,,Egy testnevelőnek a saját teste a legfőbb referenciamunkája”

Gyermekkori élményeim hatására, kilenc éves koromban kezdtem el judóval foglalkozni a Bajai Sportegyesület keretein belül. Hamar belejöttem, már tízéves koromban országos versenyeken sikerült érmet szereznem. Tizenéves koromban már nem volt kérdés, hogy ezzel a sportággal akarok foglalkozni, mert addigra már nagyon jól ment az edzés, nagyon jó volt a közösség, és elismert sportoló voltam. Emellett megéreztem azt a harmóniát és erőt, amit a keleti szellemiség nyújt. Ez pedig olyan életszemléletet adott nekem, ami azóta is benne tart.

Miért pont a judóra esett a választás?

A karate és a judo jött szóba, és kellett egy kis szülői ráhatás, hogy a judót válasszam. Így utólag azt mondom, hogy a gyerekeknek a judo nagyon hasznos nevelő sportág, mivel védekező jellegű sport, emellett megtanít a toleranciára, nagyon jó empátiás készséget alakít ki, és ez a személyiségfejlődésre is rendkívül pozitív hatással van. Tehát utólag nem bánom, hogy erre esett a választás.

Ezután jött a sorkatonai szolgálat…

Szegeden voltam sorkatona egy műszaki alakulatnál a Testnevelési Főiskola előtt. Itt már megtapasztaltam a katonaság légkörét, de akkoriban ez még nem vonzott.

Az alapkiképzésnél játszott szerepet a közelharc?

Ugyanazt az alap közelharc kiképzést kaptam, amit abban az időben minden sorkatona. Szervezett volt, és a rendelkezésre álló kis idő ellenére úgy érzem, meg tudták tanítani az alapokat. Mivel a kiképzőim tudták, hogy judózom, ezért számítottak rám a technikák bemutatásánál, de meg kell mondjam, a saját judómmal már többet tudtam a küzdősportokról, mint ők. Sőt, volt egy katonai rendész, aki miután megtudta, hogy judózom, megkért, hogy edzzek vele esténként.

Majd jött a Testnevelési Egyetem…

Az egyetemen az egyik fő vonal a judo volt. Amellett, hogy testnevelő tanárnak készültem, a judo szakedzői anyagot is átvettem, illetve abból is államvizsgáztam. Én voltam a küzdősport tanszék tanszéki demonstrátora, Galla Feri bácsi – aki minden küzdősport-ágban nagy név – felkarolt, és amellett, hogy sokat tanultam tőle, nagyon sokat segítettem neki demonstrátorként. Nagyon sok bemutatóra mentünk el együtt, anyagokat készítettünk a Nemzeti Alaptanterv küzdősport anyagához. Nagy vágyam volt, hogy küzdősporttal foglalkozhassak, mint testnevelő tanár. Azt terveztem, hogy hazamegyek Bajára, ahol egy helyi gimnáziumban vártak volna, illetve átvettem volna a vezető edzői szerepet a helyi judo szakosztályban. Azonban érkezett két felkérés is, az egyik a Rendőrség Különleges Szolgálatától, illetve Szentendréről, a Kossuth Lajos Katonai Főiskoláról, ahol olyan testnevelő tanárt kerestek, akinek van küzdősportos múltja, legalább egy dan övfokozata, és át tudja venni a közelharc-oktatást.

Sokat hezitált azon, hogy a rendőrséget vagy a honvédséget válassza?

Gyorsan döntöttem, ugyanis már terveim voltak a párommal, a jelenlegi feleségemmel, és azt láttam, hogy a Rendőrség Különleges Szolgálatánál a család háttérbe fog szorulni a bevetések miatt. Ezért választottam a kicsit nyugisabbnak tűnő katonai pályát.

Hogyan teltek az első évek Szentendrén?

Ahogy oda kerültem, rögtön szerencsém volt, hiszen egyből részt vehettem a shihan Furkó Kálmán által vezetett három hetes közelharc továbbképzésen. Az összes testnevelő tanárt berendelték, és ott átvettük azt az anyagot, amit a katonáknak oktatni kell. Sokat hasznosíthattam belőle, hiszen nyolc évig, amíg ott szolgáltam, én voltam az egyik, aki vezette a közelharc-foglalkozásokat.

Oktatóként ilyenkor az embernek folyamatosan pörög az agya? Egyfolytában keresi a megoldást egy adott problémára?

Folyamatosan változtattunk a tematikán, pontosítottunk rajta és próbáltuk minél magasabb színvonalon elvégezni ezt a feladatot. Ma is találkozom olyan katonákkal, akik azóta már komoly beosztásban és rendfokozatban vannak, és még mindig emlékeznek arra, milyen sokat tanultak ott. Akkoriban elsősorban támadó jellegű közelharcot oktattunk, amelynek az volt a célja, hogy az ellenséget akár meg is semmisítsük, olyan eszközzel, ami a rendelkezésünkre áll.

Hogyan alakult ez rendszerré?

Katonai közelharc mindig is létezett, mi csak továbbvittünk egy vonalat. A katonák mindig is tanultak valami test-test elleni küzdelmet a történelem során. A II. világháború után igazán Furkó Kálmán volt az, aki ezt összefogta. Ebben nagy segítség volt az ő személyisége, az a tudás és eredmény, amit ő elért.

Mi a lényege konkrétan a katonai közelharcnak?

A legfontosabb, hogy nincsenek szabályok! A közelharc során minden olyan eszközt és technikát felhasználunk, ami alkalmas arra, hogy a katona a legkisebb erőbedobással és kockázattal megoldja a szituációt. Ehhez segítségül hívtuk más fegyveres szervek tapasztalatait és technikáit is. Gyakran külföldi oktatókat is vendégül láttunk, és megfigyeltük milyen módszertannal oktatnak. Itt nem kell nagy repertoárban gondolkodni, hanem hogy azt a pár helyzetet a katona magabiztosan meg tudja oldani. Ehhez természetesen az kell, hogy a katona rendelkezzen azzal a fizikummal és kondícióval, valamint azzal a küzdőképességgel, ami ehhez kell.

Külföldi példák?

Nagyon jó kapcsolatunk volt a Bundeswehrrel például, illetve a német rendőri erőkkel. De voltunk kint Izraelben is egy hetes krav-maga kiképzésen, és ott az autentikus személyektől tudtuk átvenni azokat a technikákat, amelyek szintén hatással voltak a rendszerünkre.

Jelen pillanatban hogy áll a közelharcoktatás a Magyar Honvédségen belül? Milyen szakembergárdára lehet támaszkodni?

Van egy mag, amelynek köszönhetően életben maradt ez az egész közelharc, illetve hogy újra elindult Furkó Kálmán nyugállományba vonulását követően. Őket név szerint is megemlíteném: Vincze József nyugállományú alezredes, Kovács Károly őrnagy, dr. Zöllei Zoltán nyugállományú alezredes és jómagam voltunk négyen azok, akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, illetve annak jogelődeinél teljesítettünk testnevelőként szolgálatot. Nagyon nagy lépés volt, mikor Szentendrén az MH Altiszti Akadémián megalakult a Katonai testnevelés és Közelharc módszertani részleg öt fővel, akiknek az a feladata, hogy a közelharcoktatást, a módszertani képzéseket, továbbképzéseket irányítsák. Ha egy alakulat parancsnoka úgy gondolja, hogy szükség van egy kiképzésre, akkor megkeresi a részleget, kér egy képzést, mi pedig mobil csoportként kimegyünk az alakulathoz. Ez nagyon nagy ugrás volt. Viszont nagyon kevés a kiképzési idő, amit megkapunk, hiszen nagyon leterheltek a katonáink, sok feladatot kell ellátniuk. A közelharc pedig kifejezetten olyan rendszer, amelyben hosszabb ideig kell foglalkozni valakivel, hogy tényleg rögzüljenek a mozdulatok. Itt tartunk most, van egy alap tematikánk, amit minden katonának tudunk ajánlani, ez lefed egy elég széles réteget, emellett dolgozunk egy emelt szintű közelharc anyagon, illetve elkezdtük egy Különleges Műveleti Közelharc anyag összeállítását, amit külön a 34-esek kértek, és ez egy magasabb szintű, speciális közelharc képzést tartalmaz.

Missziós területen nagyon sok rendőri feladatot is ellátnak a katonák, ezeket a rendőrség szakembereinek bevonásával végzik?

Igen, erre a feladatra annak idején a Rendőrség Különleges Szolgálata és a Köztársasági Őrezred munkatársait kértük fel. Ők olyan kipróbált technikákat mutattak nekünk, amelyeket már kipróbáltak az utcán – ha ebben bármi hiba lenne, ott emberek haltak volna meg –, ezeket csak kicsit kellett átalakítani a saját eszközrendszerünkre. Gondolok itt arra, hogy a katona nem használ bilincset, hiszen lehet, hogy egyszerre több embert kell rögzítenie, így gyorskötözőt használnak a katonák. Visszatérve a különleges műveleti közelharcra, ott úgy kezdtük, hogy lementünk Szolnokra, ők elmondták, milyen hadműveleti környezetben dolgoznak, milyen kihívásaik vannak, arra kidolgoztunk egy rendszert, és ezt most tesztelik Szentendrén. Ez egy hosszabb munka, hiszen a szituációk mindig mások.

Ilyen képzéseknél mi a cél? Ugye a versenyzőknél van felkészülési idő, tudják, milyen lesz az ellenfél, magas, alacsony, sokat üt, sokat rúg…

Jó a kérdés, mert nem tudjuk mindig bekategorizálni. Ha az átlag katonáról beszélek, ők kapnak egy alapot! Azt meg tudjuk határozni, mi az a kiindulási alap, amivel őt egy misszióra fel lehet készíteni. A közelharc csak akkor jó, ha rugalmas, folyamatosan tud változni, és a kihíváshoz hozzá tudjuk igazítani. Van olyan helyzet, amire fel lehet készülni, de van olyan, amit helyben kell megoldani. Egy jól felkészített katonának nem fog gondot okozni, hogy melyik drillt használja.

Mindezt rohamsisakban, felszereléssel, málhamellénnyel…

Alapkiképzésen nincs felszerelés, ott az alapokat tanítjuk meg, de mondjuk egy Különleges Műveleti kiképzésen a bevésési időszakban teljes felszerelést visel a katona, és nem edzőteremben vagyunk, hanem a gyakorlótéren, valós szituációkban.

A többi küzdősport és harcművészet nagy nyilvánosságot kap, a katonai közelharc esetében ez mért nincs így?

Ezt nem civileknek akarjuk eladni, ezzel csak a katonákat akarjuk kiképezni. Ha mégis megjelenünk rendezvényeken, akkor azt a honvédség népszerűsítése érdekében tesszük. Nagyon sok olyan technika van, amelyet egyszerűen nem szabad civileknek tanítani. Ilyenek például az emberi élet kioltására alkalmas, illetve különböző fegyverkezelési technikák.

Sok stílus ajánlja fel a segítségét?

Általában ismerjük már a stílusokat, foglalkozunk velük, lejárunk edzésekre. Kollégáimnak is több stílusban van övfokozata, így le tudjuk szűrni, melyik jó és melyik nem. A megkeresések általában arról szólnak, hogy egy kicsit vagy a stílust akarják népszerűsíteni, vagy pedig ami a szomorúbb, hogy pénzkereseti lehetőséget keresnek. Természetesen vannak olyan kapcsolataink, ahol nem erről van szó, ahol szívesen fogadnak minket, technikákat átnézünk, küzdünk, ezektől a stílusoktól mi is nagyon sokat tudunk tanulni. Annak nincs sok értelme, hogy egy civil életből érkező harcművész odaálljon egy kiképző század elé, és közelharc kiképzést vezessen. Egyszerűen azért, mert nincs tisztában milyen körülmények között kell ezeket a technikákat alkalmazni. Húsz-harminc évvel ezelőtt még sokat profitáltunk ebből, akkor még sokkal többet kellett tanulmányozni a különböző harci rendszereket, most már inkább csinálni kellene a saját dolgunkat.

Kiemelt testnevelési főtisztként miből áll egy napja?

Először elmondom a vágyamat, majd utána azt, hogy valójában hogyan zajlik. A vágyam az, hogy járjam az alakulatokat, folyamatosan élő kapcsolatban legyek a saját beosztottjaimmal, segítsek nekik, megoldjam a problémáikat, a parancsnokokkal is folyamatos kapcsolatban legyek, mindenben segítsek nekik, illetve edzem magamat is. Ehelyett nagyon sok adminisztratív munkát kell végeznem, nagyon sokat ülök a számítógép előtt, de még így is megpróbálom kiszorítani magamnak a szükséges időt, hogy ott lehessek a katonák között, és csináljam azt, amit egy testnevelő főtisztnek kell. Emellett szabadidőben a saját testemet is karban tartom.

A feszített tempó mellett jut idő a családra?

Természetesen. Négyen vagyunk a családban, a feleségem a rendőrségnél dolgozik, illetve két fiam van, mindketten sportolnak. A nagyobbik Bence régebben judózott, a kisebbik Szabolcs most is aktívan karatézik, illetve kézilabdázik.

Fotó: Galovtsik Gábor és archív