Világra szóló magyarok (2. rész)

Sepsiszentgyörgytől északra, Gidófalván született 1822-ben. Örmény származású családja az 1600-as években költözött a térségbe, akkor még Vártán vezetéknévvel, amelyet az 1700-as évek elején változtattak meg Czetzre. Generációkon keresztül kereskedelemmel foglalkoztak, a tradícióval édesapja szakított először, amikor katonának állt. Tisztté nevelkedve egy huszárokból álló határvédő alegységet irányított korán bekövetkezett haláláig. Az ekkor hét éves János ezt követően katonai nevelőintézetbe került, Kézdivásárhelyre. A katonai tanokon kívül megtanult latinul illetve németül beszélni és írni, valamint elmélyült a földrajz és földmérés rejtelmeiben is.

Katonai neveltetése is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bécsújhelyi katonai akadémián folytatott tanulmányait végül évfolyamelsőként teljesítse. Az ifjú hadnagy 1842-ben kapta meg első tiszti beosztását, ahol csakhamar különös figyelemmel tüntette ki magát, hiszen szót emelt azon gyakorlat ellen, ami szerint a magyarajkú katonákat is németül kell megszólítani, irányítani. Még könyvet is írt véleményéről, amelyben kifejti, hogy a csapatokat mi más motiválhatná még inkább, mint az, hogy parancsnokuk az ő nyelvükön megszólalva ad utasítást, vagy épp bátorítást.

Négy év csapattiszti szolgálat után – felismerve a téma iránti affinitását – áthelyezték a bécsi Földrajzi-Térképészeti Intézetbe. Két évvel később, 1848 júliusában itt hozta meg élete első nagy döntését: felhagyva a császári hadseregben felfelé ívelő karrierjével, jelentkezett az épp megalakuló honvédseregbe. Az ekkor már főhadnagy Czetz János a hadügyminisztériumban helyezkedett el, de mindez nem tántorította el attól, hogy részt vegyen a délvidéki harcokban.

Október végén Czetz őrnagy már az erdélyi csapatok ideiglenes parancsnokaként egy tízezer fős honvédsereg újjászervezését és feltöltését kapta feladatul. Elhivatottságának köszönhetően egy hónappal később Bem József egy összeszedett és azonnal hadra fogható alakulatot vett át. Bem tábornoknak olyannyira megtetszett Czetz János elszántsága és hozzáértése, hogy vezérkari főnökéül, egyben hadműveleti terveinek kidolgozójául fogadta. Új beosztásában számos sikert ért el, amelyek elismeréseként 1849 februárjában ezredessé léptették elő, majd áprilisban kiérdemelte a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

Nagyszeben 1849. március 11-i bevételekor tanúsított helytállását Bem apó tábornoki kinevezés javaslatával honorálta, amelyet csak májusra bírált és fogadott el az Országos Honvédelmi Bizottság. Ezzel a huszonhét éves Czetz János lett a magyar haderő legfiatalabb tábornoka. A sors kegyetlen játéka, hogy nem sokkal kinevezése után lovasbalesetet szenvedett és sérülései nem engedték, hogy részt vegyen a későbbi hadműveletekben.

Aztán bekövetkezett a szabadságharcosok gyásznapja. A világosi fegyverletételt követően még hónapokon át bujdosott itthon, végül 1850 tavaszán a menekülés mellett döntött. Németországba érkezve kiadta a szabadságharc eseményeit felidéző emlékiratát. Egy hosszas út és helykeresés kezdődött Francia-, Török- és Spanyolországon, valamint Svájcon át. Éveken át éltette a szabadságharc újrakezdésének lehetősége. Hitte, hogy a krími háború a hasznukra lehet, s Klapka György oldalán tárgyalásokat folytatott Isztambulban egy oroszellenes magyar légió lehetőségéről. A terveket azonban megvalósítás sosem követte.

Belátva ügyük kudarcát, végső elkeseredésében családjával elhagyta Európát és Argentínában lelt új otthonra. Buenos Airesre felesége révén esett a választás, hiszen Basilia édesapjának testvére az argentin főváros tartományának kormányzója volt. Dél-Amerikába érkezve felvette a Juan Fernando Czetz nevet és újra katonai pályán helyezkedett el. Az argentin törvények okán külföldi születésűként nem kaphatott tábornoki rendfokozatot, így ezredesként tevékenykedett. Megalapította az argentin katonai földrajzi intézetet, amely égisze alatt gyakorlatilag az egész országot feltérképezte, s mindemellett több vasútvonal kiépítését is irányította.

Neve viszont az általa alapított – immáron több, mint 150 éve működő - argentin hadsereg nemzeti tisztképző akadémiájának (Colegio Militar de la Nación) alapításával forrt össze, amelynek első igazgatója is volt négy éven át. Az 1864-70 között folyó Paraguay elleni háborúban újra aktív katona lehetett, számos hadműveletet irányított. Jó kapcsolatot tartott fent egykori bajtársával, Asbóth Sándorral is, aki ekkoriban az Amerikai Egyesült Államok argentínai és uruguayi nagykövete volt.

Egy rendkívül mozgalmas és aktív életpálya végére tett pontot 1895-ben, amikor végérvényesen nyugállományba vonult. A hatalmas tiszteletnek és szeretetnek örvendő Juan Fernando Czetz, avagy nekünk magyaroknak Czetz János 1904-ben hunyt el. Élete utolsó pillanatáig foglalkoztatta a hazatérés gondolata, amelyre – évtizedekkel a szabadságharc után – itthon is egyre növekvő igény és támogatás jelentkezett. De jól tudta, a honvágyát a valóság nem enyhítheti már, ő maga így írt róla: „Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához. Ezek után le kellett végleg mondanom álmaim megvalósításáról, és így nem marad más hátra, mint nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat és kedves honfi- és harctársaimat, akiket, fájdalom nem fogok többé láthatni, csakis egy szívből eredő „Isten hozzád-dal” üdvözöljem a messzi földről.”

Czetz Jánost Buenos Airesben temették el, majd hamvait 1969-ben az általa alapított nemzeti katonai akadémia új kápolnájában helyezték végső nyugalomra.