Rejtett összefogás (2.)

Védjük meg a hazát, akkor is, ha ilyen nehezek a körülmények. Talán nem is a revíziós, vagy nem kizárólag a revíziós törekvések domináltak ebben korban, vagy nem annyira, mint ahogy azt sokszor sugallták a történészek?

Az 1945 és 1990 közötti narratívában negatív felhanggal emlegették a második világháborút megelőző revíziós politikát, gyakorta ma is. Józan paraszti ésszel próbáljunk már elképzelni egy olyan politikai erőt Magyarországon 1920 és 1938 között, amelyik karakteresen nemet mond a revízióra, hogy szó sem lehet róla. Egyszerűen nem nyert volna belső legitimitást. Itt nem csupán arról van szó, hogy az akkori magyar politikai elit, az arisztokraták, az a bizonyos magyar középosztály erőltette a revíziót, hanem jóformán nem akadt olyan ember, akinek ne lett volna valamilyen családi kötődése az elcsatolt területekhez, ne maradt volna rokona odaát. A hozzátartozóktól pedig jött az információ, hogy ott miképp bánnak a magyarokkal. Mindezek a tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy a honvédelem ügye roppant fontos volt és, hogy a közgondolkodás fontos eleme volt a revízióra készülés.

Milyen a Trianon utáni időszak katonai kiadásainak, fejlesztési összegeinek megítélése ma? Jelentősnek számítottak-e abban a korban? Erőforrásaihoz mérten az országunk keveset vagy sokat költött-e hadereje fejlesztésére?

Az 1920-21-re előirányzott költségvetés szépen mutatja, hogy milyen hatalmas arányban van jelen a honvédelem. Mindenki érzékelte, hogy most minket bezártak egy ketrecbe, meg kell védenünk magunkat. Erre a periódusra több mint 20 milliárd koronát irányoztak elő az állami kiadásokra, beruházásokra, és abból mintegy 4,5 milliárd koronát a honvédelmi tárcához utaltak! Szinte az egynegyedét a teljes költségvetésnek. A pengő bevezetését követően is meg kellett nézni, hogy mire költenek, de a honvédelem akkor is központi elem maradt. Az 1927-28-as költségvetés összege több mint 753 millió pengő, abból 113 512 990 pengő szerepel a Honvédelmi Minisztériumnál. Csak két minisztérium előzi meg, a Pénzügyminisztérium, valamint és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Ne felejtsük el, hogy ekkor indul a Klebelsberg-program. Magyarország védekező stratégiája két lábon állt: a konkrét honvédelem mellett a másik eleme a szellemi honvédelem, mely fogalom akkor született. Ennek jegyében – nagyon helyesen – az oktatás, nevelés, kutatás-fejlesztés volt a másik fontos tartópillér.

Ezek mai szemmel nézve arányaiban hatalmas összegek, hiszen a NATO előírások szerint a bruttó nemzeti össztermék, a GDP két százalékát kell a honvédelmi kiadásokra fordítani.

A katonai kiadásokra fordított összegek az 1930-as évek végéig fokozatosan nőttek és aztán a háború miatt még tovább. A történelmi helyzet diktálta ezt: először Trianon után kellett megteremteni az önvédelem minimális feltételeit, majd a terület visszacsatolások lázában égő ország további fejlesztést igényelt. A második világháborús időszak pedig már igazi kényszerpályának nevezhető: nem volt más lehetőség csak a hadi- és országvédelmi kiadások folyamatos növelése.

Kijelenthető, hogy a békeszerződés tiltásai ellenére voltak kézzelfogható eredmények?

Az 1920-as évtizedre és az 1930-as évek első felére vonatkozólag elmondhatjuk, hogy igen, de komoly megkötésekkel. Vannak haditechnikai fejlesztések és ha rejtve is, de létezik magyar légierő, elindult a páncélos fegyvernem megszervezése, de ezek európai léptékkel mérve, de még a környező országokhoz viszonyítva is igen szerény eredmények. 1930. október 1-jén például a honvédelmi felső vezetés 247 ezer fő közötti kivonuló létszámmal számolt. Ez a mozgósított haderő, plusz még 179 ezer fő a tartalékban. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ezek a számok papíron léteztek. Hiába is tudtak volna ennyi embert kiállítani, felfegyverezni, felszerelni őket már a rejtésben elért eredmények ellenére sem sikerült volna.

Hivatalosan nem létezhetett sorkatonaság, de amúgy a valóságban létezett?

A Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonulásáig hivatalosan csak toborzással egészíthették ki a honvédség létszámigényeit. 1928-tól a létszámbővítés érdekében bevezették a rejtésben „K” toborzásnak, azaz a kényszertoborzásnak nevezett megoldást, ami nem volt más, mint a sorozásos rendszer visszavezetése. Erre azért volt nagy szükség, mert csak a sorozás mellett lehetett biztosítani a fokozatosan emelkedő számú, kiképzett tartalékállományt. Ez nemcsak a legénységre volt igaz, hanem a tartalékos tisztekre is, akik az érettségivel rendelkező fiatalemberek közül kerülhettek ki. Nyilván ezt sem verhették nagydobra a már korábban említett megkötések miatt. Azt a szókapcsolatot például, hogy valaki tartalékos hadnagy, 1938/39 fordulójáig nem is lehetett leírni. A zsoldkönyvben, egyéb okmányokban ez a rövidítés szerepelt: „e. e. hdgy”., azaz: emléklappal ellátott hadnagy. Így különböztették meg a hivatásostól az illetőt. Mindez nem jelenhetett meg sehol sem, mert akkor az úgy nézett volna ki, hogy Magyarországnak hivatalosan van egy egyre duzzadó, egyre jelentősebb tartalékállománya, ami növeli a honvédség potenciálját.

Aztán a 1938-as bledi egyezményben a kisantant elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát.

A haderőfejlesztés igazán a harmincas évek közepétől, második felétől kapcsolt erőteljesebb ütemre. A Honvéd Vezérkar főnöke 1937. május 15-én előterjesztett egy fejlesztési programot, ami már beletorkollik a terület visszacsatolások és a második világháború időszakába. Előirányzott egy olyan haderőt, aminek már több mint 100 ezer fős a békelétszáma, ami hét hadtestből és huszonegy hadosztályból áll, illetve egy repülőhadosztályból és a közvetlenekből. Ez volt az úgynevezett Huba-hadrend. Ez a program már egy egész komoly haderőt célzott meg, amihez elő kellett teremteni a pénzügyi feltételeket is. Ez korábban, a húszas években és a harmincas évek elején nehezen ment, bár Magyarország már akkor erején felül teljesített a katonai kiadások terén. Aztán az utóbbi évtized végén már a haderőtervezéshez rendelték a legjelentősebb pénzügyi forrást. Ezt hívjuk győri programnak, mert Darányi Kálmán miniszterelnök 1938-ban Győrben jelentette be az egymilliárd pengős haderő fejlesztési programot.

Mennyi pénznek számított ez akkoriban?

Iszonyatosan soknak. A Magyar Királyságnak a harmincas évek második felében az éves tőkefelhalmozása olyan 280 millió pengő körül mozgott. Az egymilliárd pengő ehhez képest csillagászati összeg. Azt már kevesen szokták hozzátenni, hogy annak ötéves bontása miatt a programra évenként 200 millió pengőt irányoztak elő. Továbbá ez úgy oszlott meg, hogy az egymilliárdból 600 millió pengőt szántak közvetlen haderőfejlesztésre, és 400 milliót a kapcsolódó országvédelmi beruházásokra, országmozgósítási kiadásokra. Ez igazából „bármi egyéb” lehetett.

Trianon után mi történt a határon túl ragadt katonai infrastruktúrával?

A trianoni békeszerződés következtében megnagyobbodott, vagy újonnan létrejött országok hadereje természetesen elkezdett használni minden már meglévő infrastruktúrát. Elsősorban a laktanyákat és a gyakorlótereket, illetve közvetetten az ipari centrumokat, ahonnan olyan haditechnikai eszközök kerülhettek ki, amivel az adott ország haderejét biztosították, növelték. Az említett infrastruktúra elveszítése rettenetes hiátust jelentett. Aztán ott van még a szállítás-utánpótlás kérdése, mely a haderő esetében nagyobb távolságokra gyakorlatilag kizárólag vasúton történt.

Döbbenetes változást tapasztalunk, amikor megnézzük, hogy az új országhatárok milyenné tették a magyar vasúthálózat szerkezetét, mondjuk annak 1918. január 1-jei állapotához képest. Nemcsak Európa, hanem azt mondhatom, hogy a világ egyik legsűrűbb vasúthálózata létezett a Magyar Királyság területén. Nemcsak a sűrűsége, hanem az elhelyezkedése is fontos. Sajnos, 1918 előtt is egyértelműen Budapest központú volt az ország, de utána még inkább azzá vált. Korábban épp a határoktól néhány kilométerre volt egy olyan vasúti körgyűrű, ami szinte körbe futotta Magyarországot. Ez akkor Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához került. Az országcsonkítás előtt megoldható volt a főváros érintése nélkül, Pozsonyból Kassára vagy Ungvárra katonai szállítmányokat továbbítani. Trianon után egy csapattestet, vagy ellátmányt Esztergomból Salgótarjánba tengelyen eljuttatni csak a fővároson keresztül lehetett.

Ennek ellenére Magyarország tulajdonképpen nagyrészt le tudta fedni saját hadianyagszükséglet és hadieszköz igényét a harmincas évek vége felé.

Ez az állítás csak erős megszorításokkal igaz. Az 1920-tól kimaradt közel két évtizedet nem lehetett pótolni. Valójában csak az 1938-as bledi egyezmény aláírása után lehetett kilépni a rejtésből és nyílt haderőfejlesztésbe fogni. A hiányzó 18 esztendő egészen a második világháború végéig éreztette hatását. 1938-tól 1944-ig keményen benne voltunk a háborús előkészületekben, aztán a háborúban, folyamatos és erőltetett haderőfejlesztésnek voltunk szemtanúi. Az ország elsődleges célja az volt, hogy lehetőség szerint saját maga tudja ellátni önmagát haditechnikai, hadiipari termékekkel. Erre azért is szükség volt, mert a háborús készülődés lázában égő Európában mindenki ezt tette. A hadianyaggyárak, lőszergyárak kapacitása évekkel előre le volt kötve. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a legújabb technikát és technológiát nem fogják odaadni licencben sem. Nagyon szépen látszik a magyar hadiipari beszerzések vonatkozásában, hogy mindig másodvonalbeli dolgokat kaptunk az olaszoktól és a németektől is.

1927-től egy nagyon komoly magyar-olasz együttműködés jött létre, a haditechnikai fejlesztés első ütemében az olaszoktól vásároltunk páncélosokat, repülőgépeket is. Messze nem világszínvonalúakat, de valamit mégis. A harmincas évek közepétől, második felétől német haditechnikai eszközökhöz is hozzájutottunk. A légierőnek vásárolt eszközök másodvonalbeliek voltak, de például tüzérségi vontatóban, vagy löveganyagban a világ élvonalába tartozó technikai eszközökkel bővült az arzenálunk. Gondolok például a 37 M 10,5 cm-es könnyűtarackra, vagy a féllánctalpas Hanomag-vontatókra. Ezek a második világháború végén is teljesen korszerűnek minősültek. A külföldről történő eszközbeszerzések mellett a magyar ipar valóban arra készült föl, hogy elér bennünket a második világháború. Fokozatosan átállt a hadiipari termelésre, és valóban egy olyan helyzet jött létre önellátás terén, ami ma már tulajdonképpen elképzelhetetlen. Egy érdekes adat: 1943–44-ben tizenegy ország képes harckocsik gyártására a világon és Magyarország köztük van! De hasonló a helyzet a repülőgépgyártással is.

Egy 1941-ben kötött államközi egyezmény értelmében a Német Birodalom lehetőséget biztosított arra, hogy Magyarország a legmodernebb technikát is gyárthassa. A horthyligeti Magyar Repülőgépgyárban és a győri Magyar Vagon és Gépgyárban 1944-ben már olyan DB 605-ös repülőgépmotorokat, komplett Messerschmitt 109-es vadászrepülőgépeket gyártottak, amelyek világszínvonalat képviseltek. Minden hasonlat sántít, de ez kicsit olyan, mintha most képesek lennénk önállóan F-35-ös vadászbombázók előállítására. Nagyon fontos azonban kiemelni még egyszer, hogy az elvesztegetett majd’ két évtizednyi időt nem lehetett pótolni és ennek következménye volt, hogy a legtöbb sorozatban gyártott nehéztechnika részben, vagy egészben valamilyen licencnek volt köszönhető. Nemcsak német, vagy olasz, de például svéd, vagy svájci eszközök gyártási jogait is sikerült megvásárolni.

Voltak teljesen saját fejlesztések is, mint a kiváló Botond terepjáró rajgépkocsi (nyitóképünkön), vagy bizonyos tüzérségi eszközök, de viszonylag kevés. Egy hadat viselő országnak gyakorlatilag a teljes iparát, gazdaságát át kell állítania a célnak megfelelő működésre. Többek közt ezért vezették be a harmincas évek végétől kezdve a hadiüzemek rendszerét. Rengeteg gyárat, de sok 25-30 fővel működő kisüzemet is hadiüzemmé nyilvánítottak. Ez minden olyan termelőegységre vonatkozott, ami a háborús erőfeszítések szempontjából elengedhetetlen anyagokkal foglalkozott. Ezek számot; és a polgári vezetés, illetve a tulajdonos mellé hadiüzemi parancsnokot kaptak. A honvédelmi törvény megfelelő rendelkezései alapján beemelték őket abba a nagy egészbe, ami az országvédelmet segítette.