A parancsnok legfontosabb feladata a döntés

Az OMLT (Operational Mentoring and Liason Team), vagyis a Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport feladata, hogy tanácsadó-kiképző-összekötő szerepkörben támogassa, képezze és mentorálja az Afgán Nemzeti Haderő (Afghan National Army – ANA) kijelölt egységeit, alegységeit a műveleti feladatok tervezésének és végrehajtásának időszakában. Az első ilyen magyar egység 2009-ben érkezett Afganisztánba, hogy amerikaiakkal együtt – magyar vezetéssel – elvégezze feladatát. Parancsnokuk Molnár Zsolt alezredes volt. Vele beszélgettünk.

Csak ha a külföldi kiküldetéseit veszem sorra, már akkor kijelenthetjük: missziós pályája rendkívülinek mondható. Gondolom, már gyermekkorában is arra készült, hogy egyszer majd katona lesz.

Mikor kezdődött a missziós karrier?

Szó szerinte erősorrendben szolgáltam le a missziókat. Elsőként 2000-ben Cipruson dolgozltam egy évig, majd 2002-ben századparancsnokként mentem ki Szarajevóba, mint a Katonai Békefenntartó Kontingens egyik alapítója. Akkor még nem tudhattam ezt, de később az ott megszerzett tapasztalatok rengeteget jelentettek az OMLT felállításában. Aztán 2004-ben jött Irak… Az egy kemény időszak volt. Sajnos veszteségeink is voltak: egy katonám, Nagy Richárd posztumusz hadnagy halt meg egy támadás során.

Ilyenkor egy misszióban a veszteség feldolgozásában a parancsnoknak óriási lehet a felelőssége. Bár elméletileg mindenki tudja, hogy Irakban, Afganisztánban haláleset is előfordulhat, mégis más ezzel a valóságban szembesülni. Hogy lehet átlendíteni az állományt a traumán?

Alapvetően ilyenkor a parancsnokon – vagyis ott és akkor rajtam – múlik szinte minden. Ám az események feldolgozásához igénybe kell venni minden segítséget, ami csak elérhető: pszichológust, lelkészt is akár.

Rendben, a parancsnok segít a csapatának, de ki segít a parancsnoknak?

Ez egy óriási kérdés. Nekem a mai napig vissza-visszaköszönnek ugyanezek a dolgok. Ott és akkor egy útszéli robbantás történt. Később is feltettem a kérdéseket: miért pont ott? Miért pont őket? Az a tény, hogy meghalt egy katonám, végigkíséri nem csak az életemet, hanem a későbbi döntéseimre is hatással lesz. Természetesen a döntéseket, azok következményeit később a parancsnoknak magával szemben is, a vizsgálóbizottság előtt is és a katonái szemébe nézve is tisztáznia kell. Ezt én is megtettem. Azt pedig egyértelműen kijelenthetem, hogy ma sem tennék semmit másként, mint akkor és ott Irakban. Pontosan tudom, hogy ez a haláleset is hozzájárult ahhoz, hogy később Afganisztánban, az OMLT-ben miért és hogyan adtam ki parancsokat. Nem mondom, hogy csupán ennek köszönhető, de tény: sokkal veszélyesebb szituációkat, helyzeteket megélve később Afganisztánban már nem veszítettem el egyetlen katonámat sem.

Mások élete múlhat a döntésein. Hogyan lehet megbirkózni ezzel az óriási felelősséggel?

A döntés felelőssége valóban az enyém. De mondok valamit, ami katonák között szinte közhelynek számít: „Nincs rossz döntés. DÖNTÉS van." A parancsnoknak dönteni kell: egy veszélyes helyzetben szinte mindegy, hogy rosszul teszi, hogy jól teszi, hogy miért teszi, de döntsön! Annál ugyanis nincs rosszabb, mintha nem ad semmilyen utasítást.

Még az OMLT és a fent említett iraki misszió között szolgáltam négy hónapot Irakban 2005 decemberétől kiképző főtisztként. Itt szintén a kiképzés volt az egyik fő feladat, hasonlóan a magyar vezetésű, magyar-amerikai OMLT-hez, amely 2009-ben kezdte meg tevékenységét. Én az első egység parancsnoka voltam. Ebben a misszióban egy afgán lövész zászlóalj kiképzése volt a feladat. A feletteseimtől még itthon szabad kezet kaptam a magyar katonák kiválogatásában, eldönthettem, kivel szeretnék együtt dolgozni, sőt, volt rá példa, hogy magam is megkerestem olyan kollégát, akire számítottam a csapatban. 2009 januárjában érkeztünk meg Afganisztánba. Maga a csapat, amelynek a parancsnoka voltam, félig magyarokból, félig amerikaiakból, az Ohiói Nemzeti Gárda tagjaiból állt. Az érkezés után három hónapig Kabulban folyt az afgán lövész zászlóalj szakkiképzése.

Hányan voltak, milyen volt a jelentkezők összetétele? Hogyan képzeljünk el egy átlagos afgán katonát?

Afganisztánban az lesz katona, aki az akar lenni. Nem sorozzák őket, nincs is különösebb feltételrendszer, aminek meg kell felelni. Még írni-olvasni sem kell tudniuk, ami nem kevés nehézséget jelentett, mikor az elméleti kiképzést tartottuk. A legénységi a tiszthelyettesi és a tiszti állományuk sem attól függ, mennyire iskolázottak, sőt! Mivel óriási a korrupció, ezért

Ma már tudjuk, hogy az Ön által parancsnokolt OMLT-ben nem történt haláleset. De az afgán katonák közt sem?

Az általunk kiképzett afgán katonáknak volt vesztesége, hiszen az elméleti képzést követően már éles bevetéseken is részt vettünk, olyan helyeken, ahol a hibáknak már végzetes következményei lehetnek. A haláleseteknek többször is az volt az oka, hogy a korábban kiadott utasításokat nem tartották be. Persze a felszerelésük sem olyan volt, mint egy NATO katonának… De azt azért elmondhatom, hogy nálunk az afgán alegység klasszisokkal kisebb veszteséget szenvedett el, mint a többi zászlóalj. Én ezt tartom a sikerünk egyik „fokmérőjének".

És a jövő? A legveszélyesebb missziókat már maga mögött tudhatja. Merre tovább?

Az OMLT-vel a legveszélyesebb katonai feladatot tudhatom magam mögött, amit csak magyar katona végrehajthat. Ezek után már nehéz nagyobb kihívást találni… Ugyanakkor öt misszióval a hátam mögött most már szeretnék olyan feladatot ellátni, ami mellett több időt a családom közelében tudok maradni. Két gyermekem van, a nagyobbik fiam 13 éves. Ha csak a misszióban eltöltött időt számolom, akkor is két és fél éven át kimaradtam az életéből. Úgyhogy én már nem tervezek missziót. De ha érkezik a parancs, hogy menni kell…