Trófea, nyersanyagforrás-szerzés vagy modus vivendi?

N. Rózsa Erzsébet, a külügyi intézet koordinációs igazgatója és Balogh István tudományos segédmunkatárs megerősítette: számtalan hír röppen fel, ám a tényekből az tűnik ki, hogy 2002 óta (ekkor derült ki s jelentette be Irán, hogy két nukleáris létesítményen dolgozik) a közel-keleti ország jelentős lépéseket tett egyik fő célja, a nemzetközi nukleáris kör egyenrangú tagjává, önálló fűtőanyag-exportőrré, egyben regionális hatalommá válása felé. Ezt nem is rejti véka alá. Több ízben bejelentette a világfórumokon, hogy birtokolja a nukleáris fűtőanyagkör egészét, atomfejlesztési képességének nemzetközi elismerését szorgalmazza.

Irán roppant büszke nukleáris eredményeire, amelyek részei nemzeti büszkeségének; még bankjegyeken is ábrázolja azokat. Joga van a nukleáris energia békés célú kutatásához, fejlesztéséhez, az uránérc kibányászásához és hasznosításához – az atomsorompó-egyezmény 4. cikkelye alapján is, ha elfogadja a 3. cikkelyt, azaz a Nemzetközi Atomenergia-ellenőrzési Ügynökség felügyeletét.

Csakhogy ennek engedélyezését a perzsa állam jogtalan beavatkozásnak tartja, szuverenitása sérelmeként fogja fel. Mellesleg: óriási vita folyik a világmédiában arról, hogy mihez van joga az atomügynökségnek.

Íme, a gordiuszi csomó, amit fel kell(ene) oldani: mi a teendő, ha a nukleáris tevékenység tény, ám annak ellenőrzése nem lehetséges, ellenben arra nézve máig nincs bizonyíték, hogy Irán a civil célú tevékenységet átterelné katonaira.

Ezt viszont Izrael és az Egyesült Államok vonja kétségbe, s igyekszik a kételkedők körét bővíteni meglévő és potenciális szövetségesekkel. A nukleáris program terén valamennyi fél fátyoltáncot jár a teljes körű átláthatóság takarása érdekében. Természetesen időnként nem nélkülözik az elrettentés, a fenyegetőzés lélektani fegyverét sem.

Ez esetben láncreakció indulna el az iszlám szolidaritás vonatkozásában: Irán befolyásolni képes Irakot, Szíriát (húsz éve hasztalan próbálják kiemelni e tengelyből), Pakisztánt, Afganisztánt stb. Arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen lépés ütközne a hagyományosan jó orosz−iráni kapcsolatrendszerrel. Orosz tengerjárók megjelentek már az Öbölben…

De más nagyhatalmakat tekintve is kérdés: mit szólna mindehhez India, Kína? Vagy akár az el nem kötelezett országok tábora, amellyel egyre szorosabb kapcsolatokat sző Irán? Ugyanakkor elzárná a Hormuzi-szorost, amelyen a világ kőolajforgalmának egyharmada zajlik (napi 24 tankerhajó, 17,5 millió hordó olaj!), tehát gazdasági csapást is mérne mindenkire.

Az sem mellékes, hogy egészen más a nemzetközi helyzet, mint amilyen az afgán vagy az iraki háború idején, vagy akár csak egy évvel ezelőtt volt. Az Egyesült Államok most az elnökválasztásra összpontosít, tehát emiatt nem kockáztat, s igyekszik visszafogni Izraelt is − illetve épp hogy kivonult Irakból. További bonyodalom: mindemellett zajlik az „arab tavasz", no meg a cyberháború…
Hiszen aligha kétséges: számítógépes kísérleteket – amint mindenki – Irán is folytat.

Az is különös közjáték, hogy épp tavaly karácsonykor írt alá Obama elnök egy 3,5 milliárd dolláros fegyverügyletről szóló szerződéseket az emirátusokkal és Szaúd-Arábiával. Ennek kapcsán fölvetődik, mi az igazi cél: az iráni „trófea" elnyerése vagy a térség nyersanyagforrásainak megszerzése?

Tudnunk kell – mutatott rá a két külügyi szakértő –, hogy jelenleg úgy látszik: az esetleges belső feszültségek dacára Irán belpolitikai helyzete korántsem bizonytalan. Még az emigráns ellenzékiek is Irán-szimpatizánsok. Épp a napokban láthattunk róluk szóló tévériportot, amelyben ugyan szóvá tettek kifogásokat, ellenérzéseket, ám azonnal kifejezték hazafiságukat, mikor fölvetődött egy Irán elleni támadás lehetősége.

Nem lehetséges mégis a kedélyek lehűtése, Irán beengedése a nukleáris fűtőanyag-exportőri körbe, egy Pax Iranica elfogadása a térség stabilizálása érdekében, illetve azért, hogy legalább egy súlyos válsággóctól megszabaduljon a világ? Efelé hajlik a nemzetközi közvélemény is, azaz nemigen nyerhető meg erőszakos beavatkozáshoz a világháborús veszély okán. Már csak azért sem, mert az elmúlt 200-250 év során Irán nem folytatott agresszív külpolitikát. Végső ellenérvként pedig ott van napjaink válsághalmaza, ami a saját gondok megoldásához tereli az érintett országokat. Egyszóval, nem lenne szerencsés e törékeny térségben támadásra tüzelni a feleket. A légicsapás vagy más fegyveres akció kizárt.

Mi marad a lehetőségek eszköztárában? A gazdasági embargó? Ezen a zsákon is számos lyuk található vagy lyukasztható. Több nyugati hatalom gyors beavatkozást sürget, ám egyelőre a józan belátók köre erősebb: marad a kivárás, a feltartóztatás, ami rövid, illetve középtávon elfogadhatónak tűnik. Legalábbis a március 2-i iráni választásokig, amelyeken eldől a konzervatív és az úgynevezett reformer erők közti küzdelem. Persze ezen is az igazi tét a részvételi, választási hajlandóság lesz.

Összegezve: ugyan a nukleáris programok felülírnak mindent számos országban, ám tagadhatatlan tény: Mahmúd Ahmadinezsád államfő és Saleji ajatollah (iráni katonai vezető) több levelet írt a nagyhatalmaknak a vitás kérdések tárgyalásos együtt kezelése érdekében, ergo a békés megegyezésre utaló szándékkal. Azaz: elsősorban a párbeszédnek, a modus vivendinek, a felek számára megnyugtató megoldásnak kelle(ene) felülkerekednie.

 Fotó: Dévényi Veronika