Magyar ízek Pakisztánban

Az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Kulturális és Rekreációs Igazgatóságának két munkatársa, valamint két civil segítőjük (Tímár Attila séf és Barabás Zoltán borász) október második felében utazott az ázsiai ország fővárosába, hogy előbb a magyar nagykövetségen, majd pedig egy többnapos magyar gasztronómiai fesztiválon népszerűsítsék hazánk ízeit.

Felidézve a Pakisztánban töltött napokat, Balázs Gergő, a Regiment étterem konyhafőnöke – egyben a katonai szakácsválogatott csapatvezető séfje – és Rózsa Mária cukrász elmondták, hogy kiutazásukat nagy készülődés előzte meg, hiszen számukra egy eddig ismeretlen országba látogattak el, ahol megannyi, a hazaitól eltérő kulturális szokás és hagyomány határozza meg a hétköznapokat. Legnagyobb meglepetésükre azonban az előzetes feszült izgalmat kellemes csalódás váltotta fel, pakisztáni házigazdáik ugyanis mindvégig kívánságaikat figyelték és szüntelenül keresték a lehetőséget arra, hogy segítsenek a párosnak. Szabó István pakisztáni magyar nagykövet és neje meghívására felelve Mária és Gergő készítették el a nagykövetség az október 23-i ünnepnap alkalmából – háromszáz főre – rendezett fogadásának fogásait. A magyar és helyi vendégek kivétel nélkül elégedettségüknek adtak hangot és örömmel fogadták a hazai specialitásokat.

Már ekkor is kiderült az, amire a következő napok még jobban rá is erősítettek, hogy a magyar és pakisztáni konyha sok mindenben hasonlít egymásra, az alapanyag- és intenzív fűszerhasználatuk közel azonos a miénkkel (igaz, az itthon méltán népszerű Erős Pista ereje még a sokat látott pakisztáni szakácsok szemébe is őszinte könnyeket csalt). A helyi ízvilág szerves része a csirke-, bárány-, birka- és marhahús, csakúgy, mint Magyarországon. Éppen ezért még a teljesen ismeretlen ételek is ismerős ízeket hordoztak magukban, amelyek egyenes utat jelentettek a siker felé.

A kinti élményeket sorolva Mária elárulta: persze ez nem a véletlen műve volt, ő cukrászként a különböző édességek, Gergő konyhafőnökként pedig a fő fogások terén folytatott komoly felkészülést, előre megtervezve, hogy milyen menüvel lepjék meg a helyi közönséget.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére rendezett fogadást követően kezdetét vette egy többnapos magyar gasztronómiai fesztivál, amely során Gergő és Mária igyekeztek a lehető legszélesebb skálán mozogva bemutatni mindazon ételeket és jellegzetes ízeket, amelyek a magyar konyhát egyedülállóvá – és méltán népszerűvé – teszik a világon. Így például volt terítéken marhapörkölt, palócleves, hazánkra jellemző hideg felvágottak és még sok más finomság. A hazai specialitások sikerét jól jelzi, hogy pakisztáni segítőik minden receptet és kulisszatitkot hevesen jegyzeteltek, ezzel is gazdagítva saját repertoárjukat. Egy helyi, iszlámábádi szálloda konyháit s azok irányítását kapták meg ott-tartózkodásuk alatt, amelyekről Balázs Gergő a legnagyobb elismeréssel szólt. Mint fogalmazott, ötcsillagos hotelhez illően minden szükséges eszközzel felszerelt szakácsműhelyben dolgozhattak, s amint Rózsa Mária hozzátette, még az sem jelentett különösebb fennakadást, hogy segítőikkel a kommunikáció nyelve mindvégig angol volt. Mint elmesélte, még így is megértették egymást akár félszavakból is, mindenki tudta, hogy mi a dolga, s a helyiek hamar belerázódtak a magyar konyhaművészet és cukrászat fogásaiba.

Noha a konyhán dolgozók számára szokatlan volt, hogy a cukrászrészlegükön női vezetés diktálta az iramot, Mária elmondása szerint soha semmilyen negatív hatást nem érzett. Sokkal inkább igyekeztek időről időre megbizonyosodni arról, hogy minden rendelkezésére áll-e a torták (köztük többek között a Magyar Honvédség 2014-es év fehércsokis tortája és Magyarország 2012-es év Szabolcsi almás máktortája) és egyéb nyalánkságok, mint például a kint rendkívüli népszerűségnek örvendő kókuszgolyó elkészítéséhez.

Felidézve a szállodában töltött napokat elárulták, hogy mindketten nosztalgikus hangulatba kerültek, hiszen a Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központ Regiment étterme előtt több hotel konyháján is dolgoztak (Gergő három, Mária két évet dolgozott például Franciaországban), így érdekes volt számukra újra belekóstolni abba – a szálloda vendégeinek egyéni kívánságaival gyakran tarkított – sürgés-forgásba.

A legnagyobb öröm a páros számára mégis azon köszönetnyilvánítások és visszajelzések voltak, amelyek azt bizonyították, hogy mind a nagykövetség, mind pedig a helyiek részéről hatalmas elismerést sikerült kiváltaniuk. Több ízben elhangzott, hogy rendszert kellene csinálni ebből a pár napból, sőt, voltak, akik azt is pedzegették, hogy Mária és Gergő nem tudnának-e még legalább pár napig közöttük maradni.

Fotók: Balázs Gergő és Rózsa Mária