Egyszer volt, hol nem volt…

Ideje némileg eloszlatni a bevezető balladai homályát. Az afgán–magyar mesehíd az MH Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központ (MH CIMIC) legújabb projektje, amelynek keretében a két ország gyerekei megismerhetik a másik kultúráját, szokásait és életkörülményeit. A gyakorlatban arról van szó, hogy a terézvárosi Vörösmarty Mihály Általános Iskola legügyesebb, negyedik és ötödik osztályos tanulói két afgán mese és saját fantáziájuk alapján rajzokat készítettek, amelyek aztán katonai úton eljutnak Baghlan tartományba. Jó 4500 kilométerrel távolabb, ugyanezen a május másodikai napon afgán gyerekek, magyar mese alapján készítettek rajzokat, amely rajzok aztán a gyereknap közeledtével elkerülnek majd a magyar iskolába. Fantáziából, papírból és színekből így épül meg az afgán–magyar mesehíd, amely talán tartósan összeköti az egymástól távol élő gyerekcsoportokat.

Valójában azonban – mint azt hamarosan látni fogjuk – a mesehíd ötlete és üzenete jóval több és összetettebb ennél. Mindkét helyen a CIMIC-központ katonái segédkeztek a rajzok alapját képező mesék felolvasásában és a hangulat megteremtésében. A Vörösmarty rajzterme például mini Afganisztánná változott néhány órára, köszönhetően a részben tradicionális ruhákba öltözött katonáknak, akik a távoli országból származó használati tárgyakat is bőven pakoltak a terem közepére terített, díszes szőnyegre. A két afgán mesét előadás vezette be, amelynek segítségével a gyerekek az eddig fantáziájukban létező Afganisztánt szép lassan lecserélhették a valóságos Afganisztánra.

„Mit csinálnak a magyar katonák szerintetek ott?" – hangzott az előadó, Molnár Mihály őrnagy első kérdése.
„A szabadságért szolgálnak!" – szólt mintaszerű jelentkezés után a pedáns válasz. A teremben egy pillanatra néma csend támadt. A gyerekek kutatóan néztek „Misi bácsira", hogy vajon jó volt-e a válasz, mi felnőttek pedig kissé megdöbbentünk, milyen pontosan informált a mai fiatalság. „A gyerekek örülnek, hogy ott harcok vannak?" – érkezett később a következő, kissé aggodalmas kérdés. Nem, egyáltalán nem örülnek, sőt…

Amikor pedig kissé vidámabb témára terelődött a szó és eljutottunk a helyi ételekhez és az italokhoz, az egyik kislány büszkén megjegyezte: olyan lepényt bizony az ő nagymamája is tud készíteni. Íme, így épül a valóságban is a mesehíd. Aztán az egyik diák tudományos alapon érdeklődött, hogy van-e ott kórház; míg padszomszédja fantáziáját az birizgálta, hogy vajon arrafelé is divat-e a hastánc? Nem telt bele fél óra és mindenkinek többé-kevésbé világos lett, hogy hová is kerülnek majd a rajzai, és máris jöhettek a mesék. A szőnyeg előtti zsámolyra Varga Erika zászlós telepedett, a gyerekek pedig ábrándozva hallgatták a történeteket a farkasról, a kecskékről és az oroszlánról. Aztán előkerültek a papírok, a ceruzák, a színes kréták, gőzerővel készültek a vázlatok, majd a vázlatok alapján a végső, színpompás rajzok.

Alkotás közben különös érzéssel tölthette el őket, hogy ezzel párhuzamosan a jelenleg Afganisztánban szolgáló CIMIC-esek, magyar népviseletben, Magyarországról tartottak előadást, magyar meséket olvastak fel, az afgán gyerekek pedig azok alapján készítettek rajzokat.

„Kíváncsi lennék, mit hoznának ki mondjuk a Lúdas Matyiból" – jegyezte meg valaki. Könnyen lehet, hogy ez a vágya igen hamar valósággá válik, hiszen bő egy hét múlva már meg is érkeznek hazánkba az afgán rajzok és a gyereknap közeledtével a Vörösmarty Mihály Általános Iskola legügyesebb rajzosai megpillanthatják kis kollégáik munkáit. Addig pedig teljesítményükért a valóságban elkönyvelhettek egy extra ötöst az osztályfőnöktől, képzeletükben pedig most már az igazi Afganisztán távoli, de egyáltalán nem titokzatos helyként jelenik meg…

 

Fotó: Rácz Tünde