Ilyen volt…

A Koszovóban zajló események megértéséhez érdemes felelevenítenünk az ország történelmét. A  konfliktus eredete két egymással rivalizáló nemzet – az albán és a szerb – folyamatos viszályára vezethető vissza. A történelmi vita alaptétele mindkét fél szemszögéből egyoldalú és kompromisszum nélküli, a terület fölötti követelésen alapszik.

A Balkánon az ókorban trák és illír törzsek telepedtek le, ez utóbbit az albánok a saját őseiknek tekintik. A térség azonban a Római Birodalom része lett, de annak felbomlása után is többször gazdát cserélt egészen addig, amíg a 12. században ortodox szerb uralom alá került. Az elvesztett rigómezei csata után azonban a szerb befolyás jelentősége erősen csökkent és a 15. században egész Szerbia, így Koszovó is a törökök birodalom részévé vált. Az „iszlamizáció" következtében a keresztény szerbek északra menekültek, míg az albánok közül sokan áttértek a muzulmán hitre. Az etnikai egyensúly így jelentősen eltolódott és az albán dominancia érvényesült, de a 20. század elején az Oszmán Birodalom gyengülését követően ismét a szerb érdekek kerültek előtérbe. Ezt az időszakot a szerb központosítás és a szerb betelepítés politikája követte az eddigre már többségben lévő albán lakosság hátrányára. Ez végül egy a beolvasztásnak ellenálló fegyveres összetűzésbe torkollott.

A második világháború idején Koszovó legnagyobb részét Albániához csatolták és olasz, majd német csapatok felügyelték mindaddig, amíg 1945-ben jugoszláv (szerb) partizánoknak sikerült visszafoglalniuk, akiknek még hónapokig albán utóvédharcokkal kellet számolniuk. A harcok leverése után tovább folytatódott az albánok elnyomása, de végül 1963-ban Koszovó autonóm tartományi státuszt kapott. Az elkövetkező években továbbra is Szerbia része maradt, de tovább erősödött autonómiája és a közigazgatás egésze az albán többségű hatóságok kezébe került. Ráadásul a magasabb szülési aránynak köszönhetően az albán lakosság aránya elérte a 90 százalékot. 1968-ban végül demonstrációk kezdődtek, annak érdekében, hogy Koszovó köztársasági rangot kapjon Jugoszlávián belül, ami az első lépés lett volna az elszakadáshoz vezető úton. A kialakult viták egyre többször fajultak halálos áldozatokat követelő tömegdemonstrációkba, míg 1981-ben rendkívüli állapotot hirdettek és bevetették a szövetségi belügyi alakulatokat is.

A koszovói konfliktus a csúcspontját 1989-ben érte el. Ekkor került Szerbia élére a kommunista párt, Slobodan Milosevic vezetésével, aki a Jugoszláv parlamentben is kivívta dominanciáját. Először megszüntette Koszovó autonómiáját, majd közvetlenül szerb fennhatóság alá helyezte a tartományt. Ennek hatására a megalakult a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) és terrorakciókkal, civil valamint rendőrségi célpontokra indított támadásokkal fegyveres felkelést szított. A tartomány feletti ellenőrzés visszaszerzése érdekében Milosevic egy offenzívát indított az UCK ellen és megkezdődtek az etnikai tisztogatások is, ami óriási menekültáradattal járt együtt. Az erős diplomáciai nyomás következtében végül Milosevic elfogadta a nemzetközi közösség feltételeit és kivonta a szerb csapatokat a térségből. A NATO az ENSZ égisze alatt légitámadással kényszerítette ki a béke megállapodást a szemben álló felek között. Végül 1999. június 10-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa Koszovót átmenetileg ENSZ igazgatás alá helyezte és megbízta a NATO vezetésű békefenntartó erőket (KFOR). A KFOR legfőbb feladata Koszovóban a biztonság és a rend fenntartása.

A koszovói válság rendezéséhez Magyarország 1999 óta járul hozzá (1999-től 2008-ig MH ÖBZ, 2008-tól MH KFOR), azonban a Balkánon már NATO tagságunk kezdete előtt is (1995-óta) teljesítettek missziós szerepvállalást magyar békefenntartók a boszniai műveletekben (IFOR/SFOR Magyar Műszaki Kontingens 1995-től 2002-ig).

Fotó: Papp Béla százados, Szabó Gábor főhadnagy, Koós Sándor zászlós