Szent Borbála: előkelő pogány hölgyből sokak védőszentje

A legismertebb szent

Szent Borbála, a magyar középkor egyik legismertebb szentje és vértanúja. A történelemtudósok szerint az időszámításunk szerinti 4. században, Nikodémiában élt. Egy előkelő pogány úr, Dioscuros lánya volt. A legenda szerint Dioscuros nagyon féltette szép és okos leányát a keresztény vallástól, ezért egy félreeső, magányos toronyba záratta. Borbála azonban fogságában hírt kapott Origenes alexandriai bölcsről, és írt neki, kérve, hogy ismertesse meg Krisztus tanításával. Origenes elküldte hozzá Bálint nevű papját, aki titokban megkeresztelte. Apja, hogy kedvébe járjon leányának, fürdőházat építtetett neki. Borbála azonban az ott álló bálvány szobrát összetörte, és a falba még egy harmadik ablakot is vágott, hogy az a Szentháromságra emlékeztesse. Dioscuros erre féktelen haragra gerjedt, és meg akarta ölni a lányát, aki a pusztába menekült előle, de két pásztor visszahurcolta. Erre a pogány férfi apához méltatlan kegyetlenséggel megkínoztatta Borbálát, majd elküldte a császárhoz, hogy ítélje halálra.

Maximianus felszólította a szüzet, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek, s mikor azt megtagadta, újra megkínoztatta, majd börtönbe vettette. A fogságban Jézus megjelent a szenvedőnek mennyei vőlegényként, vigasztalta, erősítette. Erre a lány testéről eltűntek a kínzások nyomai. Másnap a császár ezt a pogány istenek segítségének tulajdonította, s amikor feltevése ellen Borbála tiltakozott, égő fáklyát dobott az arcába, majd meztelenül kergette végig a város utcáin. Imádságára Isten angyala ruhával borította be az ártatlan szűz testét. Maximianus dühe emiatt csak fokozódott, halálra ítélte, és a kivégzést a lány apjára bízta, aki lefejezte. A vértanúságot vállalt Borbála a jó halál, a bányászok, a tüzérség, a várak, az erődök védőszentje, akit pálmaággal, toronnyal, kehellyel, könyvvel szoktak megörökíteni.

A fegyvernem története

Egyes értelmezések szerint a tüzérség hagyományosan olyan katonai egység, mely egy háború során nagyobb lövedékek – valamilyen eszközből történő kilövés útján – célba juttatására alkalmas. A hadtörténészek némelyike az ókorban használt úgynevezett hideglőfegyvereket is tüzérségnek tekinti. A többség azonban úgy gondolja, hogy a tüzérség története a fekete lőpor feltalálásával, vagyis az időszámításunk szerinti tizedik század elején-közepén vette kezdetét.

Az első tűzfegyvereket még nagyon nehézkesen lehetett kezelni, tűzgyorsaságuk elégtelensége miatt – lévén egylövetű fegyverek voltak – inkább fix helyre telepítették, s így alkalmazták őket, mind támadó, mind védekező harcokban. A korai időkben a fegyverek töltések még elölről, a csőtorkolat felől történt, míg végül a kohászat és az anyagmegmunkálás 19. században bekövetkezett nagyarányú fejlődése lehetővé tette a hátsó, csőfar felőli töltésű lövegek megépítését. A tüzérségi eszközöket a középkorban főleg a várostromok idején használták, hiszen a harcoló seregek a nagy tömeg és a nehézkes mozgathatóság miatt eleinte idegenkedtek attól, hogy nyílt csatákban vessék be őket. A technika folyamatos fejlődése azonban idővel a kisebb tömegű, és a nagyobb tűzgyorsaságú ágyúk megépítését eredményezte. Ebben az időben alakult ki a három alaplövegtípus: az ágyú, a mozsár és a tarack, melyeket az űrméretek egységesítésével együtt I. Miksa német-római császár fektetett le írásban.

A tüzérség fejlődésére a továbbiakban három tényező gyakorolt nagy hatást. Az egyik a szabványosítás – amely leegyszerűsítette és felgyorsította a gyártást, az üzemeltetést és a karbantartást –, a másik az acél bevezetése, valamint a közvetett irányzás koncepciója. A közvetett irányzást először az első világháborúban alkalmazták széleskörűen és sikeresen.

A csöves tüzérség az alkalmazásának csúcspontját a második világháborúban érte el, a fegyvernemet a harcok befejezését követően a rakétatüzérség szorított háttérbe, hiszen a rakéták nagyobb hatótávolságra és nagyobb tömegű harci részek célba juttatására voltak képesek, mint a csöves tüzérség tűzfegyverei. Azonban a rakéták alkalmazásának is voltak hátrányai – például a nagy költség, az alacsony tűzsűrűség –, ezért a csöves tűzfegyverek alkalmazása továbbra is a háborúk egyik legfontosabb eszköze maradt. A 20. század második felétől napjainkig a tüzérség összetett fegyverrendszerré vált, mely nélkül a csataterek elképzelhetetlenek. Alkalmaznak benne kombináltan csöves és rakétatüzérséget egymás hátrányainak kiküszöbölésére. Az idők során önálló fegyvernemmé vált tüzérség eszközeit két nagy csoportra lehet osztani. Ezek pedig a vontatott és az önjáró eszközök.

A tüzérség Magyarországon

A magyar tüzérség története a 14. századig vezethető vissza. Ekkor jelentek meg az első lövegek a gazdag városokban jelentek meg, s az ott lakók ezeket saját védelmükre használták. A hadseregben Zsigmond király korában, vagyis a 15. század első felében használták először a tüzérségi eszközöket, Mátyás király fekete seregében pedig már szép számmal megtalálhatók voltak a pattantyúsok. 1526-ban, a Mohácsi csatában elpusztult szinte a teljes magyar tüzérség, s ezt követően a magyar tüzér kultúra Erdélybe került.

A török kiűzése után Magyarország betagozódott a Habsburg birodalomba, ám a hadsereg tüzérségében nem szívesen alkalmazták a magyarokat, ezt a feladatot leginkább a csehekre, a morvákra és az osztrákokra bízták. Aztán a Rákóczi szabadságharc magyar hadseregében újra megjelent a tüzérség – amely eddigre már önálló fegyvernemnek számított –, a katonákat franciák képezték ki, ám a harcokban nem értek el nagy sikereket.

1848-ban, a magyar hadseregnek természetesen volt tüzérsége is, ám a fegyvernemet az alapoktól kellett újra teremteni. Ennek ellenére a szabadságharc csatáiban a magyar tüzérség szép sikereket ért el. A kiegyezést követően, a Magyar Királyi Honvédségben, 1912-ben állt fel újra a tábori tüzérség – addig csak gyalogság és lovasság alkotta a honvédséget –, s a fegyvernem katonái végig harcolták az első világháborút.

A trianoni tiltások miatt későn kezdődött meg a fegyvernem fejlesztése, így a II. Világháborúba elavult tüzérséggel lépett be Magyarország. A páncéltörő tüzérség – amely a második világháborúban, az aknavetőkkel együtt még gyalogos fegyvernemnek számított – a Magyar Néphadsereg korában vált el a tábori tüzérségtől. És a két új fegyvernem fegyverzetét szovjet mintára kezdték el fejleszteni.

A tüzér fegyvernem hagyományait jelenleg az tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár őrzi, kötelékébe tartozik a 101. Tüzérosztály, illetve a 36. Páncéltörő Tüzérosztály.

A magyar légvédelmi tüzérségről – dióhéjban

A légvédelmi tüzérség kialakulásáról természetesen csak a légi harceszközök megjelenése után lehet beszélni. Az első, valóban légvédelmi feladatokra kialakított tüzér üteget az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében hozták létre, 1915–1916 fordulóján. A világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében a Magyar Királyi Honvédségnek még légvédelmi tüzérsége sem lehetett, éppen ezért a fegyvernem fejlődése csak 1938 után gyorsulhatott fel.

A második világháború időszakában a légvédelmi tüzérséget egyaránt alkalmazták az ország, illetve a hadműveleti területre elvonult csapatok oltalmazására. A háború után természetesen az új légvédelmi tüzérség megalakítása is a demokratikus hadsereg szervezéséhez kapcsolódott. Az 1948-1958 közötti időszakot a légvédelmi rakétacsapatok újbóli létrehozása és fejlesztése jellemezte. Ezt követően, 1962 és 1975 között a stabilizálás és a korszerűsítés időszakát élte meg a magyar légvédelem, melyet 1988-ig az úgynevezett minőségi fejlesztés követett. A fegyvernem alakulatait ekkor fegyverezték át az új típusú légvédelmi rakéta-komplexumokkal.

Aztán 1989-ben megkezdődött – a haderő átalakításának részeként – a légvédelmi rakéta alakulatok átalakítása is. Több katonai szervezetet megszüntettek, illetve összevontak. A mai Magyar Honvédségben a győri MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakéta Ezred őrzi a fegyvernem hagyományait.