„Zavarba ejtő, mikor egy harcos megkérdezi, mit gondolunk”

Kezdjük a legelején: két diák gondol egyet, és… Nem egyértelmű, hogy a mondat másik fele azzal folytatódik, hogy „… elindultak Gázába". Ti mégis ezt tettétek, kettesben. Először is, hogyan találtatok egymásra?

S. Takács András: Együtt forgattunk portrét a legendás német filmrendezőről, Wim Wendersről Berlinben. Minket is meglepett, mennyire spontán, közvetlen és intim vizsgafilm készült mindössze két kiskamerával, stáb nélkül. Hogy a két kamera Gázába került, már egy hosszabb történet, amely Izraelben kezdődött az úgynevezett téli háború idején.

Cseke Eszter: Sok-sok utazás, dokumentumfilm, mindenféle közös, valamint önálló terv és rengeteg munka előzte meg a gázai utat. A közös terveket ugyan sokáig elérhetetlennek tartottuk, de titkon reménykedtünk benne, hogy mégis meg tudjuk csinálni. A Wenders-film, valamint a Sir Salman Rushdie-val készült interjúnk önbizalmat adott a további közös munkához. Ráadásul a Színház és Filmművészeti Egyetemen (ahol osztálytársak vagyunk) támogattak minket, sok igazán jó tanárunk van, akikhez segítségért vagy őszinte kritikáért fordulhattunk. Nekem mindig is az volt az álmom, hogy a felfedező utazásokat és a filmezést össze tudjam kapcsolni, úgy gondoltam, ez lenne számomra a tökéletes feladat. Mikor elindultunk Gázába Andrissal, még nem tudtuk pontosan, hogy mit akarunk. Be kellett jutni valahogy az övezetbe, kamerával. Ezt Andris hihetetlen agilis módon megszervezte. Aztán elkezdtünk dolgozni, nem aludtunk, teljes eksztázisba kerültünk az élményektől, hazajöttünk, és addigra már tudtuk, hogy ebben a feladatban meg kell, hogy találjuk a saját hangunkat. Abban csak reménykedni tudtunk, hogy ez majd mást is érdekel.

Ezek után hogyan folytattátok a tervezést?Pontos stratégiát készítettetek arról, hogy hány helyszínre, mikor és hogyan utaztok, miről fogtok forgatni, és végül hová adjátok el a kész dokumentumfilmeket?

S.T.A.: Gázában még fogalmunk sem volt, hogy mit csinálunk, éppen ezért éjt nappallá téve dolgoztunk, alig aludtunk, néha vérző lábbal, máskor lázasan rohantunk egyik helyszínről a másikra, mert csak néhány napot tölthettünk az övezetben, és szerettünk volna minél jobb anyagot hazavinni, és kitalálni, mi legyen vele a későbbiekben. Persze, amikor az Al Qassam-harcosokhoz vagy egy csempészalagútba indul az ember, a legutolsó gondolata az, hogy beteg – a fájdalmat nem is érzi (később annál inkább, de ezen szerencsére már túl vagyunk). Az egyetem mellett összevágtuk néhány hónap alatt az úgynevezett pilotot, azaz a próbaadást, és elküldtük öt televíziónak. Néggyel tárgyaltunk is, végül a Spektrummal szerződtünk. E csatornán ez az egyetlen magyar műsor, amolyan egyke gyerek – úgy is kezelik -, tehát több figyelmet kap, mint amennyi egy nagy kereskedelmi csatorna műsorfolyamában jutna rá.

Cs.E.: Ez annak is köszönhető, hogy a produkciót nem egy médium kreatív csapata találta ki, nem mondta meg senki, hogy ezt és ezt kéne csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen és megnézzék az emberek. A mi kíváncsiságunk és az élet alakította a helyszínen az anyagot, itthon a vágóasztalon pedig már a tudatosság. Ki szerettük volna találni magunknak azt a feladatot, amiben jól tudjuk magunkat érezni a következő pár évben. Egy olyan formátumot szerettünk volna létrehozni, ami a televíziózást és a dokumentumfilmet úgy ötvözi, hogy tévéműsornak tartalmas, dokumentumfilmnek pedig izgalmas legyen. Csak remélni tudom, hogy ez sikerül.

Mik voltak az első lépések az utazás megszervezésekor?

S.T.A.: Engedélyeket szereztünk a belépéshez, a filmezéshez, majd felkutattuk a kontaktszemélyeket.

Cs.E.: Kutatunk az interneten, elolvasunk mindent, amit csak tudunk és próbálunk szerezni egy megbízható segítőt, aki tolmács is egyben. Ez egy különösen szórakoztató, izgalmas fázis, mert az olvasottak alapján az ember megpróbálja elképzelni, hogy milyen helyzetekbe fog kerülni. Természetesen mindig minden máshogy történik, úgyhogy csak a felkészültség illúziója marad.

Úgy tudom, külföldi újságírók is a segítségetekre voltak.

S.T.A.: A külföldi újságírók, akiket korábbi munkáink során ismertünk meg, leginkább lebeszéltek minket a gázai útról. Három hónappal voltunk a háború után, a helyzet kívülről átláthatatlannak és nagyon bizonytalannak, helyenként veszélyesnek látszott, hírigazgatóktól haditudósítókig mindenki óva intett minket, aztán amikor látták, hogy még mindig útra készek vagyunk, elláttak különböző jótanácsokkal.

Cs.E.: Andris gyakornok volt a CNN-nél és a BBC-nél pár hónapig. Szuper dolog, hogy Christiane Amanpour vagy Richard Quest szívesen és gyorsan válaszol egy-egy e-mailre, és tanácsot ad, ha baj van. Pedig híres, elfoglalt emberekről van szó, akik mégis komolyan veszik egy volt gyakornok kérdéseit.

Hogyan fogadták a gázaiak a kíváncsiskodó magyar dokumentumfilmeseket?

S.T.A.: Zárt ajtókat Gázában nem találtunk, a veszélyt alig észleltük, mindenki el akarta mesélni a történetét, mindenkit nagyon érdekelt, mi mit gondolunk a helyzetükről, vigyáztak ránk, kézről kézre adtak az interjúalanyok. Persze, amikor utólag olvassuk, hogy beomlott az egyik csempészalagút, libabőrösen ülünk az újság fölött, elvégre nemrég mi is ott kúsztunk az egyikben, de jobban érdekelt minket, hogy mi van odalenn, mintsem hogy az utolsó pillanatban megijedjünk. Nem engedhetjük meg magunknak a félelmet, miközben folyton ügyelni kell rá, hogy ne csináljunk ostobaságot, tehát egyfajta önvédelmi ösztön szükséges, ez pedig nincs messze a félelemérzettől.

Cs.E.: Azt hittük, a stressz és a bezártság kissé zárkózottá teszi az embereket, de épp ellenkezőleg történt: bárkit meg lehetett környékezni, szívesen beszélgettek velünk, és rengeteg kérdésük volt, kíváncsiak voltak, mi hogyan látjuk a dolgokat. Ezekből az élményekből is sokat építkeztünk, bár elég zavarba ejtő, amikor egy maszkos Qassam-harcos fegyverrel az ölében, kávézás közben megkérdi, hogy mi mit gondolunk róluk.

A riportok, interjúk leszervezésénél milyen nehézségekbe ütköztetek?

S.T.A.: Az ENSZ-főtitkárral az interjút az Északi-sarkkörön éppen egy évvel a beszélgetés előtt kezdtük szervezni, de az utolsó előtti pillanatig kérdés volt, hogy sikerül-e. A gázai Al Qassam-harcosok e-mailben kérték az útlevelünket és személyes adatokat, ezeket nem mertük megadni, közben tartottunk tőle, hogy így az interjú sem jön össze, végül egy helyi újságíró mindent megszervezett, és egy órán át beszélgethettünk az amúgy velünk egykorú fiatalemberekkel. Az egyetlen izraeli a Gázai övezetben szinte soha sem nyilatkozik, velünk végül kivételt tett. Az etióp futólegendával, Haile Gebrselassie-vel sem készült tudtunkkal túl sok magyar interjú, a világ legjobb futója többnyire a világ leghíresebb újságjainak és csatornáinak nyilatkozik csupán. Hogy mindez miért történik velünk, néha magunk sem értjük, nagyon szerencsésnek érezzük magunkat a forgatásokon, és végtelenül hálásak vagyunk, hogy ilyen kiváltságokban van részünk, és hogy egyáltalán ez lehet a munkánk – próbáljuk alázattal és igazi kíváncsisággal végezni.

Miről forgattatok még Etiópiában?

S.T.A.: Az etiópok nagyon büszke emberek. Ez az egyetlen ország, amit nem sikerült tartósan gyarmatosítania a fehér embernek. Sokukat a szegénység sem töri meg. Forgattunk egy prostituálttal Addis Ababában, olyan asszonyokkal, akik negyven kilós farakásokat cipelnek a hátukon nyolc órán keresztül, hogy aztán egy dollárért eladhassák a piacon. Egy Afar nevű törzsnél megpróbáltuk megérteni, miért metélik körül a lányokat brutális körülmények között (egy ilyen eseményen részt is vettünk). Az eritreai menekülttáborban is jártunk, ahol arra voltunk kíváncsiak, miért éri meg éppen Etiópiába menekülni. Ott, a kameránk előtt született meg egy kislány, akinek az apukája már nem tudott átszökni Etiópiába. És még rengeteg történet van, amiből össze kell állítani ötven percet, ami a leghűebben adja vissza azt az Etiópiát, amit mi láttunk és tapasztaltunk.

Ne haragudjatok, de meg kell kérdeznem: honnan volt arra keret, hogy elutazzatok forgatni?

S.T.A.: 2008 végén megkaptam a Junior Prima Díjat Magyar Sajtó kategóriában, abból utaztam Gázába. Ma a Spektrum finanszírozza az utakat.

Cs.E.: Én pedig, ha úgy tetszik, elherdáltam egy kevéske örökséget. Ahhoz túl kevés lett volna, hogy befektessem, viszont nem szeretem körülvenni magam értékes tárgyakkal. Fel sem merült bennem, hogy kocsit vagy új tévét szeretnék (nevet), húsz éves korom óta minden keresetemet arra költöttem, hogy hátizsákkal nekivághassak a világ érdekes országainak.

Az imént említettétek, hogy az iskolában a tanáraitok támogattak titeket. De mi a helyzet a szüleitekkel?

S.T.A.: Az iskolában a tanárok izgultak értünk, ez jólesett. A szaktanáraink, Fekete Ibolya, Rangos Katalin, Máté Krisztina, Bárdos András és Vitray Tamás mind megnézték a gázai filmet, mindannyian segítettek, hogyan lehetne még jobb, rengeteget tanultunk tőlük.

Cs.E: Andris szülei bizony rágták a körmüket, az én édesanyám csak utólag tudta meg, hogy hova is utazunk. Nem mertem megmondani neki, hova készülünk, rettenetesen izgulós típus. Azt hitte, Izraelben strandolunk… A mi iskolánkban az a jó, hogy építő kritikát kapunk, ha kérünk. Ezt az ismerősöktől, családtól aligha várhatja el az ember.

Hogy kiegyensúlyozott legyen a műsor, Gáza után Izraelbe utaztatok. Ki segített az eligazodásban?

S.T.A.: A leghíresebb izraeli televíziós riporterrel beszéltük át, mi mindent láttunk és forgattunk Izraelben, egy egész estét töltöttünk együtt Ilana Dayannal. Akivel csak beszéltünk Izraelben, azt mondta, hogy ő az egyetlen igazán hiteles ember az izraeli közéletben, akit egyszerűen mindenki elfogad és tisztel. Fantasztikus élmény volt az izraeli forgatás is. Az első nap egy tüntetésbe keveredtünk Ciszjordániában, ahol zsidók és palesztinok együtt tüntettek a ciszjordániai-izraeli határon épülő biztonsági fal ellen. Gázgránátok elől kellett menekülnünk. Aztán három tüntető izraelivel elmentünk a kibucukba esti kerti partira, ahol elmesélték, miért néznek farkasszemet a saját hadseregükkel. Találkoztunk egy náci tiszt fiával, aki zsidó lett, ma Jeruzsálemben rabbiként éli életét. Forgattunk Daniel Stein történetéről is; ő a Gestapo tolmácsa volt Lengyelországban a holokauszt idején, eltitkolva zsidóságát. Több száz zsidót megmentett, aztán lebukott, menekült, apácák bújtatták, közben hinni kezdett Jézus Krisztusban, végül papként tért vissza Izraelbe. Találkoztunk a testvérével és az egyik legjobb barátjával. Daniel Steinről írt könyvet a híres orosz írónő, Ludmilla Ulitskaya, vele a Vatikánban forgatunk az izraeli adásba. A 60 éve alapított Izrael az egyik legbonyolultabb terep. Körös-körül arab országok, belül a palesztin kérdés, Jeruzsálemben zsidók, keresztények és muzulmánok együtt…

Kerültetek veszélyes helyzetbe? Van rossz élményetek?

S.T.A.: Veszélyes helyzetek mindig adódnak, de rossz élményünk eddig nincs.

Cs.E.: Ciszjordániában, ahol izraeli és palesztin tüntetőkkel együtt futottunk a gázgránátok és gumilövedékek elől, elég forró volt a helyzet. Kicsit féltem is, de végig forgott mindkét kamera. Az volt a legrosszabb, amikor elkeveredtünk a tömegben és nem tudtuk, a másik vajon jól van-e. Legutóbb Etiópiában forgattunk. Debre Damoban, egy vallási fesztiválon a felhevült tömeg férfitagjai szinte ölték egymást, hogy felmászhassanak a magas sziklafal mögött megbújó kolostorba, egy himbálódzó régi kötélen – mindezt azért, hogy szenteltvizet szerezhessenek. Ott álltunk a tömegben, közel a kötélhez, ahol rendőrök hatalmas botokkal ütötték-verték a tömeget, majd egy jó nehéz szenteltvízzel teli kanna rázuhant a várakozó tömegre 15 méter magasból, és fejbe talált egy szegény nőt. Elájult, folyt a vér a szájából, nem tudom, hogy túlélte-e, orvosi ellátás nem volt. Remegett a kamera a kezemben, félelmetes volt. Később Andris is felmászott a kötélen a kolostorba. Ahogy már Andris is említette, egy afrikai törzs falujában végignéztünk egy női körülmetélést, amit egy közönséges borotvapengével hajtott végre egy kuruzsló asszony. Ezek a szituációk nem klasszikus értelemben félelmetesek, inkább embert próbálóak. 

Eszter, Libanonban kezdted pályafutásod, ahol a Hezbollahról forgattál – teljesen egyedül mentél ki? Miért pont ezt az utat választottad?

Cs.E.: A vizsgafilmemet forgattam Libanonban. A kedvesemmel mentünk ki közel egy hónapra. Nagy fába vágtam a fejszémet: az egyik legkaotikusabb és összetettebb ország a Közel-Keleten. Sokszor a libanoniak sem értik, mi miért történik velük, de végül filmet forgattam a mindent uraló káoszról. Helyi filmes diákokkal jártuk az országot, érdekes volt látni, hogy ők hogyan gondolkodnak. Bejrúti keresztények voltak és velünk jártak először Dél-Libanonban a Hezbollah uralta vidéken, velünk léptek be először mecsetbe, pedig muszlimok között nőttek fel. A palesztin menekülttáborokba már el sem mertek jönni velünk, nem engedték el őket a szüleik. Érdekes volt fiatal lányként négy Hezbollah taggal üldögélni egy tüntetésen és palesztinokkal forgatni kicsit más kontextusban. Nem az izraeli-palesztin ellentétről volt szó, hanem arról, hogy mekkora szakadék tátong köztük és a libanoniak között. Éppen ottjártunkkor ért véget egy véres miniháború egy palesztin menekülttáborban, Nahr al Barid-ban. A libanoni hadsereg katonái szétverték a tábort, miközben az ott megbúvó, más arab országokból érkezett szélsőségesekre vadásztak. A Mesék Libanonból című film készítése során szerzett tapasztalatokat lehet hasznosítani az On The Spot-sorozatban is. Vannak hibák, amiket már ott elkövettem, és természetesen működő dolgok is, amiket most továbbfejlesztettünk.

Szokványos kérdés, de mégis fontos: ért bármilyen hátrányos megkülönböztetés azért, mert nő vagy?

Cs.E.: Nem. Csupán annyiban, hogy néhány helyre nem mehettem be, például Etiópiában nem engedtek még a templom közelébe se, ahol állítólag az eredeti Frigyládát őrzik. A kolostorokba se léphetnek be nők.

Mely anyagok vannak már készen, és hova utaztok még a közeljövőben forgatni?

S.T.A.: Már leforgattuk a gázai, az izraeli, a svalbardi és az etiópiai anyagot. Tervezzük Bolíviát, Burmát, Nepált és Afganisztánt, illetve lesz egy kilencedik adás, de a helyszín egyelőre maradjon titok!