Miután bizonyították helytállásukat, már nem volt visszaút a női egyenjogúság számára
Szöveg: honvedelem.hu / mult-kor.hu | 2021. április 25. 17:18„Seregeinket a hadianyaggyárakban dolgozó nők mentették meg, és ők biztosították fegyvereink győzelmét” – jelentette ki 1916 augusztusában Edwin Samuel Montagu brit hadianyag-gyártási miniszter. Bár az első világháborúból ekkor még több mint két év hátra volt, a politikus helyzetértékelése 1918 végén ugyanúgy megállta volna a helyét. A Nagy Háború számos területen hozott hatalmas változást az európaiak életében, de az egyik legnagyobb fordulat vitathatatlanul a nők társadalmi szerepének értékelésében következett be. A háború során ugyanis a nőknek kellett betölteniük a frontra távozott férjeik és fiaik után keletkezett űrt, vagyis tömegesen kényszerültek munkába állni. Amíg azonban egy katonakorú férfi egyetlen feladata az volt, hogy harcoljon, a nőktől továbbra is elvárták hagyományos háztartási kötelezettségeik ellátását. A Nagy Háború végére azonban bebizonyították, hogy egy ennyire súlyos válsághelyzetben is képesek helyt állni.
Női munkások rendeznek el lőszerhüvelyeket a woolwich-i Királyi Hadianyaggyárban, 1918.
Flört helyett izzadságszag
Az első világháború során a nők nemcsak a hátországban, hanem a frontokon is helytálltak. A háborús övezetekben tevékenykedő nővérek olykor saját életüket is kockára téve gondozták a sebesült, rokkant, gáztámadásban megsérült, amputáción átesett, vagy az embertelen körülmények hatására megőrült katonákat. Előfordult ugyanis, hogy egy-egy célt tévesztett tüzérségi lövedék a tábori kórházakat találta el.
Bár kezdetben a nővérek többsége romantikus képet alakított ki a betegápolásról, később rá kellett döbbenniük, hogy a sebesültek gondozása nem a jólfésült katonákkal való flörtölésről és a betegekkel való sétálgatásról szól.
A valóság kiábrándító volt, a nővérek azonban a feleségük vagy anyjuk után kiáltozó, vizelet- és izzadságszagú katonák mellett is mindvégig kitartottak.
Az angliai Myrtle Katonai Kórház sebészeti osztálya 1916-ban
Hősiességük, önfeláldozó viselkedésük jelképe azonban különös módon egy olyan nővér tragikus sorsa lett, aki valójában nem is betegápolóként tűnt ki az első világháborúban. Az előkelő angol családba született Edith Cavell egy londoni nővérképző iskola elvégzése után, az 1900-as évek elején Brüsszelben kezdett el nővérként dolgozni, ahol megalapította a l’ Infirmière (Az ápolónő) nevű folyóiratot.
Cavell néhány hónappal azután, hogy Németország megszállta Belgiumot, 1914 novemberében a háborútól irtózó szövetséges katonákat kezdett el bujtatni. Arisztokrata barátja, Reginald de Croy herceg kastélyában hamis dokumentumokat készítettek a bujdosóknak, majd brüsszeli lakásokon rejtették el őket.
A – főként brit, valamint belga és francia – katonákat és katonakorú, háború elől menekülő fiatalokat ezután átsegítették a semleges Hollandiába, ahol már nem kellett félniük a harcoktól. Tevékenységüket azonban hamarosan leleplezték.
Amikor egy nővér nemzeti hőssé válik
A német hatóságok 1915. augusztus 3-án tartóztatták le Cavellt. Miután nem volt német állampolgár, nem kémkedéssel, hanem árulással vádolták meg a nővért. Miután három napon keresztül eredménytelenül faggatták, cselhez folyamodtak: elhitetették vele, hogy mindenről tudnak, és ha részletes vallomást tesz, felmerülhet az eljárás megszüntetése.
Miután azonban mindent bevallott, Cavellt katonai bíróság elé állították, és a szigorú német háborús törvények értelmében halálra ítélték. Számos semleges állam próbálta rábírni Németországot az ítélet megváltoztatására, ennek azonban – a brit külügy erőfeszítéseihez hasonlóan – semmilyen foganatja nem volt.
A nővért 1915. október 12-én sortűzzel végezték ki. Mint később kiderült, ez volt Németország egyik legnagyobb háborús baklövése, a Cavell-ügy ugyanis a németellenes hangulat fenntartásának egyik leghatásosabb eszköze lett.
A brit háborús propagandagépezet szinte azonnal beindult: az esetet a németek barbárságának, embertelenségének bizonyítékaként állították be.
Még azt a nyilvánvalóan kitalált történetet is elterjesztették, miszerint a kivégzőfal előtt elájult, a vezénylő tiszt pedig közvetlen közelről lőtte le a magatehetetlenül földön fekvő Cavellt. Sorsát számos propagandarajzon örökítették meg.
A nővért a britek nemzeti hőssé emelték, testét pedig az első világháború után a Westminster-apátságban temették el. A világon még manapság is számos közterület, iskola és egészségügyi intézmény viseli Cavell nevét, így tisztelegve az emléke előtt.
Női tűzoltók
Bár a nőkre a fronton is nagy szükség volt, a hátországban még nagyobb felelősség hárult rájuk. A háború során a férfiak tömeges hadba vonulása következtében előállt új kihívásra a franciák reagáltak elsőként.
Néhány nappal azután, hogy a németek megtámadták Franciaországot, René Viviani miniszterelnök nagy hatású felhívással buzdította női honfitársait a frontra távozott férfiak szerepének betöltésére. A kormányfő taktikusan nem azt kérte tőlük, hogy a hazájukért, hanem hogy férjeikért vállalják az embert próbáló plusz feladatokat.
Brit tűzoltónők tisztelegnek, 1916.
A háború alatt Nagy-Britanniában több fontos kormányzati posztot is betöltő David Lloyd George is korán felismerte, hogy csak akkor van esély komoly sikerekre a harcmezőn, ha a hátország „frontja” megfelelően tudja támogatni a háborús erőfeszítéseket.
Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a nőket a korábbinál jóval nagyobb mértékben vonják be a közösség életébe.
Bár a propaganda híreiben úgy mutatták be a nőket, mint akik hazafias lelkesedésből dolgoztak, sokakat valójában a gazdasági szükség vezette a munkába állásra, másképp ugyanis nem tudták volna eltartani családjukat.
1916-ra az európai országokban már szinte mindenhol a női dolgozók voltak többségben: a villamosokat és a városi buszokat nők vezették, a telefonos hálózatot is a szebbik nem tagjai kezelték, de emellett a hivatalokban, a postán, az egészségügyi intézményekben is szinte csak nőkkel találkozhattak a korabeli polgárok. Az asszonyok ezenkívül még a rendvédelemből és a tűzoltóság munkájából is kivették a részüket.
Öngyilkosság és alkoholizmus
Bár a nők – a férfiakhoz hasonlóan – sokszor fásultak bele a munkába, számos motiváló tényező lendíthette át őket a holtponton. A mozikban vetített propaganda híradókban katonák holttesteinek képei tűntek fel hétről hétre. A képsorok anyák millióit taszították kétségbeesésbe, de emellett arra sarkallták őket, hogy a háború mielőbbi befejezése – és így férjeik és fiaik visszatérése – érdekében még nagyobb lendülettel vessék magukat a munkába.
Egy nő számára azonban semmi sem adott akkora lökést, mint amikor levelet kapott kedvesétől vagy fiától. A postai küldeményeket persze a cenzúra is alaposan szemügyre vette, a feleségeket és anyákat azonban már az is mérhetetlen örömmel töltötte el, hogy olvashatták szeretteik kézírását.
Bár a nők az esetek többségében minden bizonnyal tisztában voltak azzal, hogy a csodálatos frontélményekről szóló beszámolók puszta hazugságok, ennyivel is megelégedtek, mivel így megbizonyosodhattak arról, hogy a levél írója néhány héttel azelőtt még életben volt.
A legnagyobb tragédiát persze az jelentette, hogyha egyszer csak már nem érkezett több levél. Bár az esetek többségében ez a szeretett férfi halálát jelentette, előfordult, hogy az irományok egyszerűen elkeveredtek. Kétségbeesésükben többen az öngyilkosságba menekültek.
A terhek növekedését sokan csak nehezen bírták elviselni. A hagyományos női szerepek átalakulásának egyik legkülönösebb hozadéka az volt, hogy az asszonyok körében is terjedni kezdett az alkoholizmus.
Liverpool püspöke 1915 decemberében már egyenesen arról panaszkodott, hogy vannak olyan utcák, amelyeknek minden női lakója részeges. A kocsmákban most már nem volt ritka jelenség, hogy a gyári munkásnők hívták meg egy italra a férfiakat.
„Kanári lányok”
A Nagy Háború során az egyik legszembetűnőbb változás a hadiüzemekben dolgozó nők számának növekedése volt. A férfiak helyett törékeny női kezek kezdtek el lőszereket készíteni, sisakokat és fegyvereket gyártani, valamint tankokat összerakni.
Míg 1914 júliusában 212 ezer nő dolgozott a brit gép- és lőszergyárakban, 1918-ra számuk 1 millióra nőtt. A nők hadiiparban való foglalkoztatása azonban korántsem kizárólag brit jelenség volt: Bécsben például a háború előtti mintegy 15 százalékról közel 50 százalékra nőtt a hadiüzemekben dolgozó nők aránya, de számuk Olaszországban is 14 ezerről 200 ezerre emelkedett.
Lőszergyárban dolgozó nők Nagy-Britanniában, az első világháború idején
A gyárakban folyó munka sokszor rendkívül veszélyesnek bizonyult. Különösen azok a nők nem érezhették magukat biztonságban, akik a TNT felhasználásával készülő tüzérségi lőszereket gyártották.
Az érintett hölgyeket a britek csak „kanári lányoknak” nevezték, mivel az anyag sárgára festette a hajukat és a bőrüket. A szernek azonban ennél jóval negatívabb hatásai is lehettek: lassan felszívódó méregként ugyanis a nemzőszerveket is megtámadhatta. Az TNT-vel dolgozó nők fele meddő maradt a háború végére.
A számos probléma és veszély ellenére a hadiüzemekben foglalkoztatott nők azonban általában jóval többet kerestek, mint amikor varrásból vagy háztartási alkalmazotti fizetésükből tartották fenn magukat, illetve egészítették ki családjuk jövedelmét. Bár a világégés végeztével a legtöbb nő visszatért eredeti munkájához, a női munka pedig javarészt még ezután is korlátozott maradt, az üzleti életben és a bankokban a két világháború között növekedett a női dolgozók létszáma.
A sheffieldi Cyclops Acél- és Vasművek női dolgozói Edward Frederick Skinner festményén, az első világháború idejéből
Az első világháború óriási lökést adott a női emancipációs törekvéseknek. Az Egyesült Királyságban 1918-tól a 30 év feletti, 1928-tól pedig már – a férfiakhoz hasonlóan – a 21 éves kor feletti nők is szavazhattak. A szebbik nem tagjai Németországban már 1919-ben megkapták a választójogot.
És bár voltak olyan országok, amelyek lemaradtak a női jogok bővítése tekintetében – Franciaországban 1944-től, Olaszországban 1946-tól, Svájcban pedig csak 1971-től járulhattak a hölgyek az urnákhoz –, a nőkre már egyetlen európai országban sem tekintettek pusztán feleségként, szeretőként, vagy anyaként. Helytállásukkal példát mutattak a férfiak számára. A támaszra szoruló, gyenge asszony képe a múlté lett.
