Hiábavaló volt az ötszörös túlerő

A hatnapos háború előzményei egészen 1956-ig visszanyúlnak. Ekkor zajlott le az úgynevezett szuezi kaland, vagyis Izrael háborúja Egyiptom ellen, melynek fő célja a Szuezi-csatorna visszafoglalása volt. Az akció teljes sikerrel zárult, még annak ellenére is, hogy a Sínai-félsziget elfoglalása után a zsidó állam visszavonulásra kényszerült a nemzetközi politika, főként az USA, illetve a Szovjetunió nyomására. Mindez azt is jelentette, hogy a zsidó csapatoknak vissza kellett vonulniuk a meghódított területekről: a Sínai-félsziget mellett Gázából is, vagyis területi nyereséggel nem járt az akció. Azt ezt követő évtizedben viszonylagos béke uralkodott a térségben, bár a határvillongások jóformán mindennaposak voltak.

Egyiptomi felkészülés

Az 1956-os egyiptomi-izraeli háború tapasztalatait levonva Egyiptom jelentős haditechnikai fejlesztésekbe fogott, melyben főként a Szovjetunió volt a segítségére. Rövid idő alatt két és félszeresére növelte az állam a tankjai számát, s mintegy ötszörösére a páncélozott harci-járművekét. A harckocsipark bővítése mellett azt korszerűsítette is az egyiptomi vezetés: az új összetételben már „csak" 40 százalékban alkalmazták az akkora már elavult T-34-eseket, míg zömükben már T-54-es és T-55-ös tankok alkották a haderőt. A légvédelmi ágyúk számát is közel ötszörösére bővítette az egyiptomi hadvezetés: 1967-re már 950 légvédelmi mi ágyúval rendelkezett. A szárazföldi erők mellett a légierőt is átalakították, modernizálták. Az egyiptomi légierő számbelileg több mint kétszeresére nőtt egy évtized alatt, s már MIG-19-es és MIG-21-es gépek alkották. A légierő kötelékében megjelentek a közepes bombázók is.

Hétperces karbantartás

Izrael is jelentős fejlesztésekbe fogott. A rezsim a légierő modernizálására és növelésére helyezte a fő hangsúlyt. A hadsereg a francia típusokat részesítette előnyben: a kötelékben főként Mirage vadászgépek és a Vautour típusú vadászbombázók. Nem volt véletlen a fejlesztés, hiszen Ezer Weizman,a légierő akkori parancsnoka kijelentette, hogy Izrael legjobban Kairó felett tudja önmagát megvédeni. A mennyiségi és minőségi fejlesztések mellett nagy hangsúlyt fektettek a kiképzésre is. Ez már csak azért is jelentős, mert bár az arab világ jelentős légi fölénnyel rendelkezett. Ennek ellensúlyozására egy-egy izraeli vadászgépet 4-6-szor is csatába kellett küldeni egy nap. Ez akkor is igaz, ha például az egyiptomi vadászgépek egynegyede nem repülhetett a kiképzés hiányosságai miatt. a szárazföldi csapatokat is megerősítette Izrael: harckocsijaik számát két és félszeresére, míg a páncélozott harci-járművek állományát háromszorosára növelte a zsidó hadsereg.

Bármennyire is felkészült Izrael egy várható háborúra, mégsem tudta ellensúlyozni a négy arab állam (Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak) számbeli fölényét. A koalíció minden fegyvernemben jelentős számbeli fölényre tett szert. A legnagyobb eltérés (hat és félszeres) a tábori lövegek tekintetében volt. A katonailag kiemelten fontos légierő tekintetében az arab koalíció pedig 2,8-szer annyi repülőgéppel rendelkezett, mint Izrael. A harckocsijaik száma pedig több mint kétszer múlta fölül a zsidó állam rendelkezésére álló tankok számát. Mindezt a – már említett – alapos kiképzéssel tudta ellensúlyozni Izrael. Például egy-egy vadászgépet két bevetés között hét perc alatt kellett felkészíteni a következő akcióra. Vagyis ennyi idő alatt kellett átvizsgálni, feltankolni és fegyverekkel felszerelni z adott gépet. Ugyancsak előrelépett az izraeli vezetés a tartalékosok riasztási rendszerében, valamint átalakították a hadsereg belső szerkezetét: a páncélos csapatok az összhaderő felét tették ki, míg az ejtőernyős alakulatok létszámát a négyszeresére növelték.

Nem békegalamb

A folyamatos incidensek tovább fűtötték a térségben az indulatokat. Szíria arra kérte az ENSZ-t, hogy vonja ki erőit a térségből, mert azok mintegy fedezték az izraeli katonai előkészületeket. Ennek a nemzetközi közösség május 19-én tett eleget. Ezt megelőzően, május 17-én Egyiptom harckészültségbe helyezte az alakulatait, majd két nappal később a vezetés megkezdte a tartalékosok mozgósítását is. Az izraeli előkészületeket – jobbára rejtve – május 15-én kezdődtek meg, s május 21-re fejeződtek be. Két nappal későbbre már mintegy 50 ezer főt vontak össze Sínai-félszigeten, ezzel elfoglalva az ENSZ csapatok korábbi állásait. Egyiptom válaszként blokád alá vonta a Tirán-szorost. Látva a háborús előkészületeket május 30-án Jordánia is csatlakozott az egyiptomi-szír szövetséghez. Június 4-én pedig Irak is az Egyesült Arab Parancsnokság alá helyezte csapatait.

Mindeközben a nemzetközi politika is – részben – beavatkozott. Abba Eben akkor külügyminiszter három nagyhatalommal: Nagy-Britanniával, Franciaországgal és az USA-val ismertette az ország helyzetét, s azok elismerték Izrael jogát az önvédelemre. Június 3-án fogadta el az izraeli parlament, hogy az ország megelőző csapást mérjen az arab államokra. Egy nappal később véget ért a mozgósítás, az izraeli haderő felvonult, s másnap a Moked (Galamb) hadművelettel, június 5-én megkezdődött a hatnapos háború. A Moked tervét még egy hónappal korábban dolgozta ki Mordechai Hod vezérőrnagy. Lényege, hogy az izraeli gépeknek minél gyorsabban meg kell semmisítenie az arab – főként az egyiptomi légierőt, lehetőleg még a földön. Mindezt a megelőző csapás értelmében.

Hat százalékos veszteség

Június 5-én a reggeli órákban indultak meg a gépek a repülőterek ellen. A zsidó légierő 196 gépe vett részt benne. Ez szinte a teljes állományt jelentette, hiszen csupán egy tucat gép maradt a földön. Negyven gép a Nílus-völgyében található három repülőteret támadta. Egy másik különítmény pedig egy délebbi bázist bombázott. Az első hullámot tízpercenként követték az újabbak. Összesen nyolc támadást intéztek az egyiptomi célpontok ellen: minden izraeli gép két bevetésen vett részt. Első körben tizenegy, míg a másodikban 14 objektumot támadott az izraeli légierő. A várt támadás mégis váratlanul érte az arab légierőt: mindössze néhány vadászgépük nem tudott valódi ellenállást kifejteni a támadóhullámokat kísérő Mirage-ok között. A légvédelem sem tudott mit kezdeni, hiszen azt korábban jóformán teljesen leállította az egyiptomi vezetés, hiszen attól féltek, hogy a lázadók lelövik azt a gépet, melyen Amer tábornagy és Sidqi Mahmoud altábornagy volt.

Mindezek értelmében a nap végére az zsidó légierő katasztrofális csapást mért az arab csapatokra. Három óra leforgása alatt az egyiptomi légierő több száz gépet veszített. Zömüket a földön semmisítették meg. Az első nap végére az arab csapatok mozgósítható légierejük mintegy felét veszítették el, míg izraeli részről csupán 19 gépet lőttek le, s ez az állomány alig hat százaléka volt. A légicsapás további eredménye lett, hogy megsemmisült több mint egy tucat lokátorállomás, s összesen hat reptér vált használhatatlanná. Kilenc órakor pedig megkezdődtek a szárazföldi műveletek. Az izraeli csaptok három irányból támadtak. A célpontok a Gázai-övezet, a Szuezi-Csatorna térsége, valamint – mintegy mellékesen – Sarm-el Sejk voltak. A hadműveletekben a „Yoffe", a „Tal" és a „Sharon" hadosztályok vettek részt.

Ezer tank csatája

A szárazföldi csapatok fő célpontja a Gázai-övezet és a Sínai-félsziget környékén található egyiptomi erődítmények elfoglalása és lerombolása volt. erre a célra mintegy 100 ezer fős hadsereget vontak össze, mely mintegy ezer harckocsival egészült ki. Az első napon sikerült elvágni az egyiptomi utánpótlási vonalakat, valamint az izraeli erőknek sikerült megakadályoznia, hogy a félszigeten harcoló alakulatok egyesülhessenek más csapatokkal. Mivel azonban a védelmi erők jelentős számbeli fölényben voltak (az arab koalíció összeségében mintegy 456 ezer főből állt) elkeseredett csata bontakozott ki, mely még három napig tartott. A második napon a „Tal" hadosztály azt a feladatot kapta, hogy a Sínai-félszigeten északi irányba előrenyomulva, eljusson a Szuezi-csatornáig. Az egyiptomi erők, az előző napi Bir-Lahfani vereség után ellentámadásba akarták átmenni. Ennek megakadályozása a „Yoffe" hadosztály feladata volt.

A „Yoffe" erői ezt sikeresen meg is oldották, hiszen az áttörés megakadályozása mellett elvágták a nyugati irányú visszavonulás útját is. Ezzel azt is megakadályozták, hogy az egyiptomiak erősítéseket tudjanak küldeni az Umm-Kateif Abu Awegerila táborba, ahol a Sharon tábornok vezette erők küzdöttek. Az ottani egységek sikeres felszámolása után Ariel Sharon déli irányba vonult tovább. Az izraeli csapatok a háború második napjának végére a Gázai-övezetet teljesen az ellenőrzésük alá vonták. Az egyiptomi fronton folyó küzdelem harmadik napján a „Tal" tovább nyomult előre a Szuezi-csatorna mentén, miközben a „Yoffe" az egyiptomi páncélosok nyugati visszavonulását akadályozta meg. A Mitla-szorosnál volt a leghevesebb harc: ezer páncélos csapott össze. Ehhez mérhető tankcsata csupán Kurszknál volt a modern hadviselés történetében. A negyedik napon, június nyolcadikán az egyiptomi erő teljes vereséget szenvedtek, a Mitla-szorosnál vitézkedő Albert ezredes tankjai újabb vereséget mértek az egyiptomi páncélosokra, melyek Eilatot akarták elzárni.

Bár a jordán és a szír frontokon is elkeseredett harcok folytak, az ottani csapatok viszonylag hamar megtörtek az izraeli légi és szárazföldi csapások alatt. Június 10-én véget ért a hatnapos háború. Ekkor az izraeli csapatok már győzedelmesen meneteltek Damaszkusz felé, ám Szíria nem várta meg a bevonulást és tűzszünetet kért. Június 12-én az ENSZ felügyelete mellett átfogó tűzszünetet kötöttek a harcoló felek.