Mezítláb mínuszban

Mennyire volt nehéz a helyiekkel a közös munka, vagy egyáltalán a párbeszéd? Katonaként, illetve nőként sem lehetett egyszerű elfogadtatni magad. Soha nem volt problémád abból, hogy nő vagy, és emiatt esetleg nem tisztelnek annyira?

Semmilyen ebből adódó kellemetlenségem nem volt, hiszen az egyenruha, vagyis a katonák tisztelete efölött áll. Igaz, hogy Afganisztánban a tálibok uralma alatt a helyi nők lehetőségei roppant módon beszűkültek. Tiltva volt számukra, hogy iskolába járhassanak, hogy tanuljanak, állandóan el kellett takarni az arcukat, sőt még az utcára is csak akkor mehettek ki, ha a férjük kísérte őket. Megismerkedtem például az egyik helyi iskola igazgatónőjével, akinek a férje a tálibok előtt tisztviselő volt, de mikor megbuktatták a kormányt, a férfinak menekülnie kellett Pakisztánba. Õ a gyermekeivel a hegyekbe menekült, de azért néhányan tudták róla, hogy hol van, és mivel annak idején járt egészségügyi iskolába, őt keresték meg az illegalitásban élők, ha sürgős orvosi segítségre volt szükség. Egyszer például kénytelen volt levezetni egy komplikált szülést is, mindenféle orvosi eszköz, gyógyszer vagy felszerelés nélkül. De titokban továbbra is tanított: olyan lányokat tanított írni és olvasni, akiknek a családja még akkor is fontosnak látta az oktatásukat, amikor ez törvényellenes volt. Később aztán ő is a férje után ment külföldre és már csak akkor jött vissza, mikor megdőlt a tálibok uralma.

A nők helyzete híresen nehéz a térségben. Te rengeteg helybéli lánnyal, asszonnyal találkoztál, beengedtek az otthonaikba, hogyan látod az életüket, vágyaikat? Szeretnének egyáltalán úgy élni, ahogy az európai, amerikai nők?

Mégis, hol tudtál előadást tartani, milyen fórumokon nyílt erre lehetőség?

Több helyre is hívtak, és igyekeztem minden ilyen kérésnek eleget tenni. Több nőszervezet van, akik mind támogatást kapnak a nemzetközi erőktől. Egyszer például az AWEN (Afganistan Women Enterprise Network) meghívására kellett beszédet mondanom, és eldöntöttem, hogy az előadásomat dari nyelven adom elő. Tudni kell, hogy afganisztánban két különböző hivatalos nyelv van, a dari és a pastu. Leírtam a beszédet angolul, az egyik helyi tolmács lefordította, aztán az egészet lejegyzeteltem fonetikusan. Egész nap gyakoroltam, hogy érthető legyen. Meg is tartottam az előadást, igyekeztem olyan gyorsan mondani a mondatokat, ahogy tudtam, mert ők is elég tempósan beszélnek. Utána megkérdeztem a szervezőket, hogy érthető volt-e? Mire azt válaszolták: „Egész jó, csak kicsit lassú, és pastu akcentussal beszélsz…" Jót nevettem magamban, hiszen addig a napig nemhogy dari nyelven nem beszéltem, nemhogy még pastu akcentussal! Úgy látszik, a magyar kiejtés hasonlít a pastura…

Azért gondolom, volt olyan élményed is, amit jóval nehezebb volt feldolgozni.

Mi volt a legmegrázóbb dolog, amivel szembesültél?

A gyerekek… soha nem felejtem el a látványt, amikor télen, a kemény afganisztáni hidegben láttam gyerekeket mezítláb menni az utcán egy valamirevaló kabát nélkül. Vagy azoknak az öt-hat éves kisgyerekek a látványa, akik ha autót látnak, már futnak felé, és kiabálják, hogy „Thank you! Thank you!" Az ő helyzetükön, a nélkülözésben eltelt gyermekkorukon nem lehetett segíteni, vagyis nem egyik napról a másikra. Óriási a szegénység. Akinek egy viszonylag normális háza, vagy működő autója van, az gazdag ember.

A helyiek nem félnek attól, hogy a tálibok visszatérnek?

Azért gondolom, nem mindenki örül a katonai jelenlétnek… Titeket nem értek támadások?

Természetesen Afganisztán nem egy veszélytelen hely, de szerencsére amíg én ott szolgáltam, egyetlen magyar sem sérült meg a PRT állományából. Támadások," természetesen vannak, előfordult, hogy robbanószert rejtettek el az út mellett, amely akkor robbant volna, mikor egy konvoj gyanútlanul elhalad mellette. Ám ezeket még időben felfedezték a tűzszerészek, sőt előfordult, hogy a lakosság szólt a merénylet előkészületeiről. Ám olyan támadás, amelyikben megsérült valaki, nálunk (vagyis 2006. augusztus 29. és 2007. március 4. között – a szerk.) nem volt.

Visszatérve a helyiek életére: mennyiben tudtatok konkrét segítséget nyújtani?

Sajnos azt látni kell, hogy több évtizedes lemaradásban vannak, amelynek behozatalához hosszú idő kell. Õk is gyakran beleesnek abba a hibába, hogy azonnali eredményeket várnak tőlünk. De nekünk is meg kellett tanulni, hogy akármilyen lelkesedéssel is végezzük a munkánkat, az nem tud azonnal változtatni az egész országuk helyzetén. Néha amiatt nagyon el tud keseredi az ember, úgy érzi, csak csepp a tengerben az a munka amit elvégez, és nincs is igazi eredménye… Pedig ez nem igaz, és magunknak is meg kellett tanulni arra koncentrálni, milyen nagy eredmény ha már egy-egy közösség életén jobbítunk.

Személyes feladataid közé tartozott a nők helyzetének segítése, a nőszervezetekkel való kapcsolattartás, ami nem lehetett egyszerű feladat. Idegen kultúra, idegen szokások, ráadásul te katona is vagy… mennyire fogadtak el a helyiek, a helyi nők, férfiak?

Még csak nem is gondolkodtál azon, hogy elvállald-e? Hiszen te az első magyar PRT tagja voltál, még senki sem tudta mi vár rátok Afganisztánban, korábban ott nem szolgáltak magyar katonák. Nyugodtan kimondhatjuk: sokan féltették és féltik még ma is a kiutazók életét.

Egyrészt már számítottam rá, másrészt pedig könnyen igent mondtam, hiszen nincs saját családom, férjem, gyermekeim, ami elbizonytalaníthatott volna. Akkor biztos jobban elgondolkodom. Így viszont örömmel fogadtam a lehetőséget, sőt a jövőben is szívesen visszamennék.

Hiányzik?

Természetesen kíváncsi vagyok, hogy mi történt azóta a helyiekkel, azokkal, akiket megismertem odakint. De ami tényleg hiányzik, az a közösség: a kollégák, akikkel fél éven keresztül együtt éltünk egy táborban, együtt hétköznap, együtt az ünnepeken, munkanapokon és hétvégéken is.

Milyen volt megélni odakint a karácsonyt, a szilvesztert, távol mindenkitől aki szeretsz?

Hát, nem volt egyszerű. Ráadásul kint lettem 30 éves, amit más körülmények között az összes barátommal, rokonaimmal ünnepeltem volna meg. De talán mégis a karácsony volt a legnehezebb. Nagy öröm, ugyanakkor nagyon szívszorító volt az is, hogy tudtam, mennyien gondolnak rám itthonról: rengeteg ajándékot kaptam. Volt, amit már eleve odaadtak nekem becsomagolva a kiutazásomkor, azzal a feltétellel, hogy csak kint bonthatom ki. Ám ünnepek előtt is kaptunk egy nagy csomagot, és abban szintén nagyon sok ajándék volt. Az egyik barátom ugyanis begyűjtötte az összes meglepetést az itthoniaktól, és mindet kiküldte nekem. Azoknak, akiknek házastársuk, gyerekeik vannak, még nehezebb volt. Egy kis könnyebbséget adott, hogy mindannyian ugyanazt éltük meg, távol az itthoniaktól. Szóval mindannyian tudtuk, mit érez a másik.

Ennek ellenére tényleg visszamennél újra?

Ha újra adódik ilyen lehetőség, és még akkor sem lesz családom, akkor mindenképpen. Ha nem is feltétlenül ugyanebben a beosztásban, hiszen inkább az új kihívások vonzanak. Ugyanakkor ma már nagyon sok mindent máshogyan csinálnék. Sajtósként például sok cikket írtam, amiket az itteni katonai sajtónak küldtem. Azt hiszem ma már kevesebb szakmai anyagot csinálnék, és kicsit többet tudósítanék az ottani világ emberi oldaláról. Nagyon tanulságos azt is!