Három a magyar igazság

A közel ötven fő részvételével zajló versengésen az alakulat törzse és összes alegysége képviseltette magát egy-egy háromtagú férfi, illetve női csapattal, de jó páran akadtak olyanokis  a skarlátpiros barettsapkások között, akik egyénileg tették próbára rátermettségüket.

Augusztus 28-án reggel a bajnokság mezőnye a lőtéren sorakozva várta Könczöl Ferenc alezredest, aki eredményes szereplést kívánt minden nevezőnek.

A csapatok regisztrálása, a rajtszámok kiosztása, valamint a tárazás után elsőként a lövészet várt a harcos kedvű állományra. A kétszáz méteres távolságban elhelyezett céltáblákat fekvő, térdelő, valamint álló testhelyzetből is meg kellett semmisíteni, a lehető legmagasabb találati számot elérve.

A feladat végrehajtására testhelyzetenként tíz lőszert biztosítottak a szervezők, akiknek nemcsak a távoli lőalakokra kellett koncentrálniuk, hanem a stopper mutatójára is, hiszen a rendelkezésre álló másodpercek kíméletlenül peregtek.

A tár kiürítése után a nevezők azonnal egy újabb versenyszámban, a kézigránátdobásban mérték össze tudásukat. Először a nőknek kellett egy két, illetve négy méter sugarú körbe tizenöt, húsz, huszonöt, míg a férfiaknak huszonöt, harminc, harmincöt méterről betalálni  − távolságonként öt gyakorlógránáttal −, majd három kísérletből a lehető legmesszebb repíteni az imitált robbanóanyaggal töltött harceszközt.

Aki dobott már valaha kézigránátot, az el tudja képzelni, mennyire fárasztó lehetett a folyamatos erőkifejtés…

A bajnokság záró felvonásaként a mezőnynek három kilométert kellett futva teljesítenie bakancsban, hadi gyakorlóöltözetben.

A futást pedig nemcsak a vállra vett gépkarabély, a süppedő homokú talaj, hanem a perzselő déli napsütés is jelentősen megnehezítette.