Színes drótok és adrenalin: a háború drog

Közép-európai idő szerint hétfőn hajnalban – mint minden esztendőben február végén, március elején – Amerikára figyel a világ, ahol kiderül az igazság, vagyis az, hogy ki nyeri az aranyszobrocskákat. A tavalyi év egyik sikerfilmje, A bombák földjén kilenc kategóriában esélyes, és ha e sorok íróján múlna a döntés, akkor háromban biztos befutó lenne. Mindenképpen vinné a legjobb filmért, a legjobb rendezésért és a legjobb férfi főszereplőért járó díjat. Úgy vélem ugyanis, hogy A bombák földjén az utóbbi évek legjobb háborús eposza, mely bátran versenyre kelhet az 1987-ben három Golden Globe-ot és négy Oscar bezsebelő, Oliver Stone nevével fémjelzett Szakasszal, az igazi hollywoodi nagyágyúkat felvonultató, ám aranyszobrocskát nem nyerő, Az őrület határán című alkotással, és az ugyancsak két aranyszoborral jutalmazott, A sólyom végveszélyben címet viselő háborús filmdrámával.

Szerencsére azonban nem rajtam múlik a döntés, így a tét is mindössze annyi, hogy szerzek-e még néhány kósza nézőt a 2003-ben kezdődött iraki háború – ahogy néhányan mondják a második öbölháború – értelmetlenségét bemutató sokadik filmek. Amikor ugyanis én váltottam jegyet a százharminc perces mozira, mindössze tucatnyian lézengtünk a nézőtéren. Persze az „üres nézőtér effektus" nem csak idehaza jellemző Kathryn Bigelow rendezte alkotásra, a külföldi kritikusok szerint pontosan ezért kerülhet hátrányba a hétfő hajnali Los Angeles-i gálán a másik nagy esélyesnek kikiáltott, az egykori férj, James Cameron rendezte Avatarral szemben, mert nagyon kevesen látták.

A film alaptörténete egyébként rémesen egyszerű, mondhatni sablonszerűen tipikus amerikai háborús sztori. Bagdad belvárosában, bevetés közben meghal egy katona (történetesen egy tűzszerész), s a helyére érkező William James őrmester már az első akció során bebizonyítja, hogy ő a „legkeményebb legény a gáton", játszi könnyedséggel old meg egy olyan feladatot, amelybe a csapat másik kettő – a váltásig még hátralevő napokat bőszen számláló – tagja már az első másodpercben belesápad.

No, de ne szaladjunk előre, nézzük szépen sorban a karaktereket. James őrmestert látva egy praktizáló pszichológus gondolkodás nélkül azt mondaná, hogy a bombaszakértő egy adrenalinfüggő őrült, aki saját és társai biztonságát maximálisan háttérbe szorítva, már-már egyszemélyes háborút folytat az iraki főváros különböző helyein improvizált robbanószerkezeteket elhelyező, láthatatlan ellenség ellen. Õ a XXI. századi Rambo, akinek nincsenek érzelmei, nem ismer lehetetlent és ráadásul sebezhetetlen is. Tetteit látva ugyanaz jut eszembe, mint másfél-két évtizeddel ezelőtt, amikor a Sylvester Stallone alakította zöldsapkás, videolejátszóról megelevenedő hangalámondásos küzdelmeit bámultam nyálcsorgatva: ha három-négy ilyen valóságos katonája lenne az amerikai hadseregnek, akkor két hét alatt győzni tudtak volna Vietnamban. És természetesen Irakban is.

Szóval Will speciális fogójával rettenthetetlenül vagdossa a bombák gyújtószerkezeteibe vezető színes drótokat (szerencsére ebben a filmben nem jön elő a harmadosztályú amerikai ponyvák kedvenc kérdése, nevezetesen „a kéket vagy a pirosat vágjam el?"), a sikeres akciók után egymás után szívja a cigarettákat, s bizony nem veti meg a jófajta viszkit sem. Azt is megtudjuk tőle, hogy eddig 873 sikeres hatástalanításon van túl, amelyek során csak egy dologra figyelt oda, hogy ne haljon meg.

Társa, a mindig megfontolt és végig felelősségteljes Sanborn mindössze egyszer inog meg: amikor néhány másodpercig komolyan fontolgatja, hogy „főnökére" robbantja a megsemmisítésre előkészített bombákat. Mondván, a gyutacs is lehet selejtes, senki nem tudná meg… Aztán e kőkemény katonáról a film végére kiderül, hogy ő is emberből van, érez, az összeroppanás határán áll és minden vágya az, hogy kisfia szülessen.

A csapat harmadik tagja, a fiatal Owen Eldridge tizedes lenne leginkább alkalmas egy pszichológiai esettanulmány felállítására. Hol a mélyponton van (amikor egy számítógépes játékban gyilkolja halomra az ellenséget), hol pedig kilábal a gödörből (amikor saját maga és társai életét megmentve lelövi a lesből rájuk támadó orvlövészt). Nem véletlen, hogy szüksége is van egy szakképzett lélekgyógyász segítségére. Az „agyturkász" Cambridge ezredes pedig annyira szeretne megfelelni „betege" elvárásainak, hogy bevállal egy éles küldetést is a tűzszerészekkel. Talán mondani sem kell, hogy könnyen kitalálható az amerikai háborús filmekben már bevált koreográfia: egy bomba robban a katonai bázis zárt világán kívül kissé idegenül és talán esetlenül is mozgó dilidoki mellett, aki egész egyszerűen szublimál…

A tökéletesen megformált karakterek miatt már eleve jó a film. Bár az sajnos az nem derül ki, hogy a történet mely szereplői valósak, akikkel a forgatókönyvíró, Mark Boal akkor találkozhatott, amikor egy valódi katonai bombakereső csapattal töltött el néhány napot a sivatagi országban. Mindehhez jönnek még hozzá az apró snittek (az utcán átkelő sánta a macska, a gazdátlan cipő, a tartálykocsi robbanásban fél lábát elveszítő arab, a rohanás az éjszakai Bagdad utcáin, a páncélozott Humvee-t dobáló iraki gyerekek), az egyedi operatőri megoldások (a végletekig lelassított felvételek, a kézi kamera gyakori használata, amely azt az érzetet kelti a nézőben, mintha ő maga is a helyszínen lenne, s együtt kapkodná a levegőt a védőruhába öltözött főhőssel), és a bevetések alatti hátborzongatóan idegtépő csend, amelyet csak néha szakít meg egy-egy apró nesz. Mindezek a végletekig fokozzák a feszültséget, ezzel téve igazán lebilincselővé és izgalmassá a filmet.

„A háború drog" – olvasható az első képkockákon a film mottója, s a vége feliratot látva az ember rájön, hogy mindez mennyire igaz. Mert James túléli Irakot, sebesülés nélkül hazatér, ám otthon nem tud mit kezdeni magával, pedig barátnője és kisfia várja. Egy hatalmas szupermarketben, a faltól-falig polc zabpehely előtt állva legyőzik az „elvonási tünetek", s a következő snitten már ismét a sivatagi országban növeli adrenalinszintjét és hatástalanítja a bombákat.

Aki nagyon figyel, az természetesen A bombák földjénben is fedezhet fel hibákat. Az amerikai Iraki és Afganisztáni Veteránok nevű szervezet tagjai például azt kifogásolják, hogy a film inkább a fantázia szüleménye, semmint a valóságot bemutató dráma. Emellett pedig a katonák által viselt egyenruhák sem voltak még rendszeresítve akkor Irakban, amikor a történet játszódik. Arról már nem is beszélve, hogy minden katonai tűzszerész hangosan hördülne fel, ha látná, hogy milyen szakmai hiányosságokat és szabálytalanságokat követnek el filmbeli kollégái a vásznon.

De felejtsük el ezeket a fogyatékosságokat, hiszen A bombák földjén nem dokumentumfilm, hanem egy igazi, kőkemény, bombasztikus háborús mozi. Tehát helyezkedjünk el kényelmesen a székekben, tömjünk egy maréknyi pattogatott kukoricát a szánkba, készítsünk be magunk mellé egy üveg sört és adjuk át magunkat a vásznon megelevenedő brutális, XXI. századi világnak.