Irán nélkül nem oldható meg a közel-keleti válság

A valóságos médiasztárrá vált Abu Azrael, aki egy iraki ISIS-harcos felaprításáról híresült el mifelénk is, valójában állítólag iráni elitkommandós, noha a hivatalos sztorija teljesen mást mond. Eszerint Irán ilyen egységekkel is jelen lehet Irakban vagy akár Szíriában is?

A szóban forgó konfliktus egyik fontos jellemzője, hogy gyakran előkerül, mennyire professzionális propagandát folytat az Iszlám Állam a közösségi médiában, illetve általánosságban véve az interneten. Emellett gyakorivá váltak minden oldalon a vírusvideók és a legendák gyártása mellett azok a hullámszerűen szétterjedő, majd elhaló információk is, amelyeknek utána rendszerint az ellentéte is megjelenik a cáfolattal, aminek szintén nem lehet tudni, mennyi a tényleges valóságalapja. Abu Azrael, akinek a neve mára szerintem semmit sem mond az embereknek – hiszen minden hétre jut valamilyen borzalom a Közel-Keletről – ugyanilyen propaganda-szerepet töltött be, csak a másik oldalon, a terrorszervezet ellen harcoló iraki síita milíciák esetében. Talán tervezett volt az egész, hiszen mind a síita milíciák, mind az iraki hadsereg demoralizált volt, és kellett valami, ami megmutatta, hogy „mi" is tudunk olyan brutálisak lenni az ellenséggel. Én őszintén szólva egyáltalán nem tulajdonítok neki jelentőséget, hogy Abu Azrael esetében komolyan kiképzett emberről van-e szó vagy sem, de azt azért hozzátenném: a különleges műveleti képesség abban az értelemben, ahogyan nyugaton beszélünk róla, nincs. Kétségtelen, hogy Iránnak is lehetnek olyan katonai képességei, amelyek elismerésre méltók, de ezen a területen egyelőre nem adtak rá okot, hogy hasonló készségek meglétét feltételezzük náluk.

Mely más szintekről tudható, hogy Irán aktívan részt vesz a harcokban?

Irán konkrét szerepe elég alaposan dokumentált: Szíriában és Irakban is elsősorban kiképzők, illetve vezetés-irányítási képességek révén vannak jelen. Nem is elsősorban a hadsereg, hanem a Forradalmi Gárda vesz részt a harcokban különböző paramilitáris erőkkel. Ez egyébként logikus is, hiszen a Forradalmi Gárda elsősorban az 1979-es iszlám forradalom eszméjét, elitjét hivatott megvédelmezni. Ennek megfelelően ott voltak szinte mindenhol az elmúlt évtizedekben, így például a Hezbollah születésénél is. Nem nevezném a működésüket feltétlenül maradéktalan sikertörténetnek, de ahhoz talán nem fér kétség, hogy hosszú műveleti tapasztalattal rendelkeznek. A mostani szerepvállalásuk „sajtónyilvános" is: iráni filmesek is készítettek dokumentumfilmet a helyszínen, legalább egy iráni tábornok már meghalt a szíriai harcokban, és az iraki síita milíciák stratégiai megszervezésében is alapvető szerepet játszanak. Kasszám Szulejmáni tábornok nevét például nyugaton is jól ismerik, még a magyar sajtó is írt róla. Emellett azt is tudjuk, hogy Irán haditechnikai eszközökkel is igen intenzíven támogatja az iraki síita felkelőket, például csatarepülőkkel is, amelyek ugyan iraki festéssel, de valószínűleg iráni pilótákkal vettek részt a harcokban 2014 nyarán, az iraki hadsereg összeomlását követően. Ugyanakkor emberanyag bőven van Irakban is, iráni önkéntesekre kevésbé van szükség: inkább felszerelésből, logisztikai képességekből mutatkozik hiány, meg persze arra, hogy stratégiai gondolkodásra képes, hadvezetésben jártas emberek is beszálljanak a műveletek megtervezésébe. Pontosan láthattuk az iraki hadsereg tavalyi összeomlásánál, hogy hiába van valahol felszerelés, ha a tábornokok elfutnak. Az ad hoc szerveződő milíciák működését pedig valakinek össze kell fognia. Irakban ebből a tevékenységben nyíltan és egyértelműen kiveszik a részüket az iráni erők is.

És Szíriában?

Szíria földrajzilag messzebb van Irántól, de az említett iraki milíciák itt is nagy számban voltak jelen korábban. Ezek elsősorban nem harcoltak, hanem őrző-védő feladatokat láttak el főleg Damaszkuszban és környékén, de miután 2014 nyarán az Iszlám Állam elfoglalta Moszult, onnan visszajöttek. Irán ma kiképzőkkel, hadianyaggal, kedvezményes olajjal támogatja Aszad államát, a legkézzelfoghatóbb módon a Hezbollah 6-8 ezer fegyveresén keresztül.

Változtathat-e a szerepvállalás mértékén, hogy Aszad és Irán közös szövetségeseként Oroszország egyre inkább nyílt sisakkal vesz részt a szíriai harcokban?

A lehetőség adott ehhez. Úgy gondolom, az oroszok megjelenése elsősorban Aszad idén nyáron elszenvedett komolyabb vereségeihez köthető, hiszen az iszlamista milíciák már elérték az alaviták által lakott Latakia tartományt is. Moszkvának stratégiai érdeke, hogy az orosz kézen lévő Tartusz – amely a közhiedelemmel ellentétben nem bázis vagy támaszpont, hanem egy móló meg egy szerelőcsarnok, ahol normális esetben négy ember teljesített szolgálatot – megmaradjon, Aszad törzsterületei pedig ne kerüljenek akár az Iszlám Állam, akár egyéb helyi iszlamista frakciók, akár a nyugat befolyása alá. Vagyis legalább részben az elnök uralma alatt maradjon az ország. Egy ilyen helyzetben lehetetlen megjósolni, erősít-e Irán, és ha igen, hogyan. Mondhatom azt, hogy ha esetleg Damaszkusz védelme meggyengül, ott akár iráni erők is megjelenhetnek majd, mert elképzelhető ilyen forgatókönyv, de ez jelenleg legfeljebb még csak az üveggömbből jóslás kategóriája.

Hogyan reagálna Izrael az erősödő iráni jelenlétre a szomszédban?

Attól függ, mivel jelenik meg Szíriában Irán. Izrael retorikailag akármennyire is kemény, és akármennyire is hangoztatja állandó fenyegetettségét, valójában racionálisan, átgondoltan és visszafogottan jár el a szíriai konfliktus vonatkozásában. Nem gondolom, hogy amennyiben Irán önkéntesekkel vagy akár nehézfegyverzettel jelenne meg Szíriában, az automatikusan válaszlépést váltana ki.

Irán 1979 óta változó hangsúlyokkal ugyan, de folyamatosan nemzetközi karanténban van, és noha a nyugat tudja, hogy a szíriai-iraki válság ugyanúgy nem rendezhető nélküle, mint ahogyan Törökország nélkül sem, de mintha mégis mindenki úgy félne a bevonásától a folyamatokba, mint ördög a tömjénfüsttől. Ez az Aszad-barátságnak tudható be, vagy más beidegződések, esetleg egyéb okok is közrejátszanak benne?

Szerintem a szíriai és iraki helyzet tekintetében nincs más oka ennek a félelemnek, mint az Aszad-barátság. Erre utal az is, hogy mióta megszületett a megállapodás az iráni békés célú nukleáris programról, azóta egyébként bizakodó a nemzetközi közvélemény, és kis túlzással egymásnak adják a kilincset Teheránban az állam- és kormányfők. Viszont a térség két másik meghatározó hatalma, Törökország és Szaúd-Arábia ezt egyértelműen veszélyként értékeli. Nem véletlen, hogy – egyébként Izraellel együtt – meg is próbálták latba vetni a befolyásukat Washingtonban, hogy ne jöhessen létre a nukleáris megállapodás. Az, hogy ki vesz be kicsodát egy Szíriát érintő megállapodásba, ma leginkább bűvészmutatványhoz hasonlítható: mindenki hangoztathatja, hogy diplomáciai megoldást szeretne, de ha nem vonják be ennek megalkotásába az összes releváns szereplőt – azaz részben a riválisaikat –, akkor nem fog megoldódni a helyzet. Márpedig Teherán ebben a kérdésben valóban megkerülhetetlen. Irán azért számít a mai napig páriaállamnak a nyugat szemében, mert nem hajlandó azt a világrendet tudomásul venni, amit az Egyesült Államok elképzel a Közel-Keleten. Ennek megfelelően különböző konstellációkban, de 1979 után proaktívan, majd Khomeini ajatollah 1989-es halála óta pedig passzívan jelzi, hogy saját geostratégiai és geopolitikai érdekei vannak. Ebbe pedig nem fér bele az amerikai partnerség, mint ahogyan Iránnak a regionális riválisai is megvannak, illetve megvoltak: korábban Irak, ma már elsősorban inkább Szaúd-Arábia. Ennek megfelelően az ország semmiféle olyan lépést nem néz ölbe tett kézzel, amelyet nemzetbiztonságilag veszélyesnek ítél.

Azt azért ne felejtsük el, hogy Irán elmúlt száz éve folyamatos nyugati beavatkozásokkal telt el. Miért hinnének el ezek után bármit is az Egyesült Államoknak, amely Teherán szemszögéből elég kiszámíthatatlan? Hiszen négy-nyolc évente új vezetése kerül be a Fehér Házba, új kül- és biztonságpolitikai prioritásokkal. Ehhez képest érdemes megfigyelni, mennyire higgadt, sőt, már-már racionalista szemszögből kezelte Irán, amikor 2003-ban az Egyesült Államok megtámadta Irakot, és hirtelen ott találták magukat két szomszéd között, ahol mindkettőben az amerikaiak háborúznak. A felszínen persze ment a nagy csörte, hiszen Mahmúd Ahmadinezsád ugyanúgy külpolitikai radikálisnak számított, mint ahogyan George W. Bush is. Eközben pedig a hírszerzési elemzések folyamatosan és konstansan állították, hogy iráni fegyverek jelentek meg úgy az iraki síita ellenzéknél, mint a tálibok kezében. Az útszéli robbanóeszközök egyik típusa például jellegzetes iráni konstrukció volt. Moktada asz-Szadr és az általa vezetett Mahdi Hadserege szintén iráni háttérrel működött kezdetben, majd miután ez konszolidálódott, Teherán a belőle kivált kisebb milíciákat támogatta. Vagyis – mint minden reális külpolitikát folytató ország – Irán is egyszerre volt nyitott a párbeszédre, de tartotta fent közben az offenzív képességeit. Ez ugyanaz az eset, mint hogy az afgán kormány is évek óta tárgyal Katarban a Talibánnal, de odahaza mégis folyamatosan háborúznak egymással.

Összefér ezzel a politikával egy esetleges konszolidáció? Az ország azért sokat változott 1989 óta…

Khomeini a forradalom atyjaként és főideológusaként gyakorlatilag közvetlenül irányította az országot a hatalomátvétel után. Utódja, Ali Khamenei nem rendelkezik ugyanazokkal a karizmatikus képességekkel, így a vezető szerep is kissé átalakult. 1989 óta konstans az az állapot, hogy a legfelső vallási vezető nem avatkozik be a napi döntésekbe. Tehát nem politizál, hanem csak a stratégiai irányvonalakat szabja meg. De nem feltétlenül egyedül dönt – bár nyilván a döntés felelőssége csak az övé –, hanem inkább úgy kell elképzelni, mint akinek a kezében, az irodájában futnak össze a különböző formális és informális hálózatok, ahol folyamatosan nézetek, vélemények és ellenvélemények áramlanak. Ameddig Irán államformája iszlám köztársaság, addig a konszolidáció is csak ebben a kontextusban értelmezhető. Annak megítélésem szerint nincs realitása, hogy az ország elmozduljon egy nyugati típusú, demokratikusabb berendezkedés felé.


Ugyanakkor Irán még így is demokratikusabb, mint a legtöbb muszlim állam…

A külvilág negatív benyomásai ellenére Iránban nem kizárólag az iszlám vallásjog érvényesül, hanem a több ezer éves perzsa kultúra hagyományai és a modernitás is. A síita iszlám eleve sokkal több teret enged az önálló véleményalkotásnak, mint a szunnita irányzatok, rejlik benne egy olyan változási képesség, amely révén mindig alakulni tud, alakulni tudott az adott kor kihívásaihoz. A politikai döntéshozók pedig tisztában vannak vele: a rendszernek adnia kell valamit az állampolgároknak, hogy azok ne akarják megdönteni, de pont ez adja az ottani politikai berendezkedés sajátosságát. A mai Irán semmiképpen sem tekinthető tiszta diktatúrának, hiszen mind az elnököt, mind a törvényhozás tagjait választják. Lehet, hogy ez a parlament nem dönthet mindenben, és nem is indulhat el minden párt a választásokon, de mégis adnak az embereknek lehetőséget a preferenciáik kifejezésére. A 73 milliós országban eközben persze számos strukturális probléma létezik, viszont még így is a Közel-Kelet legfejlettebb gazdaságának számít: jó példa, hogy Izraelt és Törökországot leszámítva ez az egyetlen ország Marokkó és Afganisztán között, ahol autót gyártanak, és az egyetlen állam a térségben, amelynek saját atomprogramja van, méghozzá úgy, hogy eközben az emberek nem kényszerülnek füvet enni, mint mondjuk Pakisztánban. Emellett Iránban igen komoly szellemi kapacitás halmozódott fel: a természettudományos képzés magas színvonalú, nem véletlen, hogy világviszonylatban is óriási mértékű agyelszívás zajlik, évi 100-150 ezer ember megy nyugatra. Ami persze arra utal, hogy az irániak egy jelentős része még a parlamentáris vonások ellenére sem elégedett a teokratikus berendezkedéssel. Kérdés, hosszabb távon mi iránt mutatkozik majd erősebb igény: az egyéni szabadságjogok megélésére, vagy a lemondásokkal járó, de saját út iránt. Amennyiben utóbbit egy nem teljesen demokratikus ország és államforma is meg tudja majd adni, úgy azt gondolom, belátható időn belül nem lehet Iránban alapvető, rendszerszintű változásokra számítani.