Tíz gyanúsan hasonló harceszköz a hidegháborúban

Forgószárnyas verseny

A Sikorsky H−19 Chickasaw-t az Egyesült Államokban fejlesztették ki a második világháborút követő években. Többcélú helikopternek készült, használhatósága pedig hamar bebizonyosodott. A légierő mellett a tengerészgyalogság, a parti őrség és a hadsereg is rendszerbe állította. Egy ilyen, kiválóan hadra fogható „igáslóra" a keleti blokkban is szükség volt, így született meg a Mil cég tervezőasztalán a Mi−4 es, mely külsőre ugyancsak hasonlít amerikai mintájához, megfejelve a szovjetek méretes konstrukciók iránti rajongásával, így a hasonmás nagyobb és némileg erősebb lett. A mérnököknek természetesen sokat segített a H−19 azon példánya, amely a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) hajtott végre kényszerleszállást, és egyben ez volt az első, szovjet kézbe került amerikai helikopter is.

Gyanús hasonlóság − szuperszonikus nehézbombázók

A B−1 szuperszonikus bombázógépet az USA állította hadrendbe. A stratégiai nehézbombázók kora ekkoriban már leáldozóban volt, köszönhetően az egyre hatékonyabb, fejlettebb és olcsóbb ballisztikus rakétáknak. Bár nem tett szert komolyabb jelentőségre, az új géptípus mégis megmozgatta a szovjet vezetők fantáziáját, ki is adták az utasítást egy hasonló gép rendszerbe állítására. A hatvanas években a csupán hangsebesség alatti bombázókkal felszerelt szovjet stratégiai légierő alulmaradt a NATO-országokéival szemben. A Szovjetunió minisztertanácsa 1967-ben rendelte el egy stratégiai bombázó kifejlesztését, amely a hangsebesség többszörösére gyorsulva, nagy magasságban képes közel húszezer kilométeres hatótávolságot is elérni. Ezt szem előtt tartva hozták létre a Tu−160-t, mely sokadik ránézésre is igencsak hasonlít amerikai ikertestvérére.

A Herculest is lemásolták volna

Az ötvenes években kifejlesztett Lockheed C−130 Hercules a vasfüggöny túloldalán is nagy érdeklődést keltett, nem utolsósorban hermetizált utastere miatt. Ez az újítás tette ugyanis képessé arra, hogy gazdaságos utazómagasságban is szállíthasson katonákat. A típus szovjet megfelelőjénél, az An−12-esnél ezt nem sikerült biztosítani még a későbbiekben sem, csak a pilótafülkét hermetizálták, így megszületett a döntés − szert kell tenni egy Herculesre. Máig nem derült ki, hogy ezt pontosan miként tervezték, az viszont tény, hogy 1958. szeptember 2-án a mai Örményország felett, Leninakan közelében a szovjet légierő MiG−17-esei lelőtték a USAF egyik C−130-asát. Az amerikai gép eredetileg török légtérben hajtotta végre feladatát, és nem tisztázott okból tévedt a Szovjetunió fölé. Bár így a gép jórészt megsemmisült, a hajtóművek műszaki megoldásai közül többet sikerült átvenni. Ugyancsak felhasználták azt a segédgázturbinát használó berendezést, melyet a Herculesen alkalmaztak az elsők között.

Tengeralattjáróval a világ körül

Míg az atomreaktor repülőgépbe invesztálásával mindkét szuperhatalom kudarcot vallott, a tengeralattjárók esetében már egész más volt a helyzet. Itt megvolt a lehetőség a megfelelő vastagságú reaktorköpeny alkalmazására, hiszen a víz alatti jármű mérete és teherbíró képessége ezt lehetővé tette. Ebben a témában az amerikaiak jártak az élen, az első atommeghajtású tengeralattjárót, a USS Nautilust nekik sikerült vízre bocsájtani 1954-ben. A Nautilus már első útja során számos rekordot döntött meg, érthető tehát, hogy a Szovjetunió sem akart lemaradni, így 1958-ban itt is szolgálatba állt egy atom-tengeralattjáró.

Bizonyított kémkedés – az ellopott atombomba

A második világháború után az Egyesült Államok abban a tudatban folytatta atomfegyverkezési programját, hogy a nukleáris fegyverek terén monopóliummal rendelkezik. Az előrejelzések azt jósolták, a Szovjetunió csak az ötvenes évek végére fejleszti ki a saját atombombáját, ezért a nyugati világot sokkolta az 1949. augusztus 29-én elvégzett első sikeres szovjet atomkísérlet. Kiderült azonban, hogy ez nem a szovjet mérnökök kiválóságának, hanem sokkal inkább a kémek munkájának köszönhető. Az FBI egyik kémelhárító tisztje kiderítette, hogy az oroszok birtokába került a Manhattan-terv jelentésének egy példánya a Rosenberg házaspár és egy egész ügynökhálózat segítségével. A házaspárt kivégezték, az 1995-ben nyilvánosságra került információk pedig megerősítették, hogy Julius Rosenberg valóban szovjet kém volt.

Közös forrásból készültek

A ballisztikus rakéták kifejlesztése kapcsán egyik szuperhatalmat sem érhette az a vád, hogy a másiktól lopta az ötletet, tudniillik közös forrásból merítettek ihletet. Míg az amerikaiak a második világháború végén – az elfogott német tudósok, köztük Wernher von Braun révén – elsősorban szellemi tőkével gyarapodtak, addig a híres peenemündei bázist elfoglaló szovjetek számos V–2-es rakétát, illetve azok alkatrészeit szerezték meg hadizsákmányként. A Szputnyikot űrbe juttató R–7, valamint az amerikai Vanguard hordozórakéta egyaránt a Harmadik Birodalom csodafegyvereinek tanulmányozásával készült.

Vadászgépverseny

A MiG-25-öst nagy sebességű elfogóvadásznak tervezték, elsősorban ellenséges
támadó és felderítő gépek elfogására lett kifejlesztve a hatvanas évek végén a
Szovjetunióban, amely a világ egyik leggyorsabb vadászgépe lett. 1967-ben az
amerikai hírszerzés is tudomást szerzett az új szovjet vadászgépről, amely nagy
fejtörést okozott nekik. A MiG–25 hatalmas függőleges vezérsíkjai alapján egy
kiemelkedő manőverezési képességű gépet feltételeztek, és az amerikai légierő attól
tartott, hogy teljesítményében a MiG–25 bármelyik amerikai gépet felülmúlja. Akkor
még nem tudták, hogy ezt a gépet elfogóvadásznak tervezték, nem pedig légifölény
kivívására képes vadászgépnek. Úgy vélték, szükség van egy hosszú hatótávolságú,
légifölényt kivívni képes vadászgépre. Az új, negyedik generációs F-15 egy csapásra
elavulttá tette az Amerikai Légierő és a Légi Nemzeti Gárda összes korábbi vadász-
és vadászbombázó repülőgépét.

Botrányos kémrepülő

Az U–2 Dragon Lady egy pilóta vezette, együléses, nagy magasságban repülő felderítő-repülőgép, amelyet a CIA 1956-ban állított szolgálatba, később pedig az amerikai légierő rendszeresített fényképes, majd szintetikus apertúrájú rádiólokátoros felderítésre. A típus jelentős hírnévre 1960-ban tett szert, amikor Szverdlovszk közelében a szovjet légvédelem lelőtte a CIA egyik U−2 típusú felderítőgépét. A világpolitikai vihart kiváltó esemény után a szovjet mérnökök tanulmányozni kezdték a roncsokat, és a minisztertanács sem késlekedett rendeletet hozni a gép „hazai" változatának megépítéséről: ez lett később a kevéssé ismert Sz−13.

Egyforma gépek a repülőgép-hordozókon

A Szovjetunió vetélytársától ugyancsak lemaradva, a nyolcvanas években kezdett repülőgép-hordozók építésébe. A hajók megtervezésével boldogultak házon belül is, ám a megfelelő repülőgépek kifejlesztéséhez a több évtizedes tapasztalattal rendelkező amerikai gépekről vettek mintát. Az E–2 Hawkeye repülőgép-hordozók fedélzetéről üzemeltethető légtérellenőrző repülőgépet már a hatvanas években rendszerbe állították a tengerentúlon, és ez adta az ötletet a Jak−44 megtervezéséhez. A szintén fedélzetre tervezett S−3 Viking tengeralattjáró-vadász repülőgépek másolatai is elkészültek, a kivitelezésükre azonban – legalábbis a hidegháború alatt − már nem kerülhetett sor, mivel a Szovjetunió összeomlott, és egy ideig a repülőgép-hordozó sem állhatott rendszerbe.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)