„Meg kellett küzdeni a NATO-csatlakozásért”

Ezredparancsnoki munkádat egy nagyon érdekes helyzet, a NATO-hoz való csatlakozás feladatai határozták meg. Melyek voltak ezek a feladatok, és milyen nehézségekkel kellett akkor szembenéznetek?

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy amikor az előző szövetség a Varsói Szerződés megszűnt, gyakorlatilag a légtér felderítésben és ellenőrzésben magunkra maradtunk. Azok a törvények, szabályzatok, intézkedések, amelyek VSZ szinten addig szabályozták a légtér-felügyeletet és a légtér-gazdálkodást, gyakorlatilag megszűntek funkcionálni. A ’90-es évek elején ezt a helyzetet nehezítették a déli határaink mentén folyó harcok, ahol magam is egy évet töltöttem a kihelyezett rádiólokációs csoportokkal, és pótolhatatlan tapasztalatokat szereztem. Ideiglenes rendeletekkel, utasításokkal kellett a légtérfelderítési feladatokat ellátni. Problémát jelentett még az is, hogy egy helytelen koncepció miatt a meglévő automatizált rendszereket a katonai vezetésünk megszüntette. Nem tettük meg azt, amit a többi VSZ tagállam sikeresen megoldott, ők ugyanis saját fejlesztéssel ezeket az automatizált rendszereket a légi információk feldolgozásában és továbbításában tovább üzemeltették. A magyar légtér ellenőrzése az adatfeldolgozás és továbbítás szempontjából a ’90-es évek közepére „elérte" az 1960-as évek színvonalát. A radarinformációk feldolgozása a radar indikátorától a felhasználó harcálláspontokig hagyományos módon, manuálisan történt. Ez nagy időbeni késést és pontatlanságot okozott, ami a szövetséghez való csatlakozást teljesen ellehetetlenítette volna.

Te mikor találkoztál a munkádban ezzel a problémával?

Én már a ’90-es évek elején is láttam a helyzet súlyosságát. Rádiótechnikai zászlóaljparancsnokként a szabályzók hiánya miatt a napi feladatok végrehajtása során nagyon sok ellentmondással kellett szembenéznem. Olyan alapvető kérdések nem lettek tisztázva, mint a például a radarszázadok és az azokat irányító zászlóalj felderítési körzeteinek egzakt meghatározása, a létrehozandó radarlefedettség paraméterei. A zászlóalj-parancsnoki beosztásból 1996-ban mentem ki Németországba a Bundeswehr Vezérkari Akadémiára. A terv az volt velem, hogy utána átveszem a Légierő Vezérkarnál a rádiótechnikai főnöki beosztást. A terv megváltozott, és 1997 nyarán az akkori vezérkari főnök behívatott és felkért, hogy vállaljam el az ezredparancsnoki beosztást. Igent mondtam és ekkor szembesültem azzal a helyzettel, hogy ott állunk a szövetségbe történő belépés kapujában és van egy elmaradott, a NATO számára elfogadhatatlan légtér-felderítő és információ-feldolgozó rendszerünk. Még volt egy fél évem Németországban és arra koncentráltam, hogy az ott és a más NATO országokban használt automatizált légtér-felderítő és légi vezetési rendszereket (C2) tanulmányozzam. Igyekeztem mindent megtudni ezekről a rendszerekről és elmentem a radar-berendezésektől a végső felhasználókig. Oda, ahol a technikai feltételektől, az üzemeltetési szabályzókig sok dolgot megismerhettem. Miután visszajöttem, 1998 januárjában volt egy nagy konferencia, ahol beindítottuk a folyamatokat, ami rögtön komoly szervezeti átszervezéssel kezdődött. Zászlóalj-szervezeteket és radarszázadokat szüntettünk meg. Mint minden átszervezés, ez is óhatatlanul emberi érdekeket sértett, és itt ráadásul nagy létszámokról volt szó. Tudni kell azt, hogy a rádiótechnikai dandár az úgynevezett „fénykorában" hat zászlóaljjal és 21 rádiótechnikai századdal rendelkezett, ami mintegy hatezer beosztási helyet jelentett. Ez a szervezet a NATO csatlakozás idejére leszűkült két zászlóaljra, öt gerinc- és néhány réskitöltő radarszázadra. Ezt az átszervezést parancsnokként nagyon nehezen éltem át, mivel sok emberi keserűségel, csalódással találkoztam. A hat év parancsnoki munkám alatt további két zászlóaljat és hat radarszázadot kellett felszámolnom. Nem volt egy örömteli feladat.

Mi volt az új fejlesztés lényege?

A szervezeti átalakítással párhuzamosan egy technikai fejlesztést kellett megvalósítani. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy technikában egy óriási minőségi ugrást kellett rövid időn belül produkálni. A Légvédelmi Fejlesztési Programiroda vezetésével elővettük a rendszer alapvető elemeit, a régi orosz radarokat és ezek kerültek korszerűsítésre, és a segédberendezéseken keresztül sikerült a rendszerhez történő csatlakoztatásuk. Itt mutatkozott meg az, hogy a magyar műszaki életben mekkora szellemi tartalékok vannak, mert mérnökeink rövid idő alatt megoldották a problémát. Megtörtént a radarok modernizálása és digitalizálása. Senki nem tudta viszont azt megmondani, hogy ezek a fejlesztések mit fognak eredményezni a hosszabb távú üzemeltetés során. Ma már elmondhatjuk, hogy a munka sikertörténet volt, mert napjainkban is jól működnek az így átalakított radarok. Nagyon strapabírók lettek és minden probléma nélkül tudják teljesíteni a 24 órás grafikonokat. Mi javasoltuk ugyan a grafikon óraszámának az emelését, de ezt a felsőbb szinten nem fogadták el. Kipróbáltuk viszont azt, hogy az így átalakított radarok mennyire terhelhetők és megállapítottuk, hogy akár egyfolytában öt napot is minden probléma nélkül képesek üzemelnek. Nem kell utánahangolni a vevőt, vagy beavatkozni a folyamatos üzemeltetésbe, az ideális hőfokot elérve nagyon sokáig tudták tartani az előírt paramétereket. Ezzel párhuzamosan átépült a Szikla és telepítésre került az ASOC berendezés, amely képes lett létrehozni a digitalizált öreg orosz radarjaink adatai felhasználásával a valós idejű azonosított légi-helyzet képet, ezzel teljesítve a NATO csatlakozás alapvető feltételét, de továbbította is ezt a NATO kijelölt Légi Hadműveleti Központjába, Olaszországba. Végül a működésben 1999 elejére elértünk egy olyan szintet, ami már alkalmasnak tűnt a NATO-hoz való csatlakozásra. A NATO-hoz való hivatalos csatlakozás idejére a rendszer készen állt és biztosította a NATO légvédelmi rendszerhez történő kapcsolódást. A nyugati szakemberek elismeréssel szóltak erről a nagyszerű munkáról, az elején az előzményeket ismerve, nem igazán bíztak ebben az eredményben.

Mikorra értétek el a jelenlegi helyzetet?

Sok problémát kellett még ezt követően is megoldanunk. A régi, évtizedek alatt berögzült szokásokat kínkeservesen lehetett csak megváltoztatni. Például nagyon nehezen lehetett megértetni az akkori parancsnoki vezetéssel, hogy a vadászirányítás, mint funkció bekerüljön a légi irányító központba. Nehezen értették meg azt is, hogy lényegesen

Mióta nyugdíjba mentél, mivel foglalkozol? Van–e kapcsolatod az ezreddel?

Nem szakadtam el a katonaságtól. Tanácsadóként dolgozom egy Zrt.-nél, ahol a légvédelemnél használt katonai berendezések szervizelését, javíttatását, anyagellátását szervezem. Többek között olyan alkatrészek, egységek beszerzését, készletezését végezzük, amelyekkel a légtérellenőrző radarok működését biztosítjuk. Sokat kellett járnom az alakulatokhoz, egyeztetni a szervizek és a javítások időpontjait, de hivatalból távoli országokba is sokat kellett utaznom. Egyéb más területen is segítem az ezredet. Az elmúlt évben a 60. évfordulóra egy új csapattörténeti szobát rendeztünk be. Ennek a számítógépes részét én terveztem meg, de sok olyan kuriózumnak számító személyt és anyagot is felkutattam, ami nagyon értékes lehet a radar történelem szempontjából. Az év végére elkészül egy könyvem, amiben a radarrendszer történetét dolgoztam fel, kibővítve a vizuális felderítő- és jelentőrendszer történetével. A könyv mindenki számára olvasmányosan mutatja majd be az 1917 áprilisától napjainkig terjedő időszakot, egészen a 3D-s radarberendezések rendszerbe állításáig. A mintegy háromszáz oldal kétharmada fénykép és ábra lesz, ezért számítok arra, hogy sokan fogják majd forgatni.

Mennyire vagy elégedett a katonai pályáddal?

Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon sokat kaptam a hadseregtől elismerésben, kitüntetésben és tudásban is. Tanulhattam itthon, a Szovjetunióban, Németországban, Angliában és Kanadában. Minden jelentős NATO központban megfordultam és nagyon sok tapasztalatot szereztem a katonai szakmához. Én mindig azt vallottam és ezt igyekeztem is megvalósítani, hogy egy vezetőnek jó, értelmes dolgokat kell csinálnia. A beosztottakkal meg olyan kapcsolatot kell kialakítania, hogy azok ne gombóccal a gyomrukban jöjjenek be a munkahelyükre, hanem szívesen. Még most is azon vagyok, hogy azt a sok pozitívumot, amit a katonai karrierem során, a honvédségtől ezekben az években kaptam, a tudásommal és a tapasztalatommal visszaadjam a hadseregnek és az ott dolgozóknak. Megérdemlik.