Ugyanazok a hibák?

Az orosz veteránok szerint a még több katona csak a halálos áldozatok számát gyarapítja, a siker kizárólag megfelelő politikával érhető el, és ki kell egyezni a helyi lakosság csaknem felét adó pastu törzsekkel.

Igor Rogyionov tábornok, az Afganisztánban harcoló egykori szovjet 40. hadsereg egyik parancsnoka volt egyike azon külföldi hadvezéreknek Nagy Sándortól kezdve napjainkig, akik mind le akarták igázni Afganisztánt, de kudarcot vallottak. Rogyionov ezért azt a nem túl szívderítő tanácsot adja mostani (amerikai és más nyugati) utódainak a Financial Times című brit lapban közölt nyilatkozatában, hogy Afganisztánban “már mindent kipróbáltak" (mégsem vezetett eredményre).

Az orosz veteránok kárörömmel vegyes együttérzéssel tekintenek a nyugati tábornokokra.

Rogyionov a terepen gyorsan megtanulta, hogy Afganisztánban nem volt frontvonal: az ellenség bárhonnan támadhatott. A Szovjetunió a háború csúcspontján 120 ezer katonát állomásoztatott Afganisztánban. Az 1979-es bevonulástól kezdve az 1989-es kivonulásig közel 15 ezer szovjet katona vesztette életét – és több százezer afgán civil – számos olyan térségben, amelynek ellenőrzéséért ma az amerikai katonák és szövetségeseik vívnak ádáz harcot a tálib lázadókkal: a Pakisztánnal határos délkelet-afganisztáni régióban, valamint a déli Kandahár és Hilmend tartományban.

A tíz évig tartó háború körforgáshoz hasonlított: ahova bevonultak a szovjetek, onnan távoztak a felkelők, majd a szovjetek távozása után visszatértek – emlékszik vissza Rogyionov.

Más volt szovjet tisztek hasonlóan hiábavalónak látják a jelenlegi amerikai erőfeszítéseket. Gennagyij Zajcev, a KGB szovjet titkosszolgálat Alfa elitkommandójának volt parancsnoka – aki embereivel több döntő jelentőségű ütközetben vett részt – úgy véli, a még több katona csak a halálos áldozatok számát fogja gyarapítani.

Rogyionov szerint az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek meg kell érteniük, hogy Afganisztánban katonai erővel nem arathatnak sikert, annak elérése csakis politikai eszközökkel lehetséges. Karzai elnök pedig népszerűtlen a lakosság körében, nem több “maffiavezérnél".

Rogyionov ma úgy látja, hogy a 80-as években vívott háború kimenetelét a szovjet katonák és a lakosság viszonya döntötte el; a megrögzötten katonai eszközökben gondolkodó szovjet vezetők végképp nem fogták fel, hogy társadalmi, politikai problémáról van szó.

A NATO-csapatokhoz hasonlóan az első egy-két évben a szovjet megszállóknak is “mézeshétszerű" volt a viszonyuk az afgán lakossághoz. Fejlesztették a helyi infrastruktúrát, de Rogyionov emlékezete szerint 1982 környékén a dolgok drámai fordulatot vettek. Ennek oka ugyanaz volt (mint ma) – a megszálló szovjet hadsereg jól felszerelt és kiképzett erő volt. Minden reá leadott lövésre tízzel válaszolt, ami sok áldozatot szedett a polgári lakosság körében. “Egész falvakat bombáztunk csak azért, mert volt ott egy-két muzulmán harcos. Nők és gyermekek haltak meg, ami elvezetett a felkelő mozgalom megalakulásához. Klasszikus partizánháború volt" – emlékezett a tábornok.

Az orosz veteránok szerint fennáll a veszély, hogy az Egyesült Államok katonai téren diadalmaskodik ugyan, de politikai szempontból elveszíti a háborút.

Pjotr Szuszlov egykori KGB-tiszt abban látja a NATO fő hibáját, hogy nem fordít kellő figyelmet az afgán törzsek közötti egyensúlyra, különös tekintettel a lakosság csaknem felét kivető pastukra. Ehelyett Washington a tádzsik vezetésű Északi Szövetségre összpontosított, amely amerikai támogatással megdöntötte a tálibok hatalmát. Ezt követően a különböző törzsekhez, etnikai csoportokhoz tartozó hadvezérek vezette Északi Szövetség lett az ország új ura, a pastukkal nem törődtek. Ez a probléma gyökere, az Egyesült Államoknak meg kell egyeznie a pastu törzsekkel – vallja Szuszlov.

Rogyionov azt állítja, nagyon kritikus volt az afganisztáni háborúval szemben, amikor 1985-ben átvette a parancsnoki posztot, s ez idővel csak erősödött benne. A harcok hiábavalóságát látó rangidős tisztek kezdetben csak szűk körben latolgatták a kivonulás lehetőségét. Amikor végre megszületett Moszkvában a döntés, a tisztikar szinte egybehangzóan úgy vélte, hogy “ezt már régen meg kellett volna tennünk".