Trombitaszóló fejtetőn lógatva

Ahhoz, hogy választ kapjunk a kérdésekre, célszerű az elején kezdeni és meg kell keresni a zenekar vezetőjét, Ruff Tamás főhadnagyot. Kaposváron a Magyar Honvédség 64. Boconádi Szabó József Logisztikai ezred zenekari épületében találkozunk a fiatal, 32 éves zenekarvezetővel egy baráti beszélgetésre. Első mozdulata, hogy bezárja az ablakot, mondván, szereti hallgatni, amikor a fiúk zenélnek, de most ide csend kell, mert a beszélgetésünkre szeretne koncentrálni.

Hol kezdődött a zenei pályád és hogy kerültél ide Kaposvárra a katona zenekarhoz?

A zene iránti érdeklődésem már kiskoromban kezdődött és a szüleim tíz éves koromban beírattak a Nagykanizsai Zenei Általános iskola trombita szakára, ahol Baráth Zoltán volt a zenetanárom. 1990-ben egy területi trombitaversenyen 2. helyezést értem el, majd 1991-ben felvételt nyertem a Pécsi Művészeti Szakközépiskola trombita szakára, ahol 1995-ben jeles eredménnyel végeztem. 1995 és 2004 között a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán folytattam a tanulmányaimat, ahol előbb trombitatanári, majd kitüntetéses fúvószenekari karnagyi, végül ének-zenetanári és karvezetői diplomát szereztem. A zenei pályafutásomban meghatározó jelentőségű volt a Pécsi Szimfonikusoknál eltöltött idő. Egy zenekari próbán, az ütős hangszeren játszó barátom félrehívott és azt mondta: „Én tudok neked egy jó állást!" Elmondta, hogy a bátyja, Szabó László őrnagy a Kaposvári Honvéd Zenekar karnagya és most helyettest keres. Tetszett a dologban a kihívás és az, hogy úgy éreztem, egy katonazenekarnál vannak fejlődési lehetőségek. 2001. augusztus 15-én vonultam be katonának Szombathelyre és a kiképzést követően szakaszvezetői rendfokozattal a kaposvári zenekar szólamvezető trombitása lettem. 2002-ben előléptettek szerződéses hadnaggyá, egyben kineveztek karmester helyettesnek. Amint a zenei tanulmányaimat befejeztem, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen két katonai tanfolyamot is elvégeztem és 2006-ban elő léptettek főhadnaggyá.

Mikor vetted át és milyen elképzelésekkel karmesteri pálcát?

Szabó László őrnagy 2006. december 31-el ment nyugdíjba. Vártam már ezt, mert voltak ötleteim a jövőt illetően. 2007. január 3-án, az első munkanapom úgy kezdődött, hogy leültem a fiúkkal és ezeket az ötleteimet nekik is elmondtam. Hangsúlyoztam, hogy én nem egy évre akarok tervezni, számomra csak a több évre való tervezés az elfogadható. Megfogalmaztam azt, hogy ehhez egy multifunkcionális zenekarra van szükség, mert akkor tudunk ott lenni olyan rendezvényeken, ami nem a katonákról és a katonákhoz szól. Egy „Európa Kulturális Fővárosa" rendezvényein akkor leszünk sikeresek, ha kilépünk a zárt katonai körökből és olyat tudunk csinálni amire a civil fúvós zenekarok nincsenek felkészülve. Ha kell egy óráig Big-Band-ot játszunk és otthon kell lennünk mindenben, a szimfóniától a jazz-rockig, mert ha ez az igény, akkor azt kell produkálni. Elmondtam tehát az elképzeléseimet a zenekarnak és azt, hogy ezek az elvárások nagyon sok gyakorlást jelentenek és ami ezzel jár, sok lemondást igényel mindenkitől. Aki elfogadja ezt az elképzelést és vállalja a nehézségeket azt szívesen látom továbbra is a zenekarban, aki nem vállalja a nehézségeket, most tisztességgel felállhat és elmehet. Mindenki maradt! (Közben egy elég erős trombitaszóló – egy kicsit parodizálva – hallható a próbaszobából. A főhadnagy felpattan és erélyesen leállítja a kéretlen próbát. „Hiába így van ez, amikor próba van és kötelező a hangszert fújni, az csak nyögve megy, de amikor nem kell fújni, akkor fújják!")

Mik valósultak meg eddig az elképzeléseidből, hol tartotok ma?

Úgy gondolom, hogy a fő irányokat illetően sok minden. Egy nagyon látványos kettős hatást érvényesítettünk. Ezt tükrözi itt az irodám elrendezése is. Van egy fal, ahol a katonai szakmai rész eredményeit dolgoztuk fel, és a másik oldalon láthatók a civil szférában megtett út állomásai. A katonai szférában több eredményt tudhatunk magunk mögött, a különböző nemzetközi és hazai fesztiválokon sikeresen szerepeltünk. Nemrég jöttünk haza Franciaországból, ahol főleg a franciákra jellemző sanzonok feldolgozásával arattunk nagy sikereket. A katona zenénél annyi plusz vittünk be, hogy igyekszünk show elemeket is megjeleníteni a fellépéseinken, ezzel látványossá tudjuk tenni a produkcióinkat. Megtervezett koreográfiája van a bemutatóinknak. Ezt láthatta a közönség a nyíltnapunkon is. Ezeket a helyettesem Major András főhadnagy szokta megtervezni és begyakoroltatni a zenekarral. Nekem van egy nagybani elképzelésem, amit szeretnék látni a zene kapcsán. Ezt megbeszéljük és e kép megjelenítése András feladata. Mondok egy példát. Felmerült az, hogy jó lenne látványosan egy szólót eljátszani úgy, hogy a szólista a zenekar felé emelkedve tegye ezt meg. Kitalálták, hogy mivel én vagyok a legkönnyebb, engem emelnek fel. Eddig nem is volt probléma, de a fiúk tovább akarták fejleszteni ezt a show elemet és a következő az volt, hogy felemelve, de fejjel lefelé lógatva menjen a szóló!

Meglehet ezt így csinálni, egyáltalán szükséges-e még az, hogy szólistaként is fellépjél?

Meg, de mondtam a fiúknak, ezt felejtsék el örökre. Nagyon szeretek trombitálni. Sokan azt mondják, hogy azok mennek el karmesternek, akik nem tudnak, vagy nem szeretnek zenélni. Én ezt szeretném cáfolni és tudok olyan más karmester társakról, akik szintén példát mutatnak a zenekaruknak és rendszeresen fellépnek zenészként is. Az elvárásaim a zenekart illetően egyértelműek. A minőséget kérem tőlük. Nincs kicsi, vagy jelentős fellépés. Én ugyanazt a minőséget várom el a zenekartól Homokszentgyörgyön és Budapesten a Kongresszusi Központban. Zenekarunk életében nagyon jelentős volt az idén az együttes fennállásának 50. évfordulójára megrendezett koncertünk, amit „Időutazás" címmel hirdettünk meg. Március 26-án a Kaposvári Csiky Gergely színházban telt ház előtt játszottunk, a koncert előtt két héttel már nem lehetett jegyet kapni rá. A több mint egyórás műsort kotta nélkül játszottuk, kiegészülve szólista énekesekkel, táncosokkal, rock zenészekkel, de az egészben mi voltunk a reflektorfényben, a katonazenekarunk. Az, hogy ez így összejött köszönhető a jó civil művészeti kapcsolatainknak, mert ezeken keresztül sok dolgot könnyen el lehet intézni. Ezt megelőzően nagyon nagy sikert hozott a várossal együtt megrendezett karácsonyi koncertünk, amelynek címe „Az Angyali énekszó" volt. A zenekarunk egy kamarazenekarral együtt adott közös koncertet 2007. december 11-én, a Kaposvári Szent Margit templomban. A szervezők nagyon féltek, mert ilyen még nem volt, mert a helyszín nem a szokásos koncertterem volt, másrészt egy fúvós zenekar és egy énekegyüttes közös műsora sem mindennapi párosítás. A rendezvény mellé állt a város és Szita Károly polgármester elvállalta a fővédnökséget. Nem lehetett tudni, hogy mennyien jönnek el. A koncert előtt félórával még alig voltak a templomban. Tizenöt perc múlva már sokan voltak és később azért csúszott a kezdés, mert a templom már tele volt. A közönség a végén állva tapsolt és a katonai ügyészség vezetője egy spontán hozzászólásban köszönte meg a zenekar fellépését.

De mint mondtad, van egy másik éned is, ami az irodád másik falán van.

A munkám mindig összefonódott a civil szférával. 1997-től 2005-ig a harkányi Kitabel Pál Általános Iskola és Zeneiskola trombitatanára voltam, e közben 2003-2004-ben a zeneiskola tagozatvezetője. 2003-ban megkerestek, hogy lenne-e kedvem sikeres dalokat trombitára áthangszerelni és azokat előadni. Nagyon merész dolognak tartottam ezt a felkérést. Azt kértem, tegyünk egy próbát és két slágert áthangszereltem. Meghallgatták és sikerült. 2004-ben ennek kapcsán az „Ez nem ugyanAz" című musical show trombitása, hangszerelője és zenei vezetője lettem. Az előadásokat a budapesti Vidám Színpadon mutattuk be, amit az országos turnék követtek. Felgyorsultak az események és egy újabb felkérés jött 2006-ban “A 3 testőr" című musicalhez, amelynek hangszerelője, karmestere és zenei vezetője voltam. A előadásokat a Budapest Kongresszusi Központban tartottuk. 2007-ben egy újabb kihívás, Elton John – Tim Rice: Aida című musicaljének a karmesterének kértek fel. Ez a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban került színpadra. Ezt a produkciót egy éves felkészülés előzte meg, és ezért nagyon sokat utaztam ebben az időben Kaposvár és Székesfehérvár között.

Hogy lehet ezt csinálni, mit szól hozzá a környezeted?

A volt zenésztársaimmal ha találkozom, mindig megkérdezik azt „Hogy sikerült ez neked?" Nem tudok mást mondani csak azt, hogy sok munkával. És ez tényleg így volt, mert a nappal a katonaságé volt, éjjel meg a civil szférának dolgoztam. Az elmúlt években ezekre a feladatokra mentek rá a szabadságaim is. Mindezeket annak reményében tettem, hogy ez a befektetés valahol, valamikor megtérül.

A családod hogy fogadja ezt a nagy leterheltséget?

Nem könnyű nekik sem Két kicsi gyermekem van, akiket a feleségem nagyon sokszor egyedül nevel. De tudom, hogy a katonafeleségeknél ez nem példa nélküli. Megérti és elfogadja ezt a helyzetet.

Nem sok ez a kettő így együtt?

Igen, a környezetemben sokan úgy mondják, hogy két gyertyát égetek egyszerre, egy időben. Én ezt vállalom, mert nem azért teszem ezt, mert telhetetlen vagyok, hanem szeretem ennek a zenei stílusnak mind a két részét.

Közben szól a telefon, a kaputól szólnak, hogy megjött, aki meghallgatásra vár. Tehát a zenekar építése tovább folytatódik és én és a zenét szerető emberek csak abban reménykedhetnek, hogy ez a két gyertya még sokáig fog világítani.