„Észak-Korea amerikai választ akar kicsikarni”

Megelőző atomcsapással fenyegette meg Phenjan néhány nappal ezelőtt az Egyesült Államokat és Dél-Koreát, nem sokkal azt megelőzően, hogy a két ország minden eddiginél nagyobb közös hadgyakorlatot kezdett a térségben. „Észak-Korea kész demonstrálni hadserege, így atomcsapás-mérő eszközei erejét is a legfelső parancsnokság utasítása esetén, hogy választ adjon az ellenséges országok legnyugtalanítóbb hadgyakorlataira, amelyekkel meg akarják sérteni az ország szuverenitását, és megdönteni a legitim vezetést" – állt a KCNA állami hírügynökség által kiadott közleményben, amely egyszersmind arról is szólt, hogy az egyik célpont a dél-koreai elnöki palota, a másik pedig a washingtoni Fehér Ház lesz. Phenjan emellett csapást mérne az Egyesült Államok egyes csendes-óceáni támaszpontjaira is, illetve hadműveletet indítana Dél-Korea „felszabadítására", ha úgy ítélnék meg, hogy erre van szükség.

A teljes világsajtót bejárt kijelentések kapcsán Csoma Mózes érdeklődésünkre elmondta: Észak-Korea a ’90-es évek eleje – azaz a keleti blokk összeomlása és a széleskörű kínai reformfolyamatok kibontakozása – óta olyan típusú elrettentő kapacitás kiépítésére törekszik, amely elriasztja a nemzetközi közösséget, így elsődlegesen az Egyesült Államokat mindennemű, ellene irányuló katonai akciótól. Ezeket a célkitűzéseket csak elmélyítette számos azóta történt politikai fejlemény, a Kis-Jugoszlávia elleni NATO-műveletektől kezdve Szaddám Huszein és Moamer el-Kadhafi hatalmának megdöntéséig. „Nem először hangzik el ilyen típusú kijelentés: a phenjani propaganda már 1994-ben is Szöul lángtengerré változtatását emlegette, és a 2000-es években is rendszeresek voltak a hasonló retorikai megnyilvánulások" – emlékeztet az ELTE koreai tanszékének vezetője. Nem új a megelőző csapás doktrínája sem a rezsim részéről. „Először 2003-ban közölték, hogy fenntartják maguknak a megelőző csapásra vonatkozó jogot az Egyesült Államokkal szemben. Ezzel is azt akarták üzenni, hogy ha bárki megtámadná őket, annak Szlobodan Milosevics Jugoszláviájával vagy Szaddám Irakjával szemben beláthatatlan következményei lennének a támadóra nézve" – mondja Csoma Mózes.

A szakértő hozzáteszi: a háttérben nagyon is pragmatikus indokok állnak. Az elmúlt hónapokban kiszivárogtak a hírek bizonyos kétoldalú egyeztetésekről Washington és Phenjan között, ezek azonban megrekedtek, és az utóbbi időszak észak-koreai erődemonstrációi erre a kudarcra jelentenek választ. „Észak-Korea amerikai választ akar kicsikarni, így szeretnék előmozdítani a megrekedt kétoldalú tárgyalásokat, befolyásolni akarják az amerikai tárgyalókészséget" – mondja. A cél pedig nem más, mint a békeszerződés kizsarolása, hiszen a koreai háborút 1953-ban csak egy fegyverszüneti megállapodás zárta le, amelyet Phenjan mellett Peking, illetve az ENSZ nevében Washington szignált, Szöul a mai napig nem írta alá a dokumentumot. Phenjan ennek nyomán azóta is arra törekszik, hogy a majdani végleges békeszerződés kétoldalú paktumként szülessen meg az Egyesült Államokkal, és a kiszivárgott információk szerint a mostani nem nyilvános tárgyalások is részben ezt a célt szolgálták.

Csoma Mózes hangsúlyozza: egy olyan ország, amely már megtámadta a szomszédját – igaz, több mint hatvan éve –, emellett pedig rendelkezik nukleáris kapacitással és hordozóeszközökkel, mindenképpen alapvető biztonsági kockázatot jelent, de természetesen az észak-koreai rezsim is tisztában van vele, hogy egy tényleges háborúban mindenképpen alulmaradna, és egy efféle katonai konfliktus a rendszer pusztulásához vezetne. „A cél itt a figyelemfelkeltés, illetve az, hogy az amerikaiak leüljenek velük" – mondja a szakértő. „Egy esetleges békeszerződés létrejötte olyan széleskörű legitimációs alapot jelentene Kim Dzsong Un számára, ami gyakorlatilag Kim Ir Szen szintjére emelné őt, hiszen ezt az eredményt sem az apja, sem a nagyapja nem tudta felmutatni. Ez azért megkerülhetetlen, mert ezek a lépések az amerikaiak befolyásolásával párhuzamosan belpolitikai célokat is szolgálnak. Úgy is mondhatjuk, hogy mindenféle erődemonstrácó egyben a központi hatalom erejét is demonstrálja a hazai lakosság számára."

Kína a szokásos kettős politikát folytatja a mostani törekvések tekintetében. „A kínai külügyminiszter nyilatkozata szerint annak ellenére, hogy Kína maradéktalanul betartja az ENSZ BT intézkedéseit, megérti, hogy Phenjant aggodalommal tölti el a békeszerződés hiánya. Vagyis Peking ismét felemás magatartást tanúsít, pedig Kína számára is fenyegetést jelentenek ezek az erődemonstrációk, a nukleáris próbarobbantások lökéshullámai konkrétan érintik az ő területét is. Ugyanakkor Kína mindenképpen érdekelt Észak-Korea államiságának megőrzésében, mint ahogy Oroszország is számos szempontból szolidáris Phenjannal. Amikor tehát a kínaiak azt mondják, hogy atomfegyver-mentes Koreai-félszigetben érdekeltek, ez ugyanúgy szól Kim Dzsong Unnak, mint az Egyesült Államoknak is, akik a déli területeken vannak jelen katonai eszközökkel és csapatokkal. Persze sosem ismerték el, hogy atomfegyvereket is állomásoztatnának Dél-Koreában, de mind északi, mind kínai részről többször megjelent már ez a vád. Vagyis az amerikaiak részéről is elvárnának bizonyos biztonsági garanciákat" – mondja Csoma Mózes.

Észak-Korea persze nem kizárólag politikai okokból törekszik a megállapodás megkötésére, hanem húsba vágó gazdasági érdekei is ezt kívánják: ha Kína közreműködésével sikerülne kizsarolni egy ilyen békeszerződést, számos olyan nemzetközi forrás nyílna meg az ország előtt a Világbank vagy az Ázsai Fejlesztési Bank révén, amelyek nagyban segítenék a gazdaság helyreállítását, a lakosság életszínvonalának emelését. A helyzetet ugyanakkor bonyolítja, hogy az amerikaiak a 2000-es évek közepén zajlott hatoldalú tárgyalások felújítását szorgalmaznák, ahol Peking és Phenjan mellett Szöul, Moszkva és Tokió delegáltjai is jelen voltak. Kína és Észak-Korea ezzel szemben sokkal inkább „a leginkább érintett három-négy hatalom" megegyezését tartaná üdvösnek.

Csoma Mózes kérdésünkre úgy vélekedik: egyelőre korai lenne jóslatokba bocsátkozni azt illetően, miként befolyásolja az észak-koreai helyzetet az amerikai elnökválasztás majdani végeredménye. „Láttunk már demokrata kormányzás alatt is csaknem létrejött kompromisszumot. Madeleine Albright például a memoárjában is azt hangsúlyozta, hogy ő célravezetőnek látta volna a megállapodás megkötését: így megszűnt volna a folyamatos nemzetközi fenyegetésfaktor. De a Bush-kormányzat időszakában is voltak periódusok, amikor Phenjannak sikerült kizsarolnia bizonyos részmegállapodásokat az amerikaiaktól, 2007 elején pedig elvi egyezséget kötöttek, hogy felszámolják a nukleáris kapacitásaikat egy nagyon nagy gazdasági csomagért cserébe. Erre végül nem került sor, de szintén Bush alatt vették le például Észak-Koreát a terrorizmust támogató országok listájáról. Vagyis akármi történhet, tényleg ki kell várni, ki lesz a befutó, és az általa vezetett adminisztráció miként áll majd a kérdéshez."

A szakértő hangsúlyozza: a jelenlegi Észak-Koreát nem olyan rezsimként elképzelni, ahol a diktátor mindent a saját kénye-kedve szerint intéz. „A háttérben testületi döntések húzódnak meg, ellentétben Kim Dzsong Un apja és a nagyapja időszakával. Az ezekben részt vevő katonai vezetők és pártkáderek elég erőteljesen szemmel tartják egymást, hogy senki hatalma se növekedjen túl egy bizonyos szinten. Pontosan tudják, hogy ha valakinek túl nagy lesz a befolyása, annak a hatásai az egész nómenklatúra szempontjából károsak lesznek, így aztán fúrják és figyelik egymást. Dél-koreai elemzők szerint pont úgy viselkednek, mint három-négyszáz évvel ezelőtt a feudális koreai királyságok uralkodó elitje."