Fizikaóra, piros sapka és harci riadó

Az öböl és térsége a horgászok kedvenc helye, pecás és hadihajós azonban jól megfér itt egymás mellett. Mint most is: a lágy hullámokon, a part évtizedes fáihoz kötve himbálódzik a vízen a teljes magyar folyami „flotta", a hadihajók közelében pedig a hullámtörő köveken ücsörögve lógatják botjaikat a horgászat szerelmesei.

Ahol mindent másként hívnak…

A katonai sátrakból épített, szögesdróttal körbevett tábort már csak meg sem nézik a pecások, pedig a sorompó és az őrtorony a laikus szemlélő számára is impozáns látvány. Apropó, őrtorony: a katonák nem így nevezik, hanem felállítási helynek hívják, és a benne álló katonák nem az őrség, hanem az összevont hajóbejárati szolgálat tagjai, akik csak nappal posztolnak egy helyben, a sötétedés utáni órákban ugyanis járőröznek a tábor területén. Azaz nem is tábor, hanem osztagbázis, hiszen így hívják hivatalosan – tudjuk meg Danyikó László századostól, az MH 1. Honvéd Tűzszerész- és Hadihajós Ezred hadihajós alosztályának parancsnokától.

Miután tisztába jövünk az alapfogalmakkal, szétnézünk az erdős ártéri területen. Egy kisebb tisztáson aggregátor pöfög, a kikötött hajókhoz a földbe vájt lépcsőkön lehet lejutni, és az évek alatt kitaposott ösvény mellett legalább fél tucat hulladékgyűjtőt is elhelyeztek a katonák – gondosan ügyelnek arra, hogy még egy papír zsebkendőt se dobjanak el a fák közé, sőt minden táborépítést úgy kezdenek, hogy a mások által itt hagyott szemetet is összeszedik…

„A mostani kitelepülésnek több célja van. Elvégezzük az alakulat három aknamentesítő hadihajójának úgynevezett bemérését, valamint gyakoroljuk a szakharcászati feladatainkat is" – meséli a százados, miközben a vízben már folynak az előkészületek: egy csónakból kötelet feszítenek ki az öbölben álló két faépítmény közé, két katonabúvár pedig éppen most emelkedik fel a víz mélyéről.

Fizikaóra haladóknak

Értetlenségünket látva egy civil mérnök, Schneider Mihály magyarázza a látottakat: a búvárok most helyezték el az öböl fenekén a mágneses bemérőállomás tucatnyi szondáját, a kötél pedig azért kell, mert annak segítségével tudja a hajó felvenni a pontos pozíciót a műszerek fölött.

Persze rögtön adódik a kérdés, hogy miért is van erre szükség? A pontos részletek megértéséhez valószínűleg nem elég a hármas érdemjegyű fizika érettségi – amit csaknem húsz évvel ezelőtt e sorok írójának sikerült magából kiizzadnia –, annyit azonban sikerül kivenni a magyarázatból, hogy a bonyolult művelet azért nélkülözhetetlen, mert mint minden fémtárgy, ezek a hajók is megváltoztatják a Föld mágneses terét. És az országok többségénél jelenleg is hadrendben lévő vízi aknák éppen ezt a fizikai törvényt kihasználva robbanhatnak fel – vagyis nem véletlenül nevezik őket mágneses indukciós aknáknak…

Persze a Schneider Mihályhoz hasonló, a fizikához kitűnően értő mérnökök már jó néhány évtizede kitalálták, miként lehet becsapni ezeket a már a második világháború óta alkalmazott aknákat. Ehhez „csak" egy speciális berendezésre van szükség, amit beépítenek az erre a feladatra kialakított hadihajóba, s amely arra szolgál, hogy kiegyenlítse a hajótest által a mágneses térben okozott elváltozást. Azaz az akna nem érzékeli, hogy valami elhaladt felette.

A dolog szépséghibája mindössze az, hogy időről időre ezek a „becsapó berendezések" is felmágneseződnek, azaz általában félévente szükség van a rendszer beszabályozására, finomhangolására, mondhatni a mágneses torzítás „lenullázására". Ezt végzik el itt, a Turbina-öbölben évekkel ezelőtt kialakított bemérőállomáson, amelynek „szárazföldi elemeit", vagyis a kiértékelést végző számítógépeket és a műszereket kezelő mérnököket ezúttal a hadihajós alosztály kiképzőhajóján, az Ercsi névre keresztelt járőrnaszádon helyezték el.

A kényes és hosszadalmas művelet során számtalan apróságra kell figyelni – egyebek mellett arra, hogy a bemérés előtt az öböl területét meg kell tisztítani a legkisebb fémdaraboktól is, azaz például a vízbe dobott sörösdobozoktól és a pecások beszakadt horgaitól. Bármilyen hihetetlen, de még ezek az apró fémkampók is képesek befolyásolni e precíz bemérési folyamatot – meséli Mihály, aki mindig örömmel tesz eleget a hadihajósok felkérésének. Néhány évvel ezelőtt ugyanis ő maga is az alakulatnál szolgált, az akkori Honvéd Folyami Flottillánál végzett a mostanihoz hasonló munkát. Jelenleg pedig azon kevés magyar cégek egyikének az alkalmazottja, amelyek el tudják végezni a hadihajók bemérését.

„Korelnök", piros sapkában

Visszatérve az öböl megtisztításához, ez a feladat jó gyakorlási lehetőséget nyújt az alakulat tűzszerészbúvárainak. Mindazok, akik nincsenek szolgálatban, most is elkísérték a hadihajósokat a tassi kitelepülésre. Vezetőjük Gulyás Tamás főtörzsőrmester, aki általában a mostanihoz hasonló táborok „korelnöke", éppen ezért nem is haragszik amiatt, hogy a többiek Apukának hívják. Beceneve ott díszeleg piros színű baseballsapkájának hátulján is. Kiderül: bár ez a ruhadarab pillanatnyilag még nincsen benne a Magyar Honvédség öltözködési szabályzatában, viselése azonban „erőteljesen ajánlott", aki ugyanis hordja e piros sapkát, az a merülésvezető, vagyis a búvárok minden tevékenységéért felelős rangidős. A vízből éppen felmerülő békaember is mindig őt keresi, ezért nagyon jó, ha van rajta egy olyan ruhadarab, amely feltűnő. A Red Cap-et egyébiránt számtalan nyugati hadseregben használják, s innen vették át a magyar katonabúvárok is.

A mostani kitelepülés során egyébként nem igazán ideális körülmények között végzik munkájukat az alakulat búvárai: a víz alig 14 Celsius-fokos, a látótávolság még a Duna főágában sem haladja meg az egy métert, itt az öbölben pedig szinte „zéró", azaz a búvároknak vakon, a „kezükkel látva" kell elvégezniük feladataikat.

Például az egyik ilyen feladat a vízben megtalált robbanószerkezetek kiemelés előtti rögzítése. Aki azt hiszi, erre bárki képes, javasoljuk, hogy próbálja ki a következő szituációs játékot: egy üres, töksötét szobába bemenve keressen meg egy nagyjából méter hosszú és harminc centi átmérőjű csövet, s egy acélsodronyt kössön rá úgy, hogy a csövet az acéldrót és egy daru segítségével biztonságosan fel lehessen emelni a padlóról. A tűzszerészbúvárok ugyanezt végzik, csak épp „nehezített" körülmények között, nemegyszer tíz méterrel a víz alatt, erős sodrásban és hordalék közepette, s ha egy-egy mozdulatot elvétenek – például „rossz helyen" érnek hozzá a robbanótesthez, vagy nem megfelelően rögzítik a kiemeléshez használt acélsodronyt –, az akár könnyen az életükbe is kerülhet…

„Éppen ezért szükséges az állandó gyakorlás, télen és nyáron, álló- és folyóvízi körülmények között. Egy valós kiemelésnél ugyanis nem lehet tévedni!" – hangsúlyozza Gulyás főtörzs, aki már nem is számolja, hány „éles bevetésen" vett részt hosszú tűzszerészbúvár-pályafutása során.

Közben a hajóra szerelt, egy tonna teherbírású daru dolgozni kezd, és a vízből lassan kiemelkedik egy szürke színű robbanószerkezet. Ez most csak egy ártalmatlan kiképzőeszköz (valójában hatástalanított világítóbomba), azonban arra tökéletesen alkalmas, hogy segítségével a búvárok gyakorolják a kiemelés lépéseit. Másodpercekkel később a feladatot elvégző két búvár is megjelenik a víz felszínén, a merülésvezető pedig röviden értékeli mindazt, amit látott. „Jó volt, srácok, köszi, menjetek ki a vízből, melegedjetek meg!" – mondja.

Két percig szól a vészcsengő

Alighogy túl van a bemérésen az AM–31-es jelű, Dunaújváros névre hallgató aknamentesítő hajó, a parancsnok, Daruka Norbert főhadnagy új utasítást kap: „hajtson végre aknamentesítést a Dunán!" A hatalmas hadihajó kecsesen fordul meg az öbölben és indul el a folyó főmedre felé.

„Egy-egy kitelepülés remek alkalom arra, hogy szakfeladatainkat is gyakoroljuk, így a riadógyakorlatok és az imitált aknamentesítés is részei a mostani programnak" – tudjuk meg a fedélzeten Szilágyi Zsolt alezredestől, az alakulat hadihajós parancsnokhelyettesétől −, s alig hagyjuk el az öblöt, máris felvisít a hajó dobhártyaszaggató vészcsengője. „Ha két percig folyamatosan szól, akkor azt jelenti: harci riadó!" – dekódolja a jelzést az alezredes. A hajó felső fedélzetéről nézzük, amint alattunk a katonák habozás nélkül teszik a dolgukat. A fegyverkezelők elfoglalják helyüket a tiszteletet parancsoló egy-, illetve négycsöves légvédelmi gépágyúk, a húsz milliméteres PAV-ok mögött, segítőik pedig betöltik és tűzkésszé teszik a fegyvereket.

A következő jelzés a légiriadó („Amikor a csengő két percig szaggatottan jelez" – mondja az alezredes.), majd a tűzriadót és a vízbetörésre történő reagálást is gyakorolják a srácok. Az még a laikus számára is azonnal feltűnik, hogy a Dunaújváros fedélzetén összeszokott csapat dolgozik. „A gyakorlás azonban sohasem árt!" – jegyzi meg Danyikó László százados, miközben újra harci riadót rendel el.

Fél óra „riadógyakorlat" után, amikor már azt hinnénk, hogy kikötünk, kiderül, hogy csak egy különleges berendezésért térünk vissza a Turbina-öbölbe. Az első ránézésre miniatűr tengeralattjárónak kinéző „fémszivar" az aknamentesítés legfontosabb eszköze. Ez a KRAM, azaz kombinált ráhatású aknamentesítő berendezés, amely gyakorlatilag nem más, mint egy 18 tonna súlyú elektromágnes. Arra szolgál, hogy felrobbantsa az aknákat.

Hogy pontosan hogyan? Ennek megértéséhez vissza kell kanyarodni az aknamentesítő hajók mágneses beszabályozásáig. A KRAM-ot ugyanis egy „bekalibrált", azaz a mágneses torzítás szempontjából „lenullázott" AM-hajó húzza maga után, s a „szivar" által generált földmágneses eltérés az, ami felrobbantja az aknát. Ráadásul a szerkezet olyan erős, hogy akár hat közvetlen robbanást is kibír – mondja a százados.

Partot érve kiderül: amíg mi „hajókáztunk", a másik két aknamentesítő hajó katonái elbontották a tábor felét, s a felszerelés gépkocsikra pakolva várja a másnap reggeli menetparancsot. A mostani kitelepülés ugyanis véget ért, s a hadihajók is útra kelnek korán reggel, hogy néhány órás „hegymenet" – azaz a folyásiránnyal ellentétes út – után megérkezzenek a Magyar Honvédség újpesti hadikikötőjébe.

A Turbina-öböl horgászai azonban biztosak lehetnek benne, hogy jövő tavasszal újra találkoznak a Duna-parti települések neveit viselő aknamentesítő hajókkal, azaz a Dunaújvárossal, a Dunaföldvárral és az Óbudával – hiszen a mágneses rendszereket újra szabályozni kell –, valamint kísérőikkel, a két tűzszerésznaszáddal, az Ercsivel és a Bajával.

Fotó: a szerző felvételei