Zrínyi, kávé, hadi jelességek

A magyar ember, így a katona jó közérzetét hozzávetőlegesen Zrínyi Miklós, a költő-hadvezér-bölcselő kora óta javítja a kávé. A világ fősodrában lévén, elsők közé tartoztunk, akik között elterjedt a fekete csodaital. Neve, türk khavesi, török jövevényszó. Ezt írta le Zrínyi először magyarul: kávé.

Mélyebb ismereteket Luigi F. Marsigli grófnak köszönhetünk, aki olasz hadmérnökként és műkedvelő régészként működött hazánkban. Ezáltal nemcsak azt köszönhetjük neki, hogy az Arad melletti ásatások során türk őstörténetünkhöz talált fontos adalékokat nyújtó, rovásírásos székely botnaptárt, valamint Mátyás király megmaradt Corvináit mentette meg, hanem azt is, hogy 1683-ban oszmán hadifogságba esvén a tábori kávéfőzőkhöz beosztva részletes feljegyzéseket készített a kávékultúráról. Ő a bevanda asiatica elnevezést használta nem a Zrínyi-féle kávét.

E szót Zrínyi a Szigeti veszedelem III. részének 26., illetve 29. versszakában költi rímbe: Meleg kávé mellett egy ag szót váltsunk…", továbbá „Egymás közt sok dologról beszélgetének, / Kavét kicsin finchábol hörpölgetének…" Hogy az eközben folyó csevelyben elmondják. „… az mikor minden panaszodik, / akkor az én szűvem inkább gyönyörködik; / Erős fergetegen szűvem nem aggódik… El nem fogyhat sohul az én sok értékem, / Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem."

A kávézás és a hadijelességre ösztönzés összefüggése egyértelmű. Ezt erősíti, hogy a korabeli kafeteria azután századokon át ível egészen napjainkig.
A pécsi származású, Zrínyit nagyra becsülő kortárs író Ibrahim Pecsevitől tudjuk, hogy ez idő tájt, közelebbről a hidsra 962. esztendejében (1554–55-ben) terjedt el etiópiai Kaffa városának környékéről indult el világhódító útjára. Nyilván az oszmánok megjelenésével terjedt el Európában, így nálunk is, minden bizonnyal még a „Szigeti veszedelem" előtt. S hamarosan a katonaközérzetet jobbító ellátmánylistára tette a katonáiról tábori konyhával is gondoskodó Zrínyi.

Természetesen ez úgy értendő, hogy elsősorban a kiválóságok kaphattak belőle, hiszen ritka és drága csemegének számított. A civil életben is elsősorban a rangosabb háztartásokban kínálták, bár megjegyzendő: az oszmánok és a Habsburg-zsoldosok garázdálkodásai, dúlásai dacára a történelmi Magyar Királyság területén jól álltunk élelem(ellátás) dolgában – annak köszönhetően, hogy az ősi társadalmi-katonai-termelési-szellemi-lelki egység, a magyar nagycsalád erősen tartotta magát. S nemcsak vitéz katonákat nevelt ki, hanem szorgos és ügyes földmívelőket is, akik a termelvényeket – akárcsak a rabszolgának „rekvirálható" lányokat és legényeket – okosan elraktározták a fosztogatók elől.

Nem véletlen, hogy Arábiához hasonlóan hazánkban is kezdetben főképp a földmívesek és a katonák barátkoztak meg a kávéval. Nagyobb mértékben Buda 1683-as visszafoglalása után terjedt el. Összefügg a kávé azzal a mondással is, hogy „fizet, mint katonatiszt", ugyanis más tehetősebb családhoz hasonlóan a tiszt is tart(hat)ott külön kávécselédet, illetve válóoknak számított, ha a férj nem gondoskodott a „kávéra valóról"."

Fekete vagy feketeleves? Majdnem mindegy az eredeti értelem miatt. Ehhez két adalék. Az egyik: Buda 1541-es elfoglalásakor történt a „fekete" eset (ha megesett!), hogy a szultáni sátorban azzal húzták az időt az oszmánok: ráérnek még a magyari országfők és hadfiak, hisz’ még ott a fekete leves. Arany János így rímelt Török Bálintról írott elbeszélő költeményében: „Hosszas ebéd a terek szultáné, / Hátra van még a fekete kávé…"

A másik eset sem kevésbé nevezetes: a „két pogány közt" vitézül viaskodók közül Thököly Imre 1684-ben nagyváradi pasánál tartózkodó fejedelem sietősre akarta venni útját, ám a pasa marasztalta, mondván, hogy még hátra van a fekete leves (feketeleves?).

E két eset nyomán máris (megint!) eloszlathatunk egy tévhitet: a fekete vagy feketeleves nem a kávét jelölte! Eredetileg a húslére, mártásra értették, vagyis a húsok elfogyasztása után a velük tálalt leveket, mártásokat is meg kellett enni. A székelyek szerint: ki a koncát megette, levét is felhörpölje, azaz átvitt értelemben: a kevésbé jó dolgokat is kötelességünk megcselekedni, ha már a kívánatosokat megtettük (megettük). Különösen a jó dolgok után.

A kávé, a kávéházak a XVII. századtól hazánkban is egyre inkább szaporodtak. Más világutazóink mellett Benyovszky Móric is különös figyelmet szentelt a kávécserjefőzetnek, hiszen amikor a katonai pályát felcserélte a civil állami (kereskedelmi) szolgálatra, majd – mai szóval – kreatív magánvállalkozásra, a gyapot, a cukornád és a rabszolga-kereskedés meglehetősen vegyes összetételű kínálatában a kávé is szerepet kapott. Akárcsak korábban mások, ő is a szeszesitalokat „váltotta ki" a kávéval.

A közelmúltban a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban megtartott tanácskozáson is szó esett a kávéról. Elhangzott: a szovjet fronton a magyar katonák leveleinek egyikéből kiderült: egy elhagyott portán kecskét fogtak, amit azután afféle doni „Ábel a rengetegben" módjára gondoztak s naponta megfejtek, hogy ily módon bővítsék, finomítsák a kávéadagjukat. Tehát ott is számon tartott, koncentráló képességet növelő „bajtársa" volt katonáinknak.

Hiszen a kávé növeli a szellemi és fizikai teljesítményt, élénkít, sőt csökkenti a betegségeket (cukor, máj, szív, Alzheimer-kór, fejfájás). A kávévásárlás és –fogyasztás növeli a kereskedelmi forgalmat, egyúttal emeli a munkaerő, a katona teljesítményét.

Fotó: Archív