Pákozdtól Ozoráig

1848. március 15-én Pesten kitört a forradalom. Az világos volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a függetlenedési törekvéseket nem szemléli majd ölbe tett kézzel, Magyarországnak azonban nem volt önálló fegyveres testülete. Ennek megteremtésére is hozták létre 1848. szeptember 21-én a Honvédelmi Bizottmányt, mely fő feladata az volt, hogy segítse a kormányt a függetlenségért, a területi integritásért vívott küzdelmében, s ezzel összefüggésben gondoskodjon az ország védelméről. A testület tagja volt Kossuth Lajos is, aki nem sokáig tétlenkedett: szeptember 24-én toborzó körútra indult. Hogy a Batthyány-kormány pénzügyminisztere komolyan gondolta a fegyveres ellenállást, azt jól jelzi, hogy már szeptember 10-én, Jellasics bán várható támadásának hírére buzdító, hadba hívó cikket tett közzé. Cegléden megtartott első nagy hatású beszéde hatására mintegy 2-3 ezren csatlakoztak a szabadságharc védelmezőinek sorába. A pákozdi csatáig azonban még számos politikai játszma zajlott le.

Politikai játszmák

A horvát-magyar szembenállás nem volt új keletű. A két ország egyfajta perszonálunióban működött együtt, azonban Horvátország annak ellenére élvezett nagymértékű függetlenséget, hogy a magyar korona országai közé tartozott. Ám miközben korábban a két ország közösen küzdött különböző ellenségek – így például a törökök – ellen, a XIX. századra megerősödött európai nacionalizmusnak megfelelően Magyarország ki akart válni a Habsburg Birodalomból. Ezt a törekvést a horvátok eleinte csak gyanakodva szemlélték, míg később már szervezkedni kezdtek hazánk ellen. E szervezkedés élére állt Joszif Jellasics bán, akit a bécsi udvar folyamatosan bujtogatott. Batthyány Lajos miniszterelnök éppen ezért mindent megtett azért, hogy Bécsben elérje a tábornok elmozdítását. Ez be is következett, ám szeptember 4-én V. Ferdinánd magyar beleegyezés nélkül visszahelyezte stallumába. Kvázi ennek ellentételezéseként is értelmezhető, hogy a bán szeptember 11-én hadjáratot indított – persze erős Habsburg támogatás mellett – Magyarország ellen.

Jellasics bán tehát szeptember 11-én lépte át a Drávánál Magyarország határát, s megindult a főváros ellen. A hírre megmozdult a magyar belpolitika is, hiszen Batthyány Lajos lemondott posztjáról, s ezzel együtt népfelkelést hirdetett meg a Dunántúlon. Jellasics a határ átlépte után szinte azonnal kiáltványt tett közzé, melyben egyértelművé tette, hogy a Habsburg uralkodóház nevében jött, s célja a pártütés, valamint a forradalmi lázadás leverése. A magyar csapatok vezérei emiatt igencsak kényes helyzetbe kerültek: bár a magyar katonatiszteknek joguk és kötelességük lett volna felvenni a harcot, ezt tulajdonképpen a császári csapatok ellen kellett volna megvívni. Többféle megoldást választottak. A magyar származású, ám császári tiszt Ottinger Ferenc vezérőrnagy visszavonulót fújt, majd átszökött Jellasics táborába. Hasonlóképpen döntött a helyettesítésére küldött Melczer Andor ezredes is. Az új parancsnok, Teleki Ádám sem bocsátkozott ütközetbe, hanem Székesfehérvár felé vonta vissza a drávai hadtestet. „Jutalma" az lett, hogy őt is leváltották.

Diadal és fegyverszünet

A mintegy 27 ezer főnyi magyar hadsereg egészen a Pákozd-Sukoró térségig vonult vissza. Ide utazott a magyar országgyűlés egy küldöttsége is. A sukorói református templomban megtartott találkozón Batthyány Lajos vezette grémium arra szólította fel szeptember 28-án a hadvezetést, közelebbről Móga János altábornagyot, hogy fejezze be a visszavonulást és ütközzön meg Jellasics bán közel 50 ezer főre tehető seregével. Móga János a felkérésre úgy reagált, hogy ő felveszi a küzdelmet a császári erőkkel, de csak abban az esetben, ha megtámadják a magyar csapatokat. Erre csupán egy napot kellet várni. A szeptember 29-én megindított roham célja az lett volna, hogy Jellasics bán a magyar hadsereg jobb szárnyát morzsolja fel, előbb a frontvonal közepére, majd a Velencei tóba szorítja a csapatokat. Ezt az ütközetet Johann Kempen báró vezette. Kezdetben sikerült Pátkáról kiszorítani a Guyon Richárd vezette nemzetőröket, azonban a jobbszárny ellen indított támadások kudarcba fulladtak.

A sikertelenséget látva Kempen vezérőrnagy azzal próbálkozott, hogy „átkarolja" a jobbszárnyat. Erre az ütközetre a lovasberényi úton került sor, ám ez is kudarcot vallott. A terv megakadályozásában jelentős szerepe volt Andrássy Gyulának is. A későbbi miniszterelnök a megyei önkéntes nemzetőrök parancsnokaként vett részt az ütközetben. A két akció kudarcát látva Jellasics bán is aktivizálta magát, s a frontvonal közepén, illetve a balszárnyon indított szórványos támadásokat. Ezek azonban a heves magyar tüzérségi tűz miatt rendre elhaltak. A pákozdi csatában egyébként a legnagyobb szerep éppen a tüzérségre hárult (82 magyar ágyú nézett farkasszemet a támadók közel száz ágyújával), kézitusa gyakorlatilag az egész ütközet során nem volt. Jellasics három órás hiábavaló rohamozás után, délután három órakor be is fejezte a hadműveleteket, igaz a tüzérségi párbaj késő délutánig elhúzódott. A pákozdi csatában alig volt vesztesége a két félnek: a magyar erők tíz alatti halottat számláltak. A támadók vesztesége is „csupán" száz-kétszáz között alakult. Jellasics bán mindezek ellenére fegyverszünetet kért, s ezzel elismerte vereségét.

Végső csapás

Móga János azonban nem üldözte a legyőzötteket, hanem inkább Martonvásárra vonta vissza az erőit, s három hónapos időtartamra fegyverszünetet kötött Joszif Jellasiccsal, így a bán csapatainak végső legyőzésére egészen október 7-ig, az ozorai csatáig várni kellett. Jellasics bán tartalékerejét (ami szeptember 21-én lépte át a magyar határt) Carl Roth vezette. A magyar hadvezetés tudott a tartalék érkezéséről ezért Görgey Artúr és Perczel mór kapta azt a feladatot, hogy akadályozza meg a mintegy tízezer fős utánpótlást abban, hogy Székesfehérvár térségében egyesüljenek a fő erőkkel. A szerencse is a kezére játszott a honvédtiszteknek, hiszen a pákozdi csata még az egyesülés előtt lezajlott, s Jellasics oly’ gyorsan távozott az országból, hogy erről saját tartalékerőit is elfelejtette értesíteni.

Carl Roth csupán október 4-én, elővédje egy vesztes ütközete után szerzett a korábbi kudarcról tudomást. Ekkor a császári haderő a korábbi útvonalán visszafelé kezdte meg a visszavonulást, s szórványos támadások közepette október 6-án ért el Ozorára. A Sió-csatorna hídját azonban korábban felégették, s a visszavonuló csapatok a Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy vezette mintegy 15 ezer főnyi népfelkelőkből és nemzetőrökből álló sereggel találták magukat szemben. Carl Roth a szabad elvonulásról tárgyalt, ám nem tudtak megegyezni. Másnap a térségbe érkeztek Perczel Mór és Görgey Artúr erői is. A császári erők harapófogóba kerültek, s a hitét vesztett hadsereg gyakorlatilag küzdelem nélkül adta meg magát. A magyar csapatok a teljes szabadságharc alatt éppen Ozoránál ejtették a legtöbb hadifoglyot (Carl Roth erői mintegy 10 ezer főt számláltak). A magyar képviselőház később nyilatkozatban köszönte meg a haditettet Perczel Mórnak, akit a Honvédelmi Bizottmány ezredessé léptetett elő. Csapó Vilmos pedig ezredesi rangot kapott.