Isonzó-front: ünnepségekkel zárult a Nagy Háború centenáriuma

Amit mi, magyarok, itt harcolt nagyapáink, dédapáink szóhasználatával Doberdónak nevezünk, az Isonzó-front déli szakaszán található, alig háromszáz méteres magaslat, azt az olaszok csak Karsztként, azaz Carsóként emlegetik.

A száz éve itt folyt öldöklő csaták emlékére a hegy tetején múzeumot építettek, a Nagy Háború Múzeumát. A világégés centenáriumának zárásaként június 29-én adták át a megújult múzeumot, amely most nem pusztán felszerelési tárgyak, fegyverzetek és egyéb eszközök kiállítóhelye. A legkorszerűbb multimédiás eszközökkel szerelték fel, amelynek működéséről hosszú szakcikkeket lehetne megjelentetni. Az ide vetődő látogató szemszögéből azonban ez foteleket, felvehető háromdimenziós szemüvegeket és fejhallgatókat jelent, amelyek segítségével az egykori harcok közepén találjuk magunkat. Tíz egykori szituációba keveredhetünk, amelyek nemcsak az olasz, hanem az osztrák-magyar katonák szemszögéből is bemutatják a háborút. Utazhatunk például olasz felderítő repülőgépen, átélhetünk egy gáztámadást a lövészárokban, együtt lehetünk a Monarchia katonáival a harcok közepén egy állásban, s bármely epizódba is csöppenünk, bármerre fordítjuk a fejünket és a forgószéket, bizony, három dimenzió ez a javából.

A katonai sajtó munkatársai a megújulást támogató alapítványtól, a Fondazionale CariGO-tól kaptak meghívást a felemelő rendezvényre, amelyet a helybéliek a Monarchia csapatainak 1916. június 29-én, hajnalban végrehajtott gáztámadásának évfordulójára időzítettek. A doberdói harcok által rommá lőtt, ám ma újra virágzó San Martino del Carso falu központjából a felkelő nap fényében, fél hatkor indult a meghívottak több mint háromszáz fős menete a hegyi ösvényeken, a megújult múzeumig.

A Freevoices kórus dalát követően köszöntőt mondott Marco Vittori, a múzeumot fenntartó Sagrado település polgármestere, Roberta Demartin, a CariGo alapítvány elnöke, Norbert Zorzitto ezredes, az olasz hadisírgondozás térségi parancsnoka, és bemutatkoztak a projekt tervezői is.

A rendezvényen részt vett az olasz partnerekkel együttműködő HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum képviseletében dr. Balla Tibor alezredes, osztályvezető és dr. Sallay Gergely főtanácsos, osztályvezető is. A katonai sajtó delegációját Benkóczy Zoltán, a HM Zrínyi Nonprofit Kft. ügyvezetője vezette.

Doberdó fái újra „otthon"

Május közepétől június 24-ig Budapesten, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban volt látható az a vándorkiállítás, amely az első világháború doberdói hadszínterének jelképét, a San Martino del Carso község közeléből a magyar császári és királyi 46. gyalogezred által hazaküldött emlékfát mutatta be. A fát és a történetét bemutató kiállítást az olaszországi Karszti Barlangász Egyesület által létrehozott, San Martino del Carso községben működő Nagy Háborús Múzeum, illetve a szegedi Meritum Egyesület szervezésében tekinthették meg az érdeklődők. Az eperfa egykor San Martino del Carso régi temploma mellett állt, amelyet a gránátok teljesen elpusztítottak, a növény pedig elszáradt és szétlőtt csonka ágaival jellegzetes terepponttá, a Doberdó-fennsíkon küzdő gyalogezredek harcainak és hősiességének jelképévé vált. Törzsére a következő feliratot helyezték el: „Negyvenhatos fiúk dicsőségét látta e nagy fa, San Martino előtt győztek a hősi fiak."

Az eperfa állandó kiállításának helyszíne a szegedi Móra Ferenc Múzeum. Június végére azonban újra visszatért „szülőföldjére". Most három hónapig Goriziában, a Nagy Háború Múzeumában kereshetik fel az érdeklődők, csakúgy, mint „testvérét", amelyet a szintén a térségben harcoló temesvári 61-esek küldtek haza.

A temesvári fát olaszul „albero storto"-nak, vagyis ferdefának hívják. Ez is eperfa. A Bosco Cappuccio-n áthaladó osztrák–magyar lövészárok mellett állt. A temesvári 61-es gyalogezred vágta ki és vitte haza, ahol a Bánsági Történeti Múzeumban őrzik. Az alábbi német nyelvű felirat olvasható rajta: „Ezt a fát a hős katonáink vérével átitatott San Martino földjéből ásták ki annak emlékére, hogy emlékeztessen az ezred nehéz és meleg napjaira, amely a 17. gyaloghadosztály többi ezredével együtt bátran és áldozatos szellemmel védte több mint egy évig ezt a helyet".

A két doberdói fa kiállítását ünnepélyes keretek között nyitották meg az egykori Görz várának falai között, a Borgo Castellóban, amely a Nagy Háború Múzeumának ad otthont. A megnyitó konferencián többek között felszólalt a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum nevében dr. Balla Tibor alezredes is.

A kiállítás szeptember 15-ig lesz látogatható, és a szegedi, illetve a temesvári fán kívül Szüts László magyar főhadnagy 1917 áprilisa és 1918 szeptembere között akkori menyasszonyának, későbbi feleségének, Várad Máriának küldött leveleit is bemutatja. Ezen lapok jelentőségét az adja, hogy az író szárított virágokat is hazaküldött velük, amelyeket a lövészárkok és a közeli települések mellől gyűjtött össze.

A Tizenkét pokol Goriziában

Amint arról beszámoltunk, 2017 őszére a Katonai Filmstúdió – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeummal való együttműködésben – elkészítette a Nagy Háború isonzói csatáit feldolgozó Tizenkét pokol című filmet. Ennek forgatásai zömmel az eredeti helyszíneken, a Szlovéniához tartozó Sabotin hegyen, a Doberdón, valamint a caporettói áttörés egy kulcspontját jelentő Kolovrat hegygerincen zajlottak. A film elkészítéséhez felbecsülhetetlen segítséget kaptak az alkotók olasz és szlovén szervezetektől, magánszemélyektől és katonai hagyományőrzőktől. Olasz partnereink vetették fel a film olasz-szlovén bemutatójának gondolatát, amelynek időpontjául a Nagy Háború centenáriumát lezáró napot vélték alkalmasnak, a fenti két eseményt követően.

A film bemutatóját Goriziában, a Kulturni Dom színháztermében tartották, jelentős érdeklődés mellett.

A filmbemutató családias fogadással zárult, ahol az Isonzó-hadsereg sapkajelvényével díszített köszönő okleveleket vehettek át Benkóczy Zoltán ügyvezetőtől a filmben közreműködő hagyományőrzők, különböző szervezetek, így a San Martino del Carsói múzeum, valamint a Karszti Barlangász Egyesület vezetője, Gianfranco Simonit, a Sabotin hegyi Park Miru múzeum vezetője, Bogdan Potokar, a Kobarijski Muzej nyugdíjba vonuló igazgatója, Jože Šerbec.

A film készítésében felbecsülhetetlen segítséget nyújtott Magyarország Ljubljanai Nagykövetsége, amelynek nevében Bakos Gábor követségi másodtitkár vette át az oklevelet. Személyes köszönet járt Gombos Andrea alezredes, véderő-, katonai és légügyi attasénak, aki a szlovén Védelmi Minisztériummal való együttműködést segítette. Nekik és másoknak Zsalakó István, a Zrínyi médaközpont-vezetője, a film forgatókönyvíró-rendezője mondott köszönetet, míg pohárköszöntőjében Vigh Mihály kommunikációs ágazati igazgató kívánt a száz éve szemben állt feleknek örök békét.

A bemutatón részt vett a stáb tagjai közül Wonke Rezső rendező, Blénesi Csaba és Tischler Zoltán operatőr, illetve Ferenczi János hangmérnök is. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumot dr. Balla Tibor alezredes, a forgatókönyv alapjául szolgáló hadtörténelmi tanulmány szerzője és Sallay Gergely főtanácsos, osztályvezető képviselte.

A bemutató előtt Gorizia egyik önkormányzati vezetője elmondta, azért kíváncsi erre a filmre, mert a Nagy Háború feldolgozását látták már Olaszország és a Monarchia szemszögéből is, de roppant érdekes lehet, hogyan látják ezt a magyarok.

A film végén újra találkozott az alkotókkal, és azt mondta, többet kapott, mint amennyit várt. Új megvilágítást, addig nem ismert érzelmi szálakat, és a megdöbbentő veszteséglisták ellenére semmi bántást, sértést, szemrehányást. „Méltó, jó arányérzékű, példamutató volt a megközelítés, örülök, hogy megnézhettem a filmet" – hangzott az összegzés.

A szentszéki nagykövet, a hős parancsnok dédunokája

A centenárumi időszak záró eseményeire Gianfranco Simonit, a San Martino del Carso-i múzeum vezetője, a múltidézés elszánt, fáradhatatlan híve meghívta Magyarország vatikáni nagykövetét, Habsburg-Lotharingiai Eduárd urat is, aki elfoglaltságai miatt csak a megelőző napon tudott a helyszínre utazni. De, ha az eseményeken nem vehetett részt, akkor miért is jött? Erről kérdeztük a sokat szenvedett karszti falu kis múzeumában.

„Tudom, hogy már rég el kellett volna jönnöm ide, a Doberdó környékére, de eddig soha nem sikerült. Most, a meghívás kapcsán újra feltámadt bennem a kíváncsiság és a kötelességérzet – fogalmazott. – Főleg azért, mert családi kötelékek is fűznek e helyszínekhez. József főherceg, tábornok, a VII. hadtest parancsnoka ugyanis a dédnagyapám volt…" Történelmi és családi szálak fonódnak össze. Az olaszok hadba lépése után a Karsztot ugyanis szinte kizárólag magyar ezredek védték, Habsburg-Lotaringiai József Ágost hadtestparancsnok irányítása alatt.

„Személyesen nem találkozhattam a dédapámmal, hiszen én a halála után születtem, de a családunkban legendákat meséltek róla. Igazi »magyar Habsburg« volt, és tudom, hogy nagyon szerette a magyar ezredeit, a magyar katonákat" – mondja a szentszéki nagykövet. A szegedi 46-osok később hazaszállított fájáról ugyanis József főherceg is megemlékezett. A fa San Martino del Carso régi temploma mellett állt, amelyet rövidesen porig rombolt az ellenséges tüzérség. Ettől kezdve, az elszenesedett fa tájékozódási pontul szolgált. József főherceg naplójában rendre felbukkant a fa. 1915. július 28-án, a 2. isonzói csata idején említi először a hadtestparancsnok a fát. „Fölmegyek San Martinó templomához a 197-es magaslatra. A templom már nagyon össze van lőve. Ott van egy eperfa, annak nekitámaszkodom és a csatateret nézem…"

1915. augusztus 4-én csak a távolból figyeli, ahogy a legnehezebb mozsárbombák hullnak a templomra és a környékére. Minden csupa por és füst, amin csak a fa bújik át időnként: „A kis szederfa, mely mellett a minap állottam, minden pillanatban sűrű, sötét füstgomolyokon fésűként bújik át. A templomból porfellegek, törmelék és füst omlik széjjel. Nagy, minden irányba szétlövellő szúrólángok mutatnak a légbe, mintha tüzes ujjak volnának." 1915. augusztus 24-én ír újra a fáról. „Nagy hevességgel veri az ellenséges tüzérség San Martinó rommá roskadt templomát, s a szegény szederfának lombját a gránátok lángjai perzselik, s vastag füstjük aszalja. Szegény fa, mely híven megosztja vitézeim keserves sorsát!"

A szegedi ezred parancsnoksága kezdeményezte a hadtestparancsnoknál az állandó tűzben álló, immár elhalt fa kivágásának és a szegedi múzeum részére történő elszállításának engedélyezését. 1916. június 12-én a szegedi ezredet rendkívül kedvelő József főherceg ezt írta a naplójába: „Egyetértek. Ez olyan becses relikvia, melyhez, mint a legnagyobb kincshez ragaszkodom. Az én 46-osaim fája."

A dédunoka mobiltelefonján a goriziai múzeumban, még a megnyitó előtt neki megmutatott szederfa képét nézegeti. „Megérintett engem ez a helyszín, különös a találkozás a múlttal. És amit láttam, az tanulsággal is szolgál. Mindent meg kell tennünk, hogy ilyen értelmetlen háború, kegyetlen pusztítás soha többet ne fordulhasson elő".

Fotó: Tischler Zoltán és Zsalakó István