„A rengeteg ott hagyott ruha, baba, cipő torokszorító volt”

A Budapesten élő Nagy Károlynak érdekes hobbija van. Több olyan, elsősorban az interneten szerveződő csoportnak is tagja, amelyek rendszeresen látogatják az ország területén lévő egykori magyar és szovjet katonai objektumokat. (Néhány évvel ezelőtt a honvedelem.hu is elkísérte egy ilyen túrára, erről itt írtunk.) Szeretik bejárni az elhagyott épületeket, és nemegyszer kordokumentumnak számító „leletekkel" – az objektumokban hagyott iratokkal, fényképekkel – térnek haza.

Károly és néhány barátja már régóta tervezte, hogy meglátogatják a csernobili atomerőművet és környékét. Tudták, hogy Ukrajnában több vállalkozás is foglalkozik azzal, hogy az érdeklődőket szabályosan eljuttassa az egykori katasztrófa helyszínére. Az egykori atomerőműbe és környékére ugyanis csak komoly előzetes engedélyezési procedúrát követően lehet eljutni, aki a szükséges dokumentumok nélkül szeretné elérni a térséget, azt az atomerőmű köré vont harminc kilométeres biztonsági zónánál megállítják és visszafordítják. Egy ismerős ajánlott is nekik egy idegenvezetőt – akivel ő korábban már kétszer járt a területen –, aki vállalta, hogy őket is elviszi az atomerőműhöz.

Érdekesebb, mint Párizs vagy New York

„Mikor előálltam az ötlettel, a családom egy része őrültnek tartott. Többen fel is tették a kérdést: miért akarok kimenni? Leginkább azért, mert kíváncsi voltam a baleset helyszínére és környékére. De, nem titok, ami leginkább érdekelt, az az itt található Duga radarrendszer volt, amiről már nagyon sokat hallottam, és mindenképpen szerettem volna megnézni a maga valójában is. Vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle" – mondja Károly, aki szerint számára ez az út sokkal érdekesebb volt, mint ha Párizsba vagy New Yorkba jutott volna el.

Az utazás eseménytelenül telt, a kiérkezés után pedig alig várták, hogy elindulhassanak a zónába. Erről tudni kell – meséli Károly – hogy a már említett harminc kilométeres biztonsági zónán belül van még egy 10 kilométeres is, a harmadik lezárt övezet pedig maga Pripjaty. Mindenhol katonai őrség és sorompó. Az erre érkezőket igazoltatják és megnézik, hogy rendben vannak-e a papírjaik, engedélyeik.

„Megérkezés után az első kérdés, ami megfogalmazódik a legtöbb emberben, hogy mindez mennyire veszélyes? Vajon tényleg jól tettem-e, hogy eljöttem ide? Természetesen ezeket a kérdéseket én is feltettem magamnak. Az utazás előtt nagyon sok mendemondát hallottam, ezért elolvastam mindent, amit felleltem ezzel kapcsolatban és úgy gondoltam, hogy ha a térségben jelenleg is élnek emberek – néhányan állandó jelleggel, de a többség csak dolgozni jár ide – akkor nem lehet olyan nagyon veszélyes, hogy én azt a 3-4 napot ne bírjam ki. Emellett bíztam a vezetőnk hozzáértésében, aki az elmúlt években 2-3 hetente vezetett túrát a térségbe. Nyilván neki sem érdeke, hogy megbetegedjen, s mindent megtesz annak érdekében, hogy biztonságban legyünk" – meséli Károly, kitérve arra is, hogy természetesen ők maguk is rendszeresen mérték a sugárzást, a vezetőnél ott volt a mérőműszer. Azt látták, hogy a talajszinten – főleg ott, ahol mohás volt a terület – jelzett a berendezés, de az itteni háttérsugárzás sem haladta meg az egészségre veszélyes értéket. Fejmagasságban pedig egyáltalán nem mutatott emelkedett háttérsugárzást a Geiger-Müller számláló. A sugárzást egyébként a katonák is mérték, amikor kifelé jöttek a zónákból, minden egyes ellenőrző ponton be kellett állniuk egy gépbe, ami nemcsak az embereket, hanem az autót is ellenőrizte.

Mint egy hatalmas ruhaszárító rács

„Nagy élmény volt először belépni a lezárt területre. Az első, ami szembetűnt, hogy sehol nem voltak emberek. Benéztem az erdőbe, láttam ott néhány házat, amin látszott, hogy harminc éve senki nem járt a közelükben" – meséli Károly, majd arról beszél, hogy már itthon eltervezték, melyek azok a területek, amelyeket a helyszínen feltétlenül meg kell nézniük. Emellett a vezetőjük is javasolt még látnivalót, így igazán tartalmasan tudták eltölteni a térségben a rendelkezésükre álló négy napot. Főleg úgy, hogy a szállásuk is a zónában volt, egy olyan hotelben, amit kifejezetten az ide látogató turisták miatt üzemeltetnek.

Károlyra természetesen a legnagyobb hatással a Duga radar volt. Mint mondja, a csernobilihez hasonló távolfelderítő radarból a mai napig 3-4 működőképes darab van, közülük az egyik Moszkvánál. A katonai berendezést a ’70-es években fejlesztették ki, feladata pedig az volt, hogy az országra kilőtt (nukleáris) rakétákat már a kilövéskor lássák, és így el tudják indítani az ellencsapást.

A Csernobil közelében lévő radar – aminek óriási az energiaigénye, ezért is telepítették az atomerőmű szomszédságában – hatalmas. Akkora, hogy azt csak a tévé képernyőjén látva el sem lehet képzelni. „Két berendezést néztünk meg, mindkettő úgy néz ki, mint egy hatalmas ruhaszárító rács. Az egyik 150 méter magas és 500 méter hosszú. A másik pedig 90 méter magas, és 400 méter hosszú" – mondja Károly, akire a radar mellett kiürített terület óvodái és iskolái is nagy hatással voltak. „Látszott, hogy rohamtempóban ürítették ki az intézményeket, senki nem vihetett magával semmit. A rengeteg ott hagyott ruha, baba, cipő torokszorító volt…"

Halliszt és ketrecbe zárt nyulak

Károlyt mindezek mellett egy alig pár épületből álló épületegyüttes fogta még meg. Amikor beléptek, akkor derült ki, hogy ebben a komplexumban már a baleset után végeztek biológiai kísérleteket. Az erőmű radioaktívvá vált hűtőtavából vett vízben tenyésztett halakból hallisztet készítettek, s ezt etették fel az épületben ketrecekbe zárt nyulakkal. Azt vizsgálták, hogy milyen születési és fejlődési rendellenességet okoz a szennyezett táplálék. Természetesen ma már nem folynak ezek a kísérletek, viszont az épületben még mindig ezerszám láthatóak a nyúlketrecek, valamint az üvegedényekben tárolt és kipreparált nyulak, halak. „Igazán hátborzongató volt a látvány. De egyben különös is, mert nem valami speciális tárolókat töltöttek fel formaldehiddel, hanem egyszerű befőttesüvegeket" – meséli.

A roncstemető azonban csalódás volt Károlyék számára. Ha valaki a csernobili katasztrófáról szóló filmet néz, akkor biztos, hogy lát benne néhány képkockát a vidámparkról, a Pripjaty városnévtábláról – ami leginkább egy betonszobor – és a roncstemetőről. Ide hordták azokat a katonai eszközöket – helikoptereket, lánctalpasokat, műszaki gépeket – amelyekkel a katasztrófa utáni napokban végezték az elhárítási munkákat. Valamennyi erősen szennyeződött, éppen ezért a zóna külső határán, egy külön körbekerített területen helyezték el az eszközöket. Ma már azonban szinte egy sem látható belőlük, mert az elmúlt években szétbontották őket. Az egykori helikopterekre például ma már csak a hajtóműveik emlékeztetnek.

„A vidámpark, a dodzsem és az óriáskerék is szerepel majdnem minden képösszeállításban, azt hinné az ember, hogy ez egy hatalmas terület, pedig valójában pár játékról van szó" – teszi hozzá Károly.

Természetesen arra is volt lehetőségük, hogy megtekintsék az erőművet. Igaz, a hatalmas betonszarkofágon kívül nem nagyon láttak mást belőle, sőt – ellentétben a zóna más területeivel – itt még fotózni sem lehetett. „Kevesen tudják, hogy az erőműben, a robbanás idején éppen két új blokkot építettek. Ezeket soha nem fejezték be, így az elhagyott építési területet lehet megnézni. Döbbenetes látvány: hatalmas daruk, amelyek messziről úgy tűnnek, mint egy óriási építkezés. Aztán ahogy közelebb megy a látogató, felfedezi, hogy ezen a területen sem dolgozott munkás immár harminc éve. Igazából itt érzi az ember, hogy milyen anyagi pusztulás is történt 1986. április 26-án" – mondja Károly, aki élete nagy utazásának tartja a csernobili túrát. Mint mondja: amint lehetősége lesz rá, visszamegy még legalább egyszer a térségbe, hiszen számtalan olyan terület van még a zónán belül, ahova most nem volt lehetősége eljutni, ám mindenképpen szeretné megnézni.

Fotó: Nagy Károly magánarchívuma