„Nem hajtottam végre hőstettet, egyszerűen csak szolgálom a honvédelem ügyét”

A katolikus és a protestáns tábori püspökségek által szervezett adventi áhítatról érkezik a Honvédelmi Minisztérium Balaton utcai objektumában található irodájába. A folyosón látványos, iskolai történelmi térképek, amelyeket saját maga tett ki a falakra. Az asztalon a Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrend lovagi fokozatához járó, francia nyelvű oklevél, A bevonultak jogviszonyaira vonatkozó rendeletek című nyolcvanéves, megtépázott kiskönyv, egy 1939-as törvényeket tárgyaló munka, naptár és egy felhúzható játéktank, míg dolgozóasztalán katonás rendben sorakozik az irattenger.

Claire Legras, Franciaország budapesti nagykövete a Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki, az elismerést a francia nagykövetségen vehette át. A hivatalos indoklás szerint a rangos kitüntetést a francia-magyar kétoldalú kapcsolatok ápolásáért ítélték oda önnek. Tudja, hogy ki terjesztette fel?

Őszintén szólva, nem tudom. Ha tudtam volna, jeleztem volna, hogy végtelenül megtisztelő az elismerés, ugyanakkor nem biztos, hogy én vagyok a legérdemesebb erre az elismerésre: nem hajtottam végre hőstettet, egyszerűen csak szolgálom a honvédelem ügyét, ha úgy adódik, nemzetközi találkozókon is.

Úgy értesültem, hogy a díjazása hírét egy héttel az ünnepség előtt tudta meg. Mi volt az első reakciója, amikor megtudta, hogy francia állami elismeréssel tüntetik ki?

Egészen pontosan két héttel az átvétel előtt tájékoztattak. Időközönként előfordultak bilaterális találkozók, így amikor a francia katonai attasé körülbelül két héttel az elismerés átadása előtt felhívott, érdeklődve, hogy alkalmas-e a november végi időpont, még a szokásos találkozóra gondoltam. Mikor az attasé jelezte, hogy egy elismerés átadásáról van szó, örültem, hogy vendégként ott lehetek egy még meg nem nevezett honfitársam elismerésén. Aztán csak elhangzott, hogy rólam van szó: ekkor pillanatra úgy éreztem, recseg a telefon, rosszul hallom...

Ki dönt a Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrend lovagi fokozatának odaítéléséről?

Ha röviden akarnék válaszolni azt mondanám, hogy a döntési eljárásnak, folyamatnak sok szereplője van. Franciául is beszélő jogászként természetesen kikerestem a vonatkozó francia törvényt. A Francia Köztársaság Érdemrendje a közismert Becsületrendet követő fokozat. Egy, a Becsületrendről és Érdemrendről szóló francia törvény értelmében a Rend Nagymestere a köztársasági elnök. A Becsületrend Nagykancellárja egyben az Érdemrend kancellárja is. A kancellár által elnökölt rendi tanács tizenkét tagú testület. Katonák esetén a védelmi miniszter, külföldi személy esetén a külügyminiszter javaslata is szükséges, ami elvezet a budapesti francia nagykövetségig...

Mit érdemes tudni erről a franciaországi Becsületrendnél jóval fiatalabb, de a Napóleon által alapított érdemrenddel szinte egyenértékű állami kitüntetés néhány évtizedes múltjáról?

De Gaulle tábornok, francia köztársasági elnök 1963 végén alapította elnöki rendelettel. A Rendbe történő felvétellel ismerik el a „megkülönböztetett érdemeket”, ezzel választva el a legmagasabb Becsületrendnek járó „kimagasló érdemek” elismerésétől. Külföldi személy az elismerést megkaphatja, de a Rendnek rendes tagja csak francia állampolgár lehet. Ismereteim szerint Franciaország XX. századi háborúi – a második világháború után az indokínai és az algériai háborúkra gondolok – miatt vált szükségessé egy magas, de a Becsületrend alatti új rend, illetve elismerési forma létrehozása.

Kik kísérték el az elismerés átvételére?

Szüleim mellett „kis” családom kísért el, amelyre nagyon büszke vagyok: nejem, erős támaszom, valamint négy gyermekünk. Az amúgy tízunokás szüleim jelenlétekor jutott eszembe egy érdekes családi párhuzam: édesapám néhány éve kapta meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét…Az elismerés átvételekor végtelenül megtisztelő volt, hogy a HM Nemzetközi Együttműködési Főosztály vezetője és képviselői mellett Vargha Tamás, a tárca parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes úr is személyesen eljött, képviselve a Honvédelmi Minisztériumot.

A francia kultúra és nyelv ismerője, jelenlegi beosztása előtt miniszteri kabinetfőnökként, korábban a honvédelmi tárca miniszteri biztosaként, valamint jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkárként sokat tett a francia-magyar kapcsolatok ápolásáért, a francia kultúra itthoni népszerűsítéséért. Mikor szeretett bele a frankofón kultúrába, mi fogta meg benne?

Valójában nem „beleszerettem”, hanem „beleszülettem”. Orvos szüleim két kiküldetésben összesen nagyjából egy évtizedet gyógyítottak Afrikában, konkrétan Algériában. Nővéreim még itthon születtek, de én már kint: így otthon erős gyökerű magyar családban, de óvodás koromtól tízéves koromig az algériai francia közoktatásban kettős magyar-francia szocializációban részesültem. Mindenre igaz, szinte közhely: szeretni azt tudjuk, amit ismerünk. Ha megismerünk valamit vagy valakit, eltűnhetnek a klisék, félelmek, bizalmatlanságok. Magyar tudatom megrendíthetetlen, de valóban szeretem – ahogy nagykövetasszony fogalmazott – Molière nyelvét, a francia nyelvet, történelmet, kultúrát.

A francia-magyar kapcsolatok nem alakultak mindig zökkenőmentesen, a magyar politika és közélet gyakran bizalmatlan volt a francia kultúrával és politikával szemben. Mi lehet ennek oka, mennyire állja meg ez a meglátás a helyét a mai világban?

Én árnyalnám a képet. Elismerésem átvételekor mondott beszédemben nem véletlenül idéztem Illyés Gyulát: a szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol. És állítólag a fák gyökereikkel nem csak táplálkoznak, de összeérő gyökereikkel egymást is képesek táplálni, ha érzik, hogy a másik meggyengült. Ha vannak összeérő gyökerek, az csak kölcsönös előnnyel járhat. Az elismerés átadásakor is hangoztattam – VII. Lajos francia király egyik királyunk keresztapja volt, lánya egy másik királyunk felesége. A francia származású nápolyi Anjouk itteni regnálása Magyarország egyik fénykorát jelentették, Rákóczi francia szövetségest keresett. Eszterházy és Bercsényi adták a huszárokat a franciáknak. Mi ezrével fogadtuk be a második világháború alatt a Harmadik Birodalomból szökött francia hadifoglyokat, míg a franciák ezrével fogadták be az 1956-ban menekülő magyarokat. Egyszerűen túl messzi voltunk földrajzilag egymáshoz ahhoz, hogy komoly szomszédi vitáink lehettek volna. Ha van szakadékérzet, az csak félreértésen alapszik.

Mi a magyar-francia reláció közös nevezője?

Szentül hiszem, hogy vannak közös gyökerek, és ez nem más, mint a minimum kulturális értelemben vett keresztény európaiság, amely mára defenzívába szorult, így minden európai számára az összefogást kellene, hogy megalapozza. Globális szemlélettel nézve egyszerűen túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy nézeteltéréseink legyenek.

Mi az elsődleges feladata a Honvéd Vezérkar jogi és igazgatási főnökeként, mióta látja el a tisztséget?

Jelen beosztásomban másfél éve szolgálok. Ezt megelőzően a Honvédelmi Minisztériumban különböző vezetői beosztásokban szolgáltam. Jelenleg kevesebb a stratégiai kidolgozói feladat, de a gyakorlatiasabb jogi terület igen változatos: a „szolgálati jogi” (a katona-magyar/magyar-katonai kéziszótárt elővéve: „munkajogi”), beszerzési, kodifikációs, nemzetközi közjogi, hadijogi, egyéb döntés-előkészítési feladatok gondoskodnak a változatosságról.

Mióta szolgálja egyenruhában a hazát? Mivel ajánlaná a katonai hivatást és saját szakterületét azoknak, akik érdeklődnek a honvédelem ügye iránt?

Történetem önmagam számára mesés, akár a harmadik legkisebb fiúé, már csak azért is, mert szüleimnek tényleg harmadik, legkisebb fia vagyok... Már érettségi előtt honvédtiszt szerettem volna lenni, ám akkor szüleim még a ’90-es években nem támogatták. Több felmenőm példáját követve jogot végeztem, de a terveimet nem adtam fel. Jogi tanulmányaim után jelentkeztem a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Karára. Első álláskeresőként egy szokatlan üzletet kötöttem, mert sehol sem volt szabad beosztás: elsőre egy HM háttér igazgatóságnál vállaltam négyórás részmunkaidős állást: jogászként dolgoztam azért, hogy bent legyek az ágazatban. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy a honvédség kötelékében szolgálhassak, mert ez volt az álmom. Közalkalmazottként kezdtem, majd – többek között – az alapkiképzést és a hadtudományi kart elvégezve 2001. decemberében tettem tiszti esküt. És, hogy mivel ajánlom ezt a hivatást, ami több egy szakmánál? Azzal, amit a saját környezetemben tapasztaltam... E hivatás megtanít mindenre, amire a civil életben is nagy szükség van. Rendszerben gondolkodni. Fegyelemre. Őszinteségre. Bajtársiasságra, amelyet nem csak adok, de kapok is: huszonkét év alatt összetartó közösségben voltam. Huszonkét évemet úgy éltem le, hogy a családomon túl volt még egy biztos háttér a mindennapokban. És nem utolsó sorban mozgalmas, változatos életem volt: kijuthattam kéksisakosként Ciprusra, voltam Afganisztánban, Irakban, valamint a teljesség igénye nélkül tárgyaltam Moszkvában és Algírban is.