Búcsú a tábornoktól

A 2. légvédelmi hadosztály-parancsnokságon töltött évek után került vissza Kecskemétre, ahol 1975-től négy évig az ezred parancsnoka volt.
1982-ben, a szuperszonikus korszak lezárásával visszatért a motoros repüléshez. Megszerezte a jártasságot az An-26-osra, de tudta, az csupán fájdalomdíj a deltaszárnyú vadászgép után.
Egy évvel később életútját a Magyar Honvédelmi Szövetség repülőfőnökeként folytatta. Számtalan újszerű kezdeményezés fűződött a nevéhez, Európa- és világbajnokságok emelték a nyolcvanas években Magyarország hírnevét a repülők világában. Ennek csúcspontjaként, 1989-ben – ha csak a légtér vonatkozásában és a XXI. Vitorlázórepülő Világbajnokság idejére is – létrejött az égi határok nélküli „Osztrák–Magyar Monarchia".

1990-ben, 38 év szolgálat után kezdte el a nyugdíjas éveit.  A pihenés helyett azonban ismét missziót vállalt, saját maga számára megszabott küldetést, a veterán repülők összefogását. A rendszerváltás után nyílt lehetőség a Magyar Királyi Honvéd Légierőben repült pilóták rehabilitálására, s ekkor teremtődött meg a lehetőség arra is, hogy a pilótagenerációk megtalálhassák gyökereiket. Ismét lett Puma, Dongó és Boszorkány század, nem tiltották a századjelvényeket, ismét szárnyalhatott a pilótainduló. Az első elnöknek, Tobak Tibornak először csak helyettese, majd utódja lett.
Tette, amit tennie kellett bajtársaiért, de idővel azt is látta, hogy hiába éledt fel a katonai repülők nagy családfája, ha nincs éltető utánpótlás, elhal a fa. Munkásságát a honvédelmi miniszter előterjesztésére Göncz Árpád köztársasági elnök dandártábornoki kinevezéssel ismerte el.

Küldetésének tekintette az ötvenes, hatvanas évek legendás parancsnokainak megismertetését a repülés iránt érdeklődő olvasókkal. Közel 20 évig volt a repülőmagazinok főmunkatársa, több mint háromszáz cikkben dolgozta fel a magyar katonai repülés egy-egy jeles eseményét, mutatta be az egykori ezred- és hadosztályparancsnokokat. Ha ő nincs, ezek a legendás emberek is feledésbe merültek volna.

Alkotóéveinek utolsó időszakában saját emlékeit szerette volna megosztani az utókorral, bemutatva az abasári kőműveslegény útját – mert szakma nélkül nem ember az ember – a tábornoki csillagig. A sors még megengedte, hogy befejezze a művet, de megjelenését már nem érhette meg.

A Farkasréti temetőben családja, szerettei és az egykori, valamint a mai légierő katonái kísérték utolsó útjára szeptember 20-án, csütörtökön. Pintér Zoltán nyugállományú vezérőrnagy búcsúztatta, visszaemlékezve arra a napra, amikor fiatal hadnagyként Szepesi József fogadta pilótatársaival együtt őt is a kecskeméti repülőtéren. Koszorúkkal borított sírja felett a Magyar Repülő Szövetség köteléke búcsúzott Szepesi József dandártábornoktól.

Fotó: Galovtsik Gábor