Elsőként

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2016. január 24. 7:23

Fröccsenő sár, majd porfelhő és jellegzetes motorzaj – valahol a szomódi gyakorlótéren egy T–72-es harckocsi közeledik felém. Amint a zászlókkal kijelölt területen lassít, majd megáll, már az olajszagot is érezni. Kiszáll a háromfős személyzet, és – bizony nem kis meglepetésemre – a harckocsi parancsnokának „kezét csókolom”-mal illik köszönni…

Aztán összetegeződünk az első nővel, aki a Magyar Honvédségben harckocsizó-kiképzést kapott. Szabó Bernadett hadnagy, az MH 25. Klapka György Lövészdandár harckocsizászlóalja törzsszázadának törzsszakasz-parancsnoka készségesen mesél nekünk arról, hogy miként találta meg őt ez a hivatás. Előzetesen persze feltételezhető lenne a katonacsalád, mint mozgatórugó, de ez nem teljesen igaz.

– Amikor már egyenruhásként szolgáltam, akkor derült ki, hogy nagyapám sokáig katona volt, ráadásul itt Tatán. Katona volt akkor is, amikor összeházasodott a nagyanyámmal, és első gyermekük születésekor is mundért viselt. Engem már gyerekkoromtól érdekelt a honvédpálya, ugyanis édesapám akkoriban nagyon sokat mesélt sorkatonai időszakáról. Ő Taszáron szolgált, és mi tagadás, elég izgalmas dolog egy gyerek számára repülőgépekről szóló történeteket hallgatni. Ráadásul mivel pécsi származású vagyok, a délszláv válság idején elég sok járőrt lehetett látni a város környékén is. A katonák mindennapos látványa azt ültette el bennem, hogy biztosan nagyon érdekes lehet annak lenni – emlékszik vissza gyermekéveire a hadnagy.

Később azért háttérbe szorult a katonai szolgálat iránti vágya. A gimnáziumi érettségihez, illetve a pályaválasztáshoz közeledve jutott eszébe újra a katonai hivatás. Mivel azonban egyházi iskolába járt, ahol nem tájékoztatták őket mindenre kiterjedően a felsőoktatási intézmények választhatóságát illetően, nem is tudott az akkori Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem létezéséről.

– Úgy voltam vele, hogy ha nem vesznek fel Pécsre, a jogi karra, akkor jelentkezem szerződéses katonának. Végül felvettek, és bár szeretem a jogot, éreztem, hogy nem teljesen ez az, ami nekem való. Egyszer aztán találkoztam egy volt általános iskolai osztálytársammal, aki mesélte, hogy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tanul, mégpedig a biztonság- és védelempolitikai szakon. Kérdezősködtem a különböző feltételekről, hogy milyen szakokon tanulhat esetleg egy lány, és végül úgy döntöttem: ideje váltanom. Beadtam a jelentkezésemet, felvettek a katonai vezetői szakra, majd a második év végén a harckocsizó szakirányt választottam. Bár elsőben még éppen két szakirányt nem szerettem volna: a harckocsizót és a tüzért. Másodikban meg pont e kettő között tétováztam – mondja nevetve.

Az éles váltásról persze a harckocsizók tehetnek – pontosabban az egyetem tavaszi és őszi gyakorlatai. Ezeken ugyanis a különböző technikai eszközök mellett mindig akadt egy-két harckocsi. Szabó Bernadett mindig is szerette az autókat és a különféle gépeket – a T–72-es pedig a technikai mezőnyben is igazi különlegességnek számított.

– Elképzeltem milyen lenne beleülni, vezetni… de fogalmam sincs, hogy konkrétan mi fogott meg benne! Egyszerűen csak megszületett az az érzésem, hogy ezt nagyon szívesen csinálnám! – meséli a harckocsizó hölgy, akivel éppen beszélgetésünk helyszínén, a szomódi gyakorlótéren, negyedikes korában, a hosszú távú vezetési gyakorlat során esett meg az egyik legemlékezetesebb harckocsis élménye. A gyakorlótér felsőbb részén nagyobb árkok, gödrök találhatók – ami persze nem okoz gondot a T–72-esnek. Csakhogy…

– Úgy éreztem, harmadik sebességi fokozatban is le tudom küzdeni az egyik nagyobb árkot. Össze is jött volna, épp csak a folyékony sárral nem számoltam. A manőver után a nyitott vezetői ülés alján 10–15 centiméter magasan állt a sár; benn ülve meg kellett várnom, amíg kilapátolják azt. A szakoktatóm elsőre kicsit ideges lett, aztán ő is csak nevetett az egészen – idézi fel a történteket az ifjú tiszt.

Szabó Bernadettet idén augusztus 20-án avatták hadnaggyá, majd a legelső hét tatai laktanya-bemutatója és kiképzése után részt kellett vennie a határvédelemmel kapcsolatos feladatok ellátásában. Onnan pedig kis túlzással egyenes út vezetett a Bakonyba, a Brave Warrior 2015 gyakorlatra, ahol az ideiglenesen megalakult századnál harckocsi-parancsnoki teendőket látott el.

– Négy-öt hétig harckocsiban ülhettem! A harcászati feladatok végrehajtásánál a harckocsiparancsnok a szakaszparancsnok elgondolása alapján irányítja a harckocsi kezelőszemélyzetét, azaz a vezetőt és az irányzót. Lövészetnél pedig a harckocsi tüzét vezeti, segít az irányzónak, ő határozza meg a megsemmisítendő célt. Igaz, hogy ez volt az első nagyobb gyakorlatom, de csak azon izgultam, hogy mennyire fogadnak el, mint nőt. Felesleges volt, mert férfi beosztottjaim szó nélkül tették, amit mondtam; sőt, úgy kellett lebeszélnem őket arról, hogy segítsenek vinni a harckocsihoz tartozó nehezebb dolgokat. Ezt nem hagyhattam, mert ami az én feladatom, azt nekem kell megcsinálnom – hangsúlyozza Szabó Bernadett.

Az a gyakorlat egyébként más érdekességeket is tartogatott a tataiak számára. Elég csak azt a napot említeni, amikor a harckocsiszázadnak kellett felkutatnia az amerikai–magyar közös századot, amelynek katonái akkor az ellenség szerepét játszották el. Amellett, hogy az ilyen gyakorlatrész mindig izgalmas, a Stryker típusú harcjárművekkel operáló amerikaiak bevallották: elég nagy hatással volt rájuk, amikor a fás-dombos területen egyszer csak előbukkant kilenc T–72-es…

Utolsó kérdésemre, hogy vajon milyen is Tatán, illetve konkrétan a harckocsizóknál szolgálni, a hadnagy azt válaszolja: viszonylag könnyű volt felvenni a fonalat, mert korábbról már ismerte valamennyire az ott szolgálókat. Annak ellenére, hogy a törzsszázadnál folyó munka teljesen újszerű volt számára, hiszen az egyetemen főleg harcászattal és magával a harckocsival foglalkoztak – nem pedig a mostanihoz hasonló vezetési gyakorlat kiszolgálásával.

– Kezdő tisztként rögtön a sűrűjébe dobtak – és ez nekem nagyon tetszik! Látod, már az első pár hónapomról is bőven volt mesélnivalóm! – zárja a beszélgetést.

* * *

Szabó Bernadett hadnagy kedvenc harckocsitípusa – a T–72-esen kívül – az izraeli Merkava. Szerinte az a modell az egyik legjobb, jelenleg is használatban lévő, a tapasztalatok felhasználásával megépített harckocsi.

Első az egyenlők között

Hiába ő az első olyan nő, aki harckocsizó kiképzést kapott, a hadnagy nem foglalkozik ezzel. Mint mondja, ha történetesen a tizedik lenne a sorban, akkor is ugyanilyen lelkesedéssel végezné a feladatait.