Rejtett összefogás (1.)

A haza védelme konfliktusos, háborús helyzetekben értelemszerűen sokszor kizárólagos szerepet kap, de közvetlenül az éles helyzetek, a veszély elmúltával is még sokáig kulcsfontosságú marad. Milyen állapotban volt a magyar honvédelem közel két évvel az első világháború vége után, a trianoni béke aláírásakor?

Ahogy most is, akkor is alapvető kérdés volt a honvédelem. A magyar politikai elit számára az körvonalazódott, hogy a trianoni békeszerződés, nem tudom szebben nevezni, inkább hasonlított egy kivégzésre a mi szempontunkból, mint egy háborút lezáró korrekt, klasszikus békeszerződésre. A honvédelmet illetően is. Nem volt elég a hatalmas terület- és a népességveszteség; mellette olyan szabályzókat fogadtattak el velünk, amelyeket hogyha maradéktalanul betartottunk volna, akkor még jogos önvédelemre is végképp alkalmatlan lett volna a magyar haderő. Mindez bizonyítja, hogy milyen fontos volt az Antant számára, hogy Magyarország gúzsba legyen kötve katonai szempontból. A rendkívül részletes katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezések több mint negyven cikkelyt tettek ki a békeszerződésből. Dupla biztosítást jelentettek. Egyrészt, ott voltak az új kisantant államok, melyeknek fegyveres erői egyenként is erősebbek voltak Magyarországénál, nemhogy összefogva. Másrészt Magyarországot önmagában is egy olyan szárnyaszegett madárrá tették, amely gyakorlatilag így képtelen lett volna arra, hogy saját magát tisztességesen megvédje.

Tudjuk, hogy a békeszerződés aláírása ellenére ebbe nem is nyugodott bele az ország vezetése…

Rendkívül érdekes helyzet alakult ki. A békeszerződést 1920. június 4-én írták alá, a magyar törvényhozás viszont csak 1921-ben ratifikálta. Az azt jóváhagyó XXXIII. törvénycikk életbe lépésének pillanatában Magyarországnak immár az új határain belül jóval erősebb hadereje volt annál, mint amit a szerződés engedélyezett. 1920. június 1-én a Nemzeti Hadsereg a hadrend szerint 7280 fő hivatásos, közel 3000 tartalékos tiszttel, mintegy 6700 hivatásos altiszttel, valamint több mint 83.000 fő tisztessel és rendfokozat nélküli legénységgel rendelkezett. A békediktátum ehhez képest 35 ezer főben határozta meg a hadsereg maximális létszámát, 1750 fős tiszti állománnyal.

Elég eltérő arányok.

A tisztek jelentős részét azonnal el lehetett volna küldeni, részben akadtak is olyanok, akiket elbocsátottak. A legénységi állomány szintén sokkal nagyobb volt az engedélyezettnél. Itt kezdődnek az érdekességek. A 35 ezer fős maximum létszámból körülbelül két gyaloghadosztály, meg egy lovashadosztály állítható ki. Tartalékos tisztikara nem lehetett az országnak, a tartalékos tisztek képzését sem tette lehetővé a diktátum és további katonai szervezeteket is tiltottá nyilvánítottak Magyarország számára. A Nemzeti Hadseregnek - amelynek elnevezése 1922. január elsejével változott Magyar Királyi Honvédségre - nem lehetett vezérkara sem, pedig a vezérkar egy hadsereg irányító szerve.

Milyen szabályozás vonatkozott a haditechnikára?

Magyarország nem rendelkezhetett egy jó pár fegyvernemmel, illetve olyan műszaki, technikai, harci eszközökkel, amelyek a 20. század elején lezajlott nagy háború tapasztalatai alapján elengedhetetlennek bizonyultak. Például nem lehetett nehéztüzérségünk, 100 milliméteres űrméret fölötti lövegeket nem tarthattunk hadrendben. Tiltották a légierőt. Nem lehettek páncélos erőink: se páncélvonatjaink, se páncélautóink, se harckocsink. Papírforma szerint ehhez kellett igazodnia a legfelsőbb politikai és katonai vezetésnek.

Hogy nézett ki mindez a valóságban?

Mondjuk úgy, hogy kettős könyvelést vezettünk. Ez volt az úgynevezett rejtés időszaka.

Ha rejteni kellett, mennyire vagyunk birtokában valós adatoknak?

Azért jelentős mértékben rekonstruálható, hogy mi történt az 1921 utáni időszakban. A békediktátum határozatainak megfelelően kialakítottak egy olyan katonai struktúrát, amely szerint a Magyar Királyi Honvédség hét, úgynevezett vegyesdandárból állt. Az alakulatok folytatólagos számozással egytől hétig kapták hadrendi számokat, Budapest, Székesfehérvár, Szombathely, Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolc helyőrségekben jelölték ki központjaikat. A vegyesdandárok, hivatalosan, kifelé két gyalogezreddel, egy tüzérosztállyal és egy híradóosztállyal, később zászlóaljjal rendelkeztek. De létezett például az úgynevezett lovascsendőr alosztály, ami egy rejtett huszárszázadot jelentett valójában. Mindegyik dandárnál megjelentek a kerékpáros zászlóaljak és más kisebb, közvetlen alakulatok is, valamint három utászzászlóalj.

Ez nem hangzik túlzottan komoly erőnek.

Úgy küszöbölték ki a problémát, hogy a 35 ezer fölötti személyi állományt megpróbálták elrejteni. Nem csak haditechnikai eszközöket, hanem az embereket is rejtették. Mindenféle furmányos dolgot kitaláltak. Többek között léteztek olyan katonai alakulatok, amelyeket nyilvánosan egy másik minisztérium alárendeltségébe utaltak. A Honvédelmi Minisztérium látta el a felügyeletüket, de költségvetésileg máshova tartoztak. Ilyen volt például a folyamőrség, amely egy folyamrendészeti egységnek számított, ahol például a magyar légvédelmi tüzérség fejlesztését is elkezdték. Az első légvédelmi tüzéreink egészen a 1930-as évek végéig folyamőr egyenruhát viseltek. A Vám és Pénzügyőrség is látott el 1921-től honvédelmi feladatokat a határőrizeti, határbiztosítási és a hagyományos, klasszikus vámőrségi feladatai mellett. A vámőrséget 1932. október elsejétől szervezték át Magyar Királyi Határőrséggé. Minden vegyesdandárhoz tartozott – megegyező hadrendi számmal, nagyjából ugyanazokon a helyszíneken is – egy úgynevezett határőrkerületi parancsnokhelyettes. Ez gyakorlatilag egy gyalogezredet jelentett, amit aztán határőrezrednek is neveztek, igazából ez volt a vegyesdandárok harmadik gyalogezrede, de a „rendes” gyalogságtól csak a hajtókájuk különböztette meg őket.

Létezett „rejtett” légierő is?

Természetesen ezen a területen is ügyködtünk, próbálkoztunk. Hivatalosan meg kellett semmisíteni minden repülőgépet, ami hadicélra alkalmazható volt, illetve a repülőgépmotor-gyárakat is. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején hazánkban komoly hadirepülőgép-gyártás folyt, Aszódon, Aradon, Budapesten, ezeket az üzemeket mind le kellett szerelni. Annak idején számos felvétel készült arról, ahogy nemcsak a motorokat törik össze, de a gyártóberendezéseket, gépeket is. Egy részét azért elrejtették. Eldugott helyőrségekbe vitték ezeket a haditechnikai eszközöket az ellenőrök elől. 1924-ben létrehozták a Magyar Királyi Légügyi Hivatalt, ez volt a honvéd légierő csírája.

Az antant ellenőrei tudatában voltak a rejtésnek?

A hivatalos ellenőrzéseket végző úgynevezett Szövetségközi Ellenőrző Bizottság egy négyhatalmi formáció volt: britek, franciák, amerikaiak és olaszok alkották. Már az elejétől, 1920–21-től látni lehetett, hogy közülük leginkább az olaszok rokonszenveztek velünk. A bizottság 1927-ig működött Magyarországon és ahogy haladunk előre az időben, úgy lett egyre lazább az ellenőrzés is. Természetesen ezek az emberek nem voltak ostobák.

Egyébként elég jó kapcsolat épült ki köztük és a magyar szervek között. A magyar honvédelmi minisztérium részéről összekötő tiszt dolgozott velük és tudták azt, hogy nagyjából mi folyik nálunk. Mivel ők nem politikusok voltak, hanem katonák, megértették a rejtést. Egy brit, amerikai, olasz, de még egy francia tiszt is úgy gondolkodott, hogy „hát ezeket Párizsban megtanították a móresre, és most gyakorlatilag saját hazájuk megvédésére sem képesek.” Tulajdonképpen bizonyos szempontból együtt éreztek velünk, de azért a számos váratlan ellenőrzés okozott nehéz pillanatokat. Viszont mindig leadták a drótot, hogy éppen hova tartanak.

Mi történt az ellenőrzéskor a nem engedélyezett állománnyal, eszközökkel?

Mondok erre egy érdekes példát a Folyamőrség életéből. A folyamerőket a rejtés miatt hivatalosan rendészeti szervnek minősítettek, és formálisan a BM alárendeltségébe tartoztak, a valóságban azonban az I. világháború után hazánkban megmaradt hadihajózás katonai szervezete volt. A folyamőrség lehetséges létszáma is meg volt határozva, persze ennél jóval többen voltak. Amikor váratlanul kiszállt az antantbizottság szemlére, akkor az egyenruhások egy része gyorsan átöltözött civilbe. Elég furcsa volt, de az óbudai folyamőr laktanya udvarán ily módon egyszerre csak egy rakás civil ruhás mászkált. Az engedélyezett létszám felettieket pedig a nemkívánatos vendégek látogatásának idejére különböző raktárakban rejtegették, meg a hadikikötőben, az Óbudai- és a Hajógyári-szigetnél és ott elbújtak a part menti bokrokba.

Figyelni kellett arra, hogy az ellenőrzéskor kizárólag az előírt számú legénység és az engedélyezett eszközök legyenek jelen. A fölös létszámot gyakorlatilag kiszervezték a haderőből, és mindenféle érdekes elnevezéseket is kitaláltak. A tisztek úgynevezett „rangosztályba sorolt közigazgatási alkalmazottak” voltak: a zászlóst gyakornoknak nevezték, a hadnagyot előadóhelyettesnek, az őrnagyot altanácsnoknak, a tábornokot pedig vezértanácsnoknak. Amikor megkezdték a légierő katonáinak kiképzését az altisztet például altisztviselőnek hívták. Hasonló módon elnevezéseket kreáltak az alakulatok számára, például a „repülő időjelző alcsoport” név egy vadászrepülő századot takart.

Nem lehetett könnyű így gyakorlatozni. Gondolom, a fegyverhasználat is igen korlátozott volt.

Az antant a tűzfegyverek engedélyezett darabszámát ezer főre határozta meg: 1150 darab puskát és karabélyt, tizenöt géppuskát, két-két darab könnyű és közepes aknavetőt és három darab löveget. Ki lehet számolni, hogy a 35 ezer fő létszámra lebontva ez mennyi. Meghatározták hozzá a lőszert is: az egy fegyverre eső lőszermennyiség - értsd lövés - , puskára karabélyra ötszáz; géppuskára tízezer, könnyű aknavetőre ezer, közepes aknavetőre ötszáz, a lövegre ezer darab. Ezt is ellenőrizték.

A húszas-harmincas években, ha a katonáink kimentek lövészetre, jegyzőkönyveztek minden egyes ellőtt lőszert. Ugyanis az egyetlen állami hadianyaggyár, amelyik hivatalosan pótolhatta a lőszert, az pontosan annyi darabot gyárthatott le, amennyit elhasználtak. Természetesen az említett fegyverekből és a hozzá tartozó lőszerből is rejtettek el, illetve többet is gyártottak. A rejtés és a kettős könyvelés anyagi természetű, illetve technikai jellegű, de mind nagyon jól rámutat arra a hazafias szellemre, ami a seregen belül uralkodott.

Főleg a marxista történetírás idején számtalan vád érte a Magyar Királyi Honvédséget, miszerint nagyon sok németajkú, németszívű tisztet vett át a monarchiából. Ez részben igaz is, és az 1920-as, 30-as években tapasztalható volt egy óriási névmagyarosítási hullám, de ezeknek az embereknek helyén volt a szívük. Katonák voltak, számukra az ország védelme mindenekfelett állt. Saját testületük szellemisége maximálisan hozzásegítette őket az említett gondolkodásmódhoz, egyöntetűen összezártak a sorok. Ez a viselkedés szerintem ma is példaértékű.

(Folytatjuk!)