Katari válság: „Minden szereplő sokkal kiszámíthatatlanabb a korábbinál”

Wagner Péter szerint Katar és Szaúd-Arábia érdek-ellentétei az utóbbi években legmarkánsabban az egyiptomi forradalom idején ütköztek ki, amikor Doha Mohamed Murszit támogatta, Rijád pedig az őt másfél év után megdöntő katonai vezetőket (majd a puccsot). „Egyiptom az arab világ legnépesebb és kulturális, illetve politikai szempontból egyaránt egyik legbefolyásosabb állama, így nem mindegy, hogy egy szekuláris-autoriter rezsim, vagy egy demokratikusan megválasztott, de iszlamista vezetés gyakorolja a hatalmat.
Ugyanakkor Rijád és Doha szoros partner volt például a szíriai ellenzék támogatásában – igaz, Katar itt is a Muszlim Testvériséget támogatta, Szaúd-Arábia pedig más csoportokat. Viszont Doha nem kizárólag ebben a két kérdésben vitt önálló külpolitikát, hanem szoros kapcsolatokat ápolt a nyugattal is. Erre a legjobb példa, hogy közvetítő szerepet vállaltak egy sor konfliktusban, például az amerikaiak és a tálibok között folytatott titkos béketárgyalásoknak is Katar biztosított helyszínt. Ugyanígy Líbiában saját különleges műveleti erőkkel, légi támogatással vett részt a polgárháborúban. De a futball-világbajnokság vagy az al-Dzsazíra léte, szerepe is azt bizonyítja, hogy itt egy nagyon önálló, markánsan saját külpolitikát folytató országról beszélünk. Ez pedig érthető módon nem tetszik Szaúd-Arábiának, a térség vezető államának, amely törekszik is e pozíciói fenntartására."

Mindezt csak súlyosbítja az említett iráni szál, amely ugyanakkor Katar esetében érthető: a két ország kénytelen együttműködni egy hatalmas, közös földgázmező kiaknázásában, ami eleve párbeszédre kényszeríti őket. Emellett a Katarban élő, alacsony létszámú síita közösség mélyen integrálódott a helyi gazdasági és politikai elitbe, vagyis a politikai-katonai vezetés nem tekinti a síita kisebbséget Irán előretolt helyőrségének. Eközben Szaúd-Arábia esetében megfigyelhető, hogy – jelentős mértékben Barack Obama visszahúzódó politikája miatt – az utóbbi években aktívabban lép fel a perzsa állammal szemben, és egyfajta koalíciós ellenállást szeretne létrehozni Teherán ellenében. „Ez a fajta aktivitás eddig nem volt annyira jellemző: a szaúdiak eddig jobban szerettek a háttérben egyeztetni, a checkbook diplomacy fogásaival operálni" – mondja Wagner Péter.

Csak feltételezhető, hogy Donald Trump szívélyes szaúdi vizitjének szerepe lehetett az embargó időzítésében. „Barack Obama alatt meggyengültek a kapcsolatok Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok között, így komoly üzenetértéket hordozott, hogy Trump első külföldi útja Rijádba vezetett, a második pedig Tel-Avivba. Az új amerikai elnök mindenképpen meg akarja erősíteni a kapcsolatokat, illetve össze akar kovácsolni egy globális, szaúdi vezetésű szunnita koalíciót Irán és a terrorizmus elleni fellépésre. Ugyanakkor azért nehéz értékelni a szerepét az eseményekben, mert Trump eleve nem azt a nyelvet beszéli, amit például a saját külügy-, illetve védelmi minisztere, hanem gyakran önjáróvá válik, ami adott esetben akár az amerikai érdekekkel is ellentétes lehet. Nem kizárt tehát, hogy valamely zárt ajtók mögött tett kijelentését Szaúd-Arábia nagyobb mozgástérként értelmezte, illetve amerikai támogatást éreztek maguk mögött egyes lépésekhez" – mondja Wagner Péter.

A szakértő alapvetően nem látja realitását annak, hogy a helyzet háborúvá fejlődjön, de ugyanakkor ki sem zárható egy ilyen forgatókönyv. „Jelen pillanatban eleve minden szereplő sokkal kiszámíthatatlanabb a korábbinál, kezdve Washingtonnal, amit a szíriai rakétatámadás vagy a kurdok egyre intenzívebb felfegyverzése is mutat. Katarban jelentős amerikai pozíciókról beszélhetünk, az ISIS elleni légiháborút gyakorlatilag innen vezénylik, de a közel-keleti lépésekért felelős CENTCOM előretolt parancsnoksága is itt működik. Egy esetleges konfliktus nyilván érintené mindezt, vagyis kérdéses, hogy szaúdi szempontból az amerikaiak hozzájárulnának-e egy szaúdi vezetésű koalíció katonai akciójához. A külügy és a Pentagon aligha – azt azonban el tudom képzelni, hogy Trump egy rossz pillanatában rábólintana" – érzékelteti a helyzetet Wagner Péter.

Tovább bonyolítja ugyanakkor a képletet Katar és Törökország szoros viszonya, amely kapcsolatban több mint egy éve intenzíven erősítik a katonai kapcsolatokat is. „Erdogan máris kijelentette, hogy adott esetben készek megvédeni Katart, és az utóbbi napokban további török katonákat, török fegyverzetet irányítottak a térségbe. Ez hivatalosan kiképző misszió, ami ugyanakkor bármivé fejleszthető."
Wagner Péter szerint nem valószínű, hogy más ország érdemben odaállna Katar mellé, ugyanakkor az is beszédes, hogy sem Kína, sem Oroszország nem csatlakozott az embargóhoz. Vagyis a szaúdi koalíció ereje önmagában mérsékelt, nincs mögötte egyetlen nagyhatalom sem. „Ezzel együtt, amennyiben katonai akcióra készülnének, már csak a földrajzi viszonyok miatt is nehéz lenne őket megakadályozni ebben, viszont az amerikai és török pozíciók miatt korántsem egyszerű az ügy" – emeli ki. „Iránnak nyilvánvalóan nem érdeke, hogy Katar az embargók hatására meggyengüljön, és a királyi család változtasson a politikáján, de bizonyos, hogy nem fognak nyíltan beleszólni a konfliktusba."

A szakértő úgy látja: az embargó időtartama megjósolhatatlan, de különösebb érdemi változásokra ugyanakkor nem kell számítani, Katar alkalmazkodni fog a megváltozott helyzethez. „Élelmiszer-behozatal terén ki kell váltaniuk Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat, de a fő bevételi forrás, az energiahordozók útvonala nem korlátozható – és ezek piaca nem a két említett ország" – érzékelteti Wagner Péter.