Ahol soha nem nyugszanak a fegyverek… (1. rész)

Gyarmati múlt, tiszavirág-életű szabadság

A közép-afrikai ország 1885-ben került gyarmati sorba mint II. Lipót belga király magángyarmata. Az uralkodó a következményekkel nem törődve igyekezett minél jobban kizsákmányolni a területet, amelyen elsősorban rabszolgákkal műveltetett gumiültetvényeket létesítettek. A rendre zsoldoshadsereg felügyelt, a katonák a népirtás módszerétől sem riadtak vissza, s ennek következtében az ország lakosságának létszáma ebben az időszakban 15 millióval csökkent.

1908-ban a nyílt terrort felszámolva a belga állam átvette a hatalmat a közigazgatás fölött. Az országot ettől kezdve Belga Kongónak nevezték, megkezdődött a bányakincsnek kiaknázása és az ültetvények megalapítása. Függetlenségét 1960. június 30-án nyerte el.

A Kongói Köztársaság (Kinshasa-Kongó) néven megalakult országban szinte azonnal kitört a polgárháború, melyből Joseph-Désiré Mobutu, a hadsereg parancsnoka került ki győztesen. Katonáival, valamint aktív amerikai és belga segítséggel a háta mögött könnyedén eltávolította és meg is gyilkoltatta az első szabadon választott, antikolonialista és baloldali patrióta miniszterelnököt, Patrice Lumumbát, aki két elszakadt, ásványkincsekben gazdag tartomány (Katanga, Dél-Kasai) visszaszerzéséhez – az ENSZ megtagadván tőle azt – a Szovjetunióhoz fordult segítségért.

A hidegháború logikájából adódóan ellene megszervezett puccs, melyet a CIA finanszírozott és belga katonák is támogattak, öt évig tartó − 150 ezer halálos áldozattal járó − káoszhoz vezetett, ezután sikerült Mobutunak megszilárdítani immár elnöki hatalmát. A hadseregre támaszkodva egypártrendszert vezetett be, az ország nevét pedig 1964-től Kongói Demokratikus Köztársaságra, majd 1971-ben Zairére változtatta az afrikanizáció szellemében.

Mobutu kormányzata rendszeresen megsértette az emberi jogokat, politikai elnyomás volt az országban, és személyi kultuszt építettek ki. A magát mindenható harcosnak tituláló vezető és népes családja gátlástalanul fosztogatott, ngbandi törzsbeli közeli rokonai és barátai pedig magas katonai és állami tisztségeket kaptak.  A hozzá nem értő gazdálkodás elszegényedéshez vezetett; mi több, Kongó külföldi támogatásokra szorult, melyek java része szintén a diktátor svájci bankszámláján kötött ki.

Mobutu rendszere fölött a hidegháború vége kongatta meg a vészharangot. A hatalmát stabilnak érző diktátor későn ébredt rá arra, hogy a mozgástere megváltozott. Az USA támogatása megszűnt, amerikai nyomásra Belgium is kihátrált mögüle, egyedül a franciák tartottak ki mellette a térség stabilitására hivatkozva. Ennek hatására megpróbálkozott néhány óvatos reformmal (eltörölte például az egypárti rezsimet), ám ezekkel elkésett. Utolsó kétségbeesett döntése − az országa területén egymás ellen hajtóvadászatot indító mintegy kétmillió ruandai tuszi és hutu menekült, valamint a kongói tuszi (banyamulenge) lakosság Dél-Kivuból való kiutasítása − végzetesnek bizonyult.

A ruandai tuszik mellett a kongói tuszik és a hadsereg számos egysége ekkor csatlakozott az ország keleti részén megalakult Mobutu-ellenes, az USA és a Nagy-tavak országai, s mindenekelőtt a ruandai és az ugandai kormány – pénzügyi és fegyverszállítási − támogatását élvező, a katangai származású Laurent-Désiré Kabila vezette szövetséghez (Demokratikus Erők Szövetsége Zaire Felszabadításáért), amely hamarosan megindult Kinshasa elfoglalására, valamint Mobutu hatalmának megdöntésére. Ezzel kezdetét vette az első kongói háború.

A diktatúra után

Laurent-Désiré Kabila 1997. május 17-én vonult be Kinshasába; Mobutu Marokkóba menekült, majd néhány nap múlva Kabila elnöknek kiáltotta ki magát. Bevonulása után nem habozott bejelenteni − miként ruandai támogatója, Paul Kagame elnök tette Ruandában −, hogy az országban hivatalos francia nyelvet az angol nyelv váltja fel, és kiutasította a belga, illetve francia üzletembereket az országból. Ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis néhány hónap múlva belga újságírók előtt nyilatkozta, hogy újra szívesen látná az üzletembereket, s ezért kapcsolataik mozgósítására is kérte őket.

Csizmadia Sándor úgy véli, hogy Kabila furcsa megnyilvánulásai hátterében külföldi támogató pénzek, illetve azok rohamos apadása állt. Hatalomra kerülése után nem sokkal Ruandából is szított lázadások indultak ellene, mert hatalmának további megszilárdítása végett megköszönte a lakosság egy jelentős része szemében idegen erők, Ruanda és Uganda addigi segítségét, s kérte, hogy vonják ki csapataikat az ország keleti feléről. Ezenkívül eltávolította és kiutasította az országból kormányának ruandai tuszi tagjait, valamint a ruandai katonai tanácsadókat Kinshasából. Hatalma további megszilárdítására azért is szüksége lett volna, mert mind több nemzetközi szereplő (szakértők, politikusok, nagyvállalatok vezetői) beszélt arról, hogy Kongó problémáinak megoldására föderalizálni vagy szétdarabolni kellene az etnikailag rendkívül heterogén, mintegy 250 népcsoporttal, de még inkább óriási színesfémkészletekkel rendelkező országot.

1998 augusztusában elkezdődött a minden korábbinál véresebb második, öt évig tartó kongói háború, amelynek során demográfusok becslése szerint 4,5 millió ember vesztette életét fegyveres összecsapások, éhezés és betegségek következtében. Több milliót tett ki az ország más régióiba vagy a szomszédos országokba menekültek száma. Különféle megfontolások alapján, különböző formákban és mértékben nyolc afrikai állam (Angola, Namíbia, Zimbabwe, Csád, Szudán, Líbia, Ruanda, Uganda) fegyveres erői és csaknem harminc, taktikai szövetségeseiket gyakran váltogató egyéb fegyveres csoport vonult fel az 1999 óta ismét Kongói Demokratikus Köztársaságnak nevezett ország központi kormánya ellen vagy annak védelmében, de egyúttal a természeti erőforrások birtoklása céljából is a hatalmas kiterjedésű ország területén. A ruandai genocídium előtt sokáig az ugandai kémelhárítás magas rangú tisztjeként tevékenykedő, tuszi nemzetiségű Paul Kagame ruandai kormánya ezt rossz néven vette.

A Ruandában 1994-ben lezajlott népirtással egybekötött polgárháború következtében még mindig nagyon sok, többnyire szélsőséges ruandai hutu élt Kongó keleti tartományaiban, s ezt a Kagame-kormány óriási biztonságpolitikai kihívásnak tekintette, ugyanis félő volt számukra, hogy az áttelepült hutuk megpróbálják újfent megszerezni a hatalmat. Ez a probléma a mai napig meghatározza a két ország viszonyát, folyamatos beavatkozásokat eredményezve.

(Folytatjuk!)

Fotó: Archív