Szívderítő és bizarr anekdotáknak egyaránt forrása volt az első világháború

A katonák csak a szokatlan, a mindennapi kegyetlen rutinon és értelmetlen öldöklésen túlmutató történések segítségével szabadulhattak ki ideig-óráig a borzalmak világából. A legszebb pillanatok azok voltak, amikor a harcoló felek nacionalista érzelmeiket félretéve és feletteseik parancsát figyelmen kívül hagyva barátkozni kezdtek egymással, rádöbbenve, hogy az ellenséges vonalak mögött küzdő katonák ugyanolyan emberek, mint ők maguk.

Idilli pillanat az öldöklés közepette: német katonák a franciaországi Lens városában az első világháborúban

Életmentő Bibliák

Bár a köztudatban sokáig úgy élt, hogy az első brit katona, John Parr 1914. augusztus 21-én kapott halálos találatot, az újabb kutatások során azonban kiderült, Parr-ral valószínűleg nem ellenséges tűz végzett, mivel a legközelebbi német vagy osztrák csapatok a kérdéses napon mintegy 10–15 km-re tartózkodtak.

Bár szinte biztos, hogy a katona baráti tűz miatt veszítette életét, ennek ellenére érdekes egybeesés, hogy ugyanott, a Saint-Symphorien katonai temetőben nyugszik, mint a háború utolsó brit halottja, valamint a konfliktus – minden hadviselő felet figyelembe véve – utolsó áldozata. Előbbi, George Edwin Ellison másfél órával a tűzszünet 1918. november 11-én 11 órakor történő kihirdetése előtt halt meg, utóbbinak, George Lawrence Price-nak viszont már csak két percet kellett volna kibírni.

Brit katonák Biblia-tanórája az észak-angliai Catterick Campben, 1916.

Parrnak és Ellisonnak úgy tűnik, nem volt a keze ügyében Biblia, pedig elképzelhető, hogy megmentette volna az életüket. A zsebben hordható Bibliák – amelyet az esetek többségében az otthon maradó édesanyák küldtek a frontra – a brit katonák felszerelésének gyakori kellékei voltak. A szülők nyilvánvalóan elsősorban vallási célból ajándékozták meg fiaikat a szent könyvvel, ám a források szerint két esetben is Biblia mentette meg tulajdonosát attól, hogy az ellenség golyója kioltsa az életét.

Bár az első világháborúról a legtöbb embernek valószínűleg az öldöklés jut először eszébe, a konfliktus paradox módon sokakat a civilizáció számukra eddig rejtve maradt vívmányaival ismertetett meg. Ennek azonban olykor ára volt. A vidékről érkező, udvari WC-hez szokott brit fiatalok közül sokan a laktanyában láttak először angol WC-t.

Az egyik katona az anekdota szerint a zokniját a WC-ben kezdte el mosni, majd a nevetését alig visszafojtani tudó társai hívták fel rá a figyelmét, hogy amennyiben a tartály felett lévő fogantyút meghúzza, további vizet nyerhet a tisztításhoz. A brit fiatal megköszönte a jó tanácsot, majd lehúzta a zokniját a WC-n. A bajtársak persze hangosan hahotázva vették tudomásul az újonc tapasztalatlanságát.

Amikor a taxi is katonákat szállított

Manapság már furcsának hathat, hogy a háború első hónapjaiban a katonák többsége élvezettel vetette bele magát a harcokba. A háborús pszichózis hatásait csak kevesen tudták elkerülni. A katonák azonban nem mindig jutottak el egykönnyen a harctérre. A konfliktus egyik legszokatlanabb eseménye a háború első hónapjaihoz köthető. A német császári hadsereg a Schlieffen-tervnek megfelelően betört Belgiumba, és onnan támadva bekerítő hadműveletbe kezdett a franciák ellen, akik kétségbeesetten vonultak vissza Párizs felé.

Párizsi taxik szállítják a francia katonákat a Marne-hoz 1914 kora őszén

A franciák a Marne folyó déli partján megálltak, és védelmi állások építésébe kezdtek. A németek olyan közel kerültek Párizshoz, hogy a távolból a 20 kilométerre fekvő Eiffel-torony tetejét is megpillanthatták. Nem számoltak azonban az Elzász felől érkező francia hadtestekkel, és szeptember 5-re, a fordulat napjaként emlegetett időpontra már őket fenyegette a bekerítés veszélye. Egy nappal később, 1914. szeptember 6-án a 7. francia gyaloghadosztály katonáit 600 párizsi taxival szállították a marne-i hadszíntérre, amelyeket Gallieni tábornok, Párizs katonai kormányzója rekviráltatott a hadsereg számára.

Bár a francia háborús legendáriumban a marne-i taxik története kiemelt helyet foglal el, a taxisok által a frontra fuvarozott mintegy 6 ezer katona valójában csupán a hátvédet erősítette meg, s csak töredékük avatkozott a harcokba. A mindössze öt napig tartó marne-i ütközetben több mint kétmillió német és francia katona, s közel 70 ezer brit harcolt, így a hatezer főt akár elhanyagolható számnak tekinthetjük. A szárnyra kelt anekdotát maga a francia kormány erősítette, amelynek az volt a célja, hogy a katonák és a civilek között egyfajta erős kapocs – ahogyan fogalmaztak: „szent unió” – jöjjön létre a háborúban.

Összevizelt csizmák és bombázó Zeppelinek

Ha a katonák el is jutottak a frontvonalba, gyakran akkor sem volt könnyű feladat számukra a menetelés. Csizmáiknál kényelmetlenebb viseletet ugyanis aligha lehetett elképzelni. A lábakon keletkező vízhólyagok és a horzsolások a katonák mindennapjainak részévé váltak. A britek meglehetősen bizarr módszert találtak arra, hogy elviselhetővé tegyék a kemény lábbeli viselését: belevizeltek csizmájukba, és éjszakára úgy hagyták őket.

Ez persze nem minden esetben bizonyult hasznosnak. Egy brit gyalogos katonának például a legenda szerint akkora lába volt, hogy nem találtak neki megfelelő méretű csizmát. A kisebb lábbelik persze rendre felsértették a lábát, ám a problémát végül megoldották: áthelyezték egy tüzérségi alakulathoz.

A katonák dolgát a korábban már említett taxikon kívül más gépek is segítették. Tankokat elsőként 1916 szeptemberében, a Somme-nál vetették be. A britek által vizes tartálynak (water tank) álcázva a frontra küldött harckocsik végsebessége ekkor még nem érte el az 5 kilométer/órát.

Különös jelenségnek számított a Zeppelin léghajó harcokban való bevetése is. A németek 1915 januárjától bombázták a repülő szerkezet segítségével a brit városokat. Ez volt a történelem első olyan offenzívája, amelynek során a polgári lakosságot a levegőből támadták meg. A légitámadásokban mintegy 1400 brit civil halt meg. A legenda szerint 1915 szeptemberében azonban az egyik ilyen Zeppelin-támadás során a németek a bombák mellett egy sonkát is ledobtak Londonra. A csomagon mindössze ennyi állt: „Ajándék a jól táplált német néptől.” A támadóknak az akcióval mindössze annyi volt a céljuk, hogy megmutassák a briteknek, hogy a tengeri blokád ellenére Németország nem éhezik.

A barbár németek legendája

A propagandafogások egyik legszélsőségesebb példáját az antant szolgáltatta. A brit lapokban 1917 áprilisában jelent meg a rémhír, miszerint a német katonák a harctéren elesett társaik zsírját kenőanyag készítésére használják fel, leőrölt csontjaikból pedig moslékot gyártanak a disznóknak.

Hiába hüledeztek azonban a britek a német katonáknak a szövetségesek oldalán már addig is sokat hangoztatott barbarizmusán, kiderült, hogy a hírből valójában semmi sem igaz. Az újságírók ugyanis az állati tetemet jelentő német „kadaver” szót emberi holttest (angolul „cadaver”) értelemben fordították le, vagyis a fronton elhullott állatok maradványainak újrahasznosításáról volt szó, amiből az antant országai is kivették a részüket.

A propagandisták persze ritkán mentek ennyire messzire, mivel általában finomabb módszerekkel is hatni tudtak honfitársaik pszichéjére. Németországban például minden olyan szállodának, amelynek angol vagy francia neve volt, elrendelték, hogy cserélje le egy németesebb csengésűre. Megpróbálkoztak a bonbon szó németesítésével is, ez azonban nem járt sikerrel, csakúgy, mint a francia vezetés hasonló törekvése a kölni provence-i vízre történő átnevezésére, a lakosság ugyanis ellenállt a kísérleteknek.

Karácsony a fronton

Bár a katonák az ellenség heccelésében általában örömüket lelték, és ezért gyakran folyamodtak ehhez az eszközhöz, előfordult, hogy a lövészárkokon átívelő bajtársiasság a nacionalista indulatok fölé kerekedett. A háború egyik legismertebb anekdotája az 1914-es karácsonyhoz köthető, amikor a nyugati front katonái néhány órára beszüntették az ellenségeskedést, és a lövészárkok közötti senki földjén barátkozni kezdtek egymással.

Német katonák ünneplik a karácsonyt a lövészárokban, 1915.

Fotókat mutogattak egymásnak, csokoládéval és dohánnyal kínálták meg ellenségüket. A különös tűzszünetnek az illetékes parancsnokságok zúgó szirénái vetettek véget, és minden elkövettek azért, hogy ilyen kisiklás még egyszer ne fordulhasson elő.

Talán még ennél is különösebb volt az az eset, amikor egy francia katona átkiabált a lövészárokban éppen ebédjüket fogyasztó németeknek, afelől érdeklődve, hogy csatlakozhatna-e hozzájuk. A német katonák persze értették a viccet, és körükbe invitálták a franciát, aki azonban komolyan vette a meghívást. Innentől kezdve az antantkatona néhány napon keresztül ellenségeihez járt át ebédelni, míg végül egy német tiszt meg nem elégelte a bajtársiasságnak ezt az elfogadhatatlan, felforgató megnyilvánulását. Innentől kezdve meg sem közelíthette a német lövészárkokat.

A Kuropatkin tábornok alá beosztott orosz katonák is jobban jártak voltan, ha valaki megtiltja nekik, hogy elhagyják a lövészárkokat. A tiszt ugyanis egy, az orosz–japán háborúban már bevált módszer segítségével igyekezett legyőzni a németeket. Terve ezúttal katasztrofális következményekkel járt katonáira nézve. A tábornok utasítására több száz erős fényszórót irányítottak az ellenséges vonalak felé, hogy a németeket megvakítva nyerjék meg a csatát. A német katonáknak azonban kisebb nehézséget okozott lepuffantani az oroszokat, mint máskor, mivel a fény ahelyett, hogy elvakította volna őket, kirajzolta az ellenség katonáinak körvonalait. Kuropatkin átgondolatlan tervének köszönhetően egyetlen éjszaka alatt mintegy 8000 orosz katona halt meg.