„Négy nap dörgött az ágyu…”

Az 1848 decemberében, a Windisch-Grätz herceg vezette császári csapatok által több hadszíntéren összehangoltan indított téli hadjárata még nem kezdődött meg, amikor a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből. A szabadságharcos erők katonai helyzetének változása miatt Kossuth Lajos december 2-án Józef Bem vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának. Az átszervezés olyan hatékonynak bizonyult, hogy december 15-ére a Bem parancsnoksága alatt állók haderő már nagyjából tizenkétezer katonára és huszonnégy ágyúra rúgott.

A Puchner Antal főparancsnoksága alatt álló császári-királyi seregek – mintegy négyezerötszáz sorkatona és öt-hatezer román népfelkelő – az Alföldre vezető szorosok birtokba vételét, illetve a Nagyvárad irányába történő előre nyomulást tervezte, csakhogy a december 18-án megindult bécsi csapatok rögvest – előbb a csucsai, majd a zsibói hadszíntéren – nem várt ellenállással találták szembe magukat. A merész Bem kihasználva a váratlan sikert, előbb december 23-án Désnél kettészakította a császáriak arcvonalát, majd két nappal később visszafoglalta Kolozsvárt, december 29-én pedig Bethlennél megverte a Karl Urban és Gustav Jablonsky ezredesek közvetlen parancsnoksága alatt álló egyesült dandárt, végül a megfogyatkozott császári csapatokat a Borgói-hágón keresztül kiszorította Erdélyből. Amikor Bem 1849. január 13-án bevonult Marosvásárhelyre, Észak-Erdély teljes egésze a magyar szabadságharcos csapatok ellenőrzése alá került.

Az erdélyi magyar hadműveletek legfőbb törekvése az erdélyi császári ellenállás katonai központja, Nagyszeben elfoglalása volt. A kortársai által gyakran határozottnak, mások éppenséggel túl merésznek ítélt Bem az erősítés bevárása nélkül január 16-án megindult Nagyszeben felé, január 21-én pedig támadást indított az Erdélyi Fejedelemség túlnyomórészt erdélyi szászok lakta városa ellen, amit Puchner visszavert. Amikor már tisztán látszott, hogy Bem seregei önmagukban képtelenek bevenni Nagyszebent, végre befutott Czetz János honvéd őrnagy regimentje, ekkor azonban a lőszer fogyott ki, így a magyar fél végül az onnan nagyjából 15 kilométernyi távolságra eső, jól védhetőnek ítélt Vízakna fennsíkjaira vonult vissza.

Dr. Hermann Róbert történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese honlapunk kérdésére felidézte: „Bem seregét itt érte Puchner csapatainak újabb támadása február 4-én. Ezt először a fedett állásokban lévő honvéd csapatok visszaverték, de aztán Bem maga ment át támadásba, ami súlyos hiba volt, mert az ellenség túlereje valósággal elsöpörte. A tetejébe későn rendelte el a poggyász visszavonulását, amely így összetorlódott a település utcáin, megakadályozva a tüzérség elvonulását. Tehát vizaknai ütközet katasztrofális eredménnyel zárulván, lehetetlenné tette Bem Nagyszeben elleni támadó hadműveleteinek folytatását.”

A február 4-én reggel 9 óra körül kezdődött, végül meneküléssel és a csatárláncig merészkedő Bem sérüléseivel záruló ütközetben a magyar csapatok vesztesége ötszáz fő körülire tehető, míg Puchner túlerőben lévő serege kétszázharminckét főt vesztett.

„Bem elveszített tizenöt löveget, ami nagyon súlyos veszteség volt – több száz embere maradt holtan, sebesülten vagy fogolyként a csatatéren; s kénytelen volt visszavonulni Piskiig, illetve Déváig, abban a reményben, hogy Magyarországról erősítéseket kap” – elevenítette fel a történéseket dr. Hermann Róbert. Az 1848-49-es forradalommal és szabadságharccal kiemelten foglalkozó történész arra is rávilágított, hogy a lengyel származású szabadságharcos végül a sokezer főnyi erősítés a birtokában tudta február 9-én Piskinél megállítani a puchneri csapatokat. „A vízaknai ütközet tehát rövid távon súlyos vereség volt, de hosszabb távon nem befolyásolta a hadműveleteket” – értékelt a hadtörténész.

A köznyelvben Bem apóként megjelenő altábornagy gyakran ellentmondásos megítélése kapcsán dr. Hermann Róbert úgy fogalmazott: „Bem a magyar szabadságharc egyik legkiemelkedőbb hadvezére volt, aki az 1848-49-es téli és tavaszi hadjáratban villámgyors hadműveletekkel visszafoglalta Erdély nagy részét, a nyári hadjáratban pedig a magyarországi harcok lezárulásáig megakadályozta az orosz-osztrák erők kijutását Erdélyből a magyar Alföldre. Nagyon rámenős, nagyon szellemes, de nagyon kockáztató, időnként túlzottan vakmerő hadvezér volt; ennek a habitusának köszönhette nagy sikereit, de nagy kudarcait is. Rendelkezett hadászati áttekintőképességgel, ugyanakkor némileg bizonytalan, hogy megvolt-e benne a nagy hadsereg irányításának képessége. Annyi biztos, hogy Erdélyben pótolhatatlan volt, és az utólagos bölcsesség birtokában magam úgy vélem, hogy nemigen lett volna olyan nélkülözhető magyar tábornok, aki a helyét és szerepét be tudta volna tölteni.”

A csata helyszínéül szolgáló egykori bányavárosban még a 19. században állíttatott emlékmű az évszázadok során megsemmisült. Az 1848-as magyar forradalom kitörésének 162. évfordulóján, 2010. március 15-én a vízaknai református templom kertjében a szabadságharcban harcolt és elesett magyarok emlékére kopjafát állított a település, ahol évről-évre megemlékezést tart.

Dr. Hermann Róbert történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese úgy látja, az ütközettel kapcsolatban gyökeresen új megállapítások nemigen tehetők, „bár, akárcsak valamennyi 1848-49-es összecsapás, nyilván ez is megérdemelne egy önálló tanulmányt, hiszen a bécsi Hadilevéltárban számos császári-királyi hadijelentés található róla, és a magyar oldalon is számos visszaemlékezés számol be a történtekről.”

Az irodalom vizeire evezve idézzük fel, hogy Petőfi Sándor, akinek a születése 200. évfordulóját idén ünnepeljük, a Négy nap dörgött az ágyu című, 1849. február 10-15 közötti időpontra dalált, debreceni keltezésű versében érzékletesen rajzolja meg a vízaknai ütközet. A katonai pályafutással is rendelkező Dienes András író, irodalomtörténész Négy nap című, 1961-ben kiadott hadtörténeti regénye ugyancsak a Vízaknánál kezdődő és Déváig tartó visszavonulás históriáját meséli el; Cseres Tibor Vízaknai csaták című, eredetileg 1988-ban megjelent Erdély-regénye pedig a téli hadjárat súlyos magyar verséggel záruló ütközete előtti napon indítja cselekményét.