat foganatosított. Oroszország ugyanis – annak ellenére, hogy hatalma korlátozott – veszélyes, mint minden olyan ország, amely bizonytalan belső helyzetéből adódóan szívesen vállal kockázatokat a rövidtávú előnyökért.