Világra szóló magyarok (4. rész)

Az 1861-ben kirobbanó amerikai polgárháború híre számos bujdosásban élő egykori honvédet csalogatott elő rejtekéből. Sokan azt remélték, hogy a szabadságért, az emberi jogokért folytatott küzdelem szent ügye számukra is tartogathat jövőt, de voltak, akik hittek abban is, hogy Amerika háborúját megvívva, idővel saját hazájuk sorsán is változtathatnak majd.

Az 1848-ban 15 éves Knefler Frigyes bécsi tanulmányait hagyta félbe, hogy – orvos apját követve - honvédnek álljon. A világosi fegyverletétel után ezért az egész családnak menekülnie kellett. Hosszas utazás után,  1850-ben New York kikötőjében léptek először amerikai földre. Előbb hajóácsnak, majd ügyvédnek tanult. Karrierje egészen ígéretes fordulatot vett, ám közbeszólt a polgárháború. Bár közlegényként csatlakozott az uniós seregbe, hamar kapitányi (századosi) rendfokozatra emelték: a Ben Hur című könyv írója, Lew Wallace tábornok segédtisztje lett. A tábornok mellől új beosztása 1862-ben szólította el, amikor is ezredesi vállapok kíséretében egy önálló gyalogezred élére állhatott. A győztes háború lezárásakor tiszteletbeli dandártábornoki rendfokozatot kapott. Leírások szerint „mintakatona” és parancsnok volt, aki számára az emberei mindenekelőtt állók voltak, s ő maga is a sátortáborokban lakott, noha rendfokozatánál fogva lehetősége lett volna a ház kényelmét élvezni.

A háború után visszatért az ügyvédi pályára, majd nyugdíjhivatali vezető lett, s élete végéig (1901) szívügyének tartotta a veteránok gondviselését.

Kozlay Jenő (születési nevén: Kecskés Jenő) jogot tanult Pesten, amikor hírét vette az 1848-as eseményeknek. Önkéntesen szinte azonnal szolgálatra jelentkezett. Egyenruhát öltve kezdetben hadtáposként, majd Asbóth Sándor hadnagyaként, írnokként szolgált. Soron kívüli főhadnagyi kinevezését maga Klapka György intézte el 1849 nyarán. A komáromi csata elvesztésekor - Klapka bravúros diplomáciájának köszönhetően - a honvéd csapatok sértetlenül, szabadon vonulhattak el, így menekült meg Kozlay is a bebörtönzéstől.

Rövidesen az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol nagy hasznát vette a szabadságharcban szerzett pénzügyi, írnoki tapasztalatainak: New Yorkban különböző hivatalok irodáin dolgozott, miközben igyekezett folytatni jogi tanulmányait. Számításait azonban keresztül húzta az amerikai polgárháború.

Már a háború kezdetén, 1861 októberében - ismét - katonának állt. A 64. New York-i önkéntes gyalogezredhez került, majd három évvel később - immár ezredesként - annak parancsnokává vált. Embereivel számos ütközetben megmérettek, kitartásuk legendássá vált. Az 1863-ban vívott gettysburgi csatában szó szerint az utolsó lőszerig kitartottak, annak ellenére, hogy az ezred jelentős része fogságba esett. Katonai szolgálatának végéhez közeledve tiszteletbeli dandártábornokká nevezték ki. Az 1866-os leszerelését követően mondhatni ugyanott folytatta civil életét, ahol 5 évvel korábban félbehagyta. Hivatali munkái mellett mérnökként, műszaki rajzolóként, térképészként és földmérőként is dolgozott 1883-ban bekövetkezett haláláig.

Mándy Károly, a magyar forradalom és szabadságharc tüzérhadnagya 1850-ben talált új otthonra Kansas államban. Leavenworth város jegyzőjeként illeszkedett be az amerikai életbe és itt is csatlakozott az északi erők táborához, 1861 tavaszán. Előbb századosi, majd 1862 nyarán őrnagyi rendfokozatot ért el, mindemellett nagy hírnevet szerzett magának méltán elismert, a virginai harcokban felmutatott hősiességével. Látványosan menetelt a ranglétrán, 1864-re már ezredesként vezette csapatait, majd egy évvel később tiszteletbeli dandártábornokká lépett elő.

A virginiai Petersburg-i csata kapcsán a történetírás megjegyzi, hogy Charles Mandy ezredes úgy vette át a parancsnoki teendőket, mint aki biztosan tudta, hogy csapatai kérdés nélkül követni fogják, bármerre is vezesse őket. Mindig az élen járt, nem számolva a veszéllyel. „Hősies példája, valamint ügyessége, amellyel a harcot irányította igen nagy mértékben gyarapította azokat a dicsőséges haditetteket, amelyet azon a napon a Vermont brigád végrehajtott” – áll az egység naplójában. A két sebesülést is elszenvedő Mándy a háború után Floridába költözött. Váratlan halálának (1871) körülményeit sosem tisztázták, feltehetően egy korábbi üzleti partner csalódottsága vezethetett tettlegességig.

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc, majd pedig az amerikai polgárháború hőséről, Pomutz Györgyről elsőre nehéz egészen pontosan megállapítani, hogy magyar vagy román nemzetiségű volt, hiszen ugyan Gyulán született, de családja román felmenőkkel bírt. A kérdés megválaszolását megkönnyíti Vasváry Ödön, az amerikai magyarság kutatójának 1939-ban írt jegyzete, miszerint „Pomutzot az oláhok a maguk hősének igyekeznek kisajátítani, bár egész életét a magyarok között, magyarokkal töltötte és magát magyarnak vallotta. Ezredese, Belknap mint magyarról ír róla, amit semmi esetre sem tenne, ha Pomutz oláhnak mondta volna magát.”

Ami tény, hogy a szabadságharcban magyar honvédszázadosként állt helyt, s éppen e lelkiismeretes szolgálat miatt kényszerült elhagyni Magyarországot. Az Amerikai Egyesült Államokban letelepedve is hitt a magyar közösség erejében és összetartásában, aminek ékes bizonyítéka, hogy alapítója volt az Iowa állambeli New Buda magyar telepnek. Azt gondolta, hogy magyar várost alapíthatnak egyszer, s ebben a már kint élő Kossuth Lajos segítségét is kérték, aki azonban hallani sem akart a végleges maradásról. Új Buda azonban sosem vált településsé. Ezt végül Pomutz is belátta és elkeseredésében új hazája felé fordulva állampolgárságot szerzett.

Az amerikai nemzet befogadását meghálálva jelentkezett katonának a polgárháború kitörésekor. Annak a 15. Iowa-i önkéntes gyalogezred segédtisztjének nevezték ki George Pomutz századost, amely felállításában is nagy szerepe volt. Három évvel később már alezredesként, majd ezredesként Sherman tábornok egyik dandárját vezette. Többször megsebesült, de ez sosem vetette vissza attól, hogy folytassa az ütközetet. A háború lezárását már címzetes dandártábornokként élte meg.

A katonai mundért öltönyre váltotta és az Amerikai Egyesült Államok szentpétervári konzulja lett. E tisztségében szerepe volt abban is, hogy 1867-ben az USA megvásárolta Alaszkát Oroszországtól. Bár megbízatása 1878-ban véget ért, ő maradt Oroszországban, s itt, Szentpéterváron érte a halál 1882-ben.